Többen elmondták, leírták: legendás előadás született újjá Semmi 2.0 címen a Bábszínházban. Bár az elsőt – amely szintén Gimesi Dóra adaptációjában, Hoffer Károly rendezésében és bábjaival jött létre – sajnos nem láttam, érteni vélem, miért gondolták, hogy a Z (vagy alfa) generáció számára már szükséges a felújítás.

„Az élet értelmét kerestük. Az iskolában semmi ilyesmit nem tanítottak. Így magunknak kellett utánajárni.”^[1]

A kérdés, amelyet Janne Teller Semmi című műve, és az ennek nyomán született előadás boncolgat, riasztó kegyetlenséggel vetődhet fel bármely más generációban is. Van-e értelme az életünknek? Ha igen, mi lenne az? Ha pedig nincs, akkor minek csináljuk ezt az egészet mégis?

Nem hiszem, hogy gondolkodó lények megúszhatják ezeket a kérdéseket – bár a legnehezebb talán egyáltalán feltenni –, válaszokat pedig ki-ki vérmérséklete, tudása, lehetőségei, hite szerint találhat. (Valahol madáchi a dilemma, a Tragédiában – többek között – ő is ezeket a kérdéseket feszegeti, s azt a választ adja, hogy „az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga”. Tizenévesen még csak fel sem merül hasonló megoldás. A Bábszínház ősszel készül a Tragédia felújítására – furdal a kíváncsiság, az vajon hogyan alakul át, formálódik frissé.)

Semmi 2.0 Bábszínház. Fotó: Piti Marcell.

Épp az előadás utáni napokban találkoztam Viktor E. Frankl pszichiáter gondolataival, aki szerint az élet értelmét kutatni, s mindenkire érvényes választ kapni – mert senki nem képes az abszolút értelmet megismerni – lehetetlen feladat. Mindenki csak önmaga vonatkozásában találhat válaszokat, hiszen a saját lényegét hívja életre ezekben a válaszkeresésekben. Vagyis, ha az élet értelmét kutatjuk, mindig egy konkrét ember konkrét élethelyzetét kell vizsgálnunk. Éppen ezért csak aktívan, és magunkra vonatkoztatva találhatunk válaszokat. A Semmi által felvetett filozófiai kérdésekre tehát egy osztályközösség eleve nem találhat érvényes választ, de a keresés közben mindenki felfedezheti, (jobban) megismerheti önmagát. Ez az egyik legfontosabb tétel számomra az előadásban.

A Bábszínházban természetesen nem filozofálgatnak, legalábbis nem elméletben keresnek válaszokat létkérdéseinkre. Az élő színészi jelenléttel dúsított bábelőadásban sokszor a báb segít a kellő perspektíva megteremtésében, az eltávolításban, a súlyosabb üzenetek továbbításában (erre még visszatérek) – így kínálva a különböző korosztályok számára erős és befogadható színházi élményt. (Jómagam – emlékezve néhány komoly témát boncolgató kolibris előadásra is –, egyre inkább pártolom az effajta bábszínházi megoldásokat.)

A Semmi 2.0 kapcsán nagyon sok téma felvetül. Azok számára, akik éppen a generációs célcsoporthoz tartoznak, beszélnünk kell pár sort az alapról – vagyis a regényről, amely (mint azt sokan tudhatják), meglehetősen ellentmondásosan debütált. Először betiltás, majd irodalmi díj és népszerűség várt rá, végül a legtöbb dán iskolában az ajánlott irodalmak listáján kapott helyet. Maga a szerző sem igazán értette a fordulatokat, főleg az „erőszakosság” vádját, mivel regényében kevesebb erőszak fordul elő, mint amennyi a kommunikációs csatornákból zúdul a fiatalokra nap mint nap.

Nálunk, Magyarországon, a 2010-es évek elején jelent meg a szöveg Weyer Szilvia fordításában, és hasonló viharokat kavart. Jómagam 2012-ben, a Magyar Drámapedagógiai Társaság rendezvényén találkoztam egyszerre két feldolgozásával is. Az egyik, Kis Tibor drámapedagógus vezetésével, nyári tábori munka eredményeként létrejött gyerekszínjátszó előadás, inkább csak gondolkodási ugródeszkának, asszociációs alapnak használta a regényt – kétségtelenül sok drámapedagógiai haszonnal (csoportkohézió, önismeret, kommunikációs fejlődés, fontos téma iránti érzékenyítés). A másik előadás, Komáromi Sándor Teleszterion diákcsoportjának munkája, már színházi igénnyel született adaptáció. Utóbbi nagy élményt jelentett számomra, és több kérdést is felvetett. (Ennek hatására olvastam el a regényt is.)

„Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek. Mi, többiek maradtunk. Bár a tanárok igyekeztek gyorsan eltüntetni a nyomát – az osztályteremből és a fejünkből egyaránt –, valami azért mégis megmaradt bennünk Pierre Anthonból. Talán ezért történt később minden úgy, ahogy.”^[2]

Nagyon röviden a történetről: egy nyolcadik osztályos közösség egyik tagja – Pierre Anthon – meghökkentő váratlansággal kivonul az osztályból, az iskolából, és mint egy egzisztenciális nihilizmust hirdető filozófus, az élet értelmetlenségét bizonygatja. Egyszerre lázadás ez a felismert életút (felnőtté válás) és annak szürkesége ellen; gyerekes dac és ijesztő igazság, hogy nincsenek érvényes, kész válaszok. Társai értetlenkedve fogadják tettét, s bár eleinte különféleképpen reagálnak, viszonylag hamar kialakul a közös düh és a közös álláspont; ellenérveket kell felsorakoztatni, be kell bizonyítani Pierre Anthon számára, hogy igenis van értelme – életnek, munkának, szerelemnek, áldozatnak. Valójában megrémülnek – rossz belegondolni, mi van, ha még sincs? Nyilván nehéz kamaszkorban megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy álmainkkal, elképzelt életünkkel valaki ilyen hangosan szembeszegül. Kissé talán a „neki miért szabad ennyire másnak lenni?” irigysége is motiválja a közösséget, mikor mindenáron visszahozni, meggyőzni – lerántani szeretnék Pierre Anthont a fáról. Aki ráadásul pimasz. Oktatja őket. Sőt, kioktatja. Fensőbbséges. És szabad. Ezért kell mindenáron meggyőzni őt.

Podlovics Laura. Semmi 2.0 Bábszínház. Fotó: Piti Marcell.

Később az válik központi kérdéssé; mi az a fontos dolog, amiért érdemes élni, ami annyira fontos, hogy áldozatokat is érdemes hozni érte. És épülni kezd a halom, a Fontos Dolgok Halma. A gyerekek tétovák, nem tudják, hogy érzelmeiket hogyan fordítsák át a Halom nyelvére, ragaszkodásaikat, vágyaikat, gondolataikat tehát tárgyiasítani kénytelenek. Csakhogy a számukra fontos dolgokkal, azok feláldozásával olyan játékot generálnak, amelyből nem lehet kiszállni, és amely öngerjesztő módon válik egyre kegyetlenebbé. (Sokan állítják párhuzamba a Semmit a Legyek urával, én úgy vélem, míg az utóbbi kényszerhelyzetben, a puszta fennmaradásért folyó, rendkívül sokkoló létharc, a Semmiben úgy veszítik el a gyerekek jobbik énjüket – vagy legalábbis, úgy szenved az csorbát –, hogy valójában le is állíthatnák az egészet.) A Fontos Dolgok áldozat-rituáléja az iskolai bullying szintjén zajlik.

Nemcsak ez a felismerés vágja mellbe az embert (főleg, ha pedagógus), hanem az is, hogy a felnőttek gyakorlatilag mintha nem is léteznének. Az előadásban egyedül az osztályfőnökkel (Ellinger Edina) találkozunk – a többiekről csupán hallunk, és ezekből az információkból meglehetősen negatív kép rajzolódik ki. Egy jóléti társadalomban játszódik a cselekmény, magukba zárkózó családokról esik szó, ahol vagy rendkívül erős kézzel bánnak a gyerekkel, vagy agyonajnározással nyomorítják, vagy „csak” alig veszik észre őket. Sokatmondó az a jelenet is, amikor Agnes (Barabás Bíborka e.h.) – aki olyan szerencsés, hogy a legkevesebb áldozatot hozza, noha először az ő vesztesége tűnik jelentősnek –, megkísérel segítséget kérni az osztályfőnöktől. A tanár, miközben látszólag teljes odafigyeléssel van diákjai iránt, valójában a saját, kisvárosi létbe beleszürkült tanár-kliséit hozza. Nincs is feloldozás. Nem mellesleg a saját gyermekére sem képes igazán figyelni, így a többiek által eleinte strébersége miatt csúfolt és kizárt Dagadt Henrik (Barna Zsombor) sem kap tőle segítséget. (S ha már Dagadt Henriknél tartunk, talán éppen az ő „alakváltása” a legijesztőbb. Ő mutatja meg, hogy a legintelligensebb figuráról is milyen gyorsan lehullanak a társadalmilag elvárt viselkedés normái.)

Semmi 2.0 Bábszínház. Fotó: Piti Marcell.

A Semmi 2.0 izgalmas, eleven színházi megvalósítás, egyáltalán nem érezni sem azt, hogy már poros lenne az időközben klasszikussá-kötelezővé váló ifjúsági regény, sem azt, hogy valamilyen módon másolná az előző verziót (noha tudom, hogy a szürke hatású bábok a régiek). A színpadképet (Zöldy Z Gergely) karzatszerű emelvény fogja keretbe, ez Pierre Anthon kivonulásának tere. Ezen jelennek meg az erős fény-effektként használt led-csíkok, és ide vetítik a háttérben futó kis videó-etűdöket. Nyilván lesznek, akiket az ismerősség-élmény következtében ezek az elemek kötnek le inkább, az én figyelmemet jobban vonzották a színpadon zajló események.

Maga a színpadi tér egyszerű, jól használható „dobozokból” épül, ezek először különböző titkokat rejtő, felmatricázott iskolai padok. Később hol a süllyesztőbe kerülnek, hol átlényegülnek – például keresztté. De ugyanezen dobozokból épül a Fontos Dolgok Halma is, hogy aztán magába olvassza az „elhasználódott”, ártatlanságukat/álmaikat vesztett, élettelenné vált bábokat is. (Fontos, hogy bármilyen inzultus éri a szereplőket, az mindig báb-alakjukat érinti. Ezzel a távolítással a fizikai atrocitások sokkal kevésbé felzaklatóak, mégis érvényes, átélhető ábrázolások.)

A háttérben kis pódium áll a zenekar számára – maguk a játszók ragadnak időnként hangszert vagy mikrofont. Mindenképp meg kell említeni, hogy a Cseri Hanna és Bongor által alkotott zenei szövet és szöveg rendkívül izgalmas, megfelelő pontokon alkalmazva tökéletesen illeszkedik a cselekményhez, illetve építi a szereplők jellemzését. Az előadás néhány emlékezetes jelenetét éppen a zenehasználat adja. Csak kiragadva néhányat: nagyon hatásos és magával ragadó Agnes és Sofie (Csarkó Bettina) dala, vagy a közös dobolás, amivel a szereplők szinte extázisba hozzák magukat. A leghatásosabb számomra az a megoldás, amikor egy dobszóló (Nagy-Hans/Csernák Norbert) jelenít meg egy keserves áldozatot. A dalok akár önálló életre is kelhetnek. A zeneszerzőként is közreműködő Berta Csongor (Bongor) pedig vendégművészként jeleníti meg a „kivonuló” Pierre Anthon karakterét. A társulat színészi összejátéka mindvégig figyelemre méltó, így a darab eddig nem említett szereplőit éppúgy megilleti az elismerés: az Elise alakját megformáló Podlovics Laurát és Bartha Bendegúzt, aki Jan-Johan figurájába lehel életet.

Semmi 2.0 Bábszínház. Fotó: Piti Marcell.

Ha drámapedagógusként tekintek az előadásra, számos pozitívumot tudok felhozni. Bár a történet több pontja kínálja az események kegyetlen, sokkoló hatású megjelenítését, az előadás remek érzékkel stilizálja ezeket. Így nem csupán a fikció, de a bábok is segítenek a „rálátásban”, vagyis a kissé eltávolított valóság-szemléletben. Ez a megoldás egyrészt megkíméli az érzékenyebb lelkű, szorongóbb diákokat (bár, azt gondolom, meglehetősen edzettek manapság), másrészt, mivel meg is kell fejteniük, hogy valójában mit látnak, aktív gondolkodásra készteti őket, és ez mélyebb empátiához vezet. Ráadásul bőven kínál asszociációkat egy-egy erős színházi pillanat. Ilyen például, amikor krisztusi terhet ró Ájtatos Kaj karakterére (L. Nagy Attila) az ellopott kereszt, vagy amikor a kutya, Hófehérke életének fonalát a szó szoros értelmében elvágják. (Míg a gyermek-bábokat a bunraku mozgatás jellemzi, a kutya marionett-figura.)

Szomorú és egyben nagyon is reális a felnőtt világ reakciója a Fontos Dolgok Halmára. A felnőttek a gyerekek áldozatán élősködnek, s így sokan „bekerülnek a tévébe”. (Belső játék, hogy a bejátszott riportban megszólaltatott felnőttek az előző Semmi színészei.) Megint csak sokatmondó, hogy a jelmezek szürke tónusát csupán az osztályfőnök csillogó ruhájának riasztó idegensége töri meg, bizonyítva, hogy nem sokat értett meg az egészből.

A felfedett, s elhíresült Halom a gyerekek számára a gondtalan élet, a siker – ez lenne a vágyott cél? – lehetőségét villantja fel. De óhatatlanul ott a kérdés, valóban erre vágytak? Lehet-e tovább élni, mintha mi sem történt volna…? A tragédia elkerülhetetlen. Keserű szájízzel, de a gondolkodás szabadságával dönthetünk mi is, hogy kit ítélünk el. Elítélünk-e valakit? Vagy inkább csak eltöprengünk.

Semmi 2.0 Bábszínház. Fotó: Piti Marcell.

Nagyon fontos, hogy a tinédzserek foglalkozzanak az élet valóban fontos kérdéseivel, akkor is, ha nincsenek válaszok. Ha mindenki csak maga találhat választ. A színház ereje segít ebben a gondolkodásban, hiszen rizikómentesen, a színészi játék segítségével teremt olyan helyzeteket, amelyben el tudják magukat képzelni a diákok. Ha nem is olyan eleven ez a hatás, mint a saját játékélmény általi „mintha” megteremtése, akkor is rendkívül pozitív. A Bábszínház csapata biztos kézzel nyúlt az alapanyaghoz, és olyan előadást teremtett újjá, amelyet a legfrissebb generációk is átélhetőnek, befogadhatónak találnak. Az általam látott előadás közönsége (amely egyébként rendkívül vegyes volt, egész osztályok, diákcsoportok mellett, szülő/nagyszülő-gyerek párosokat éppúgy lehetett látni a nézőtéren, mint fiatal felnőtteket) legalábbis ezt igazolta. Méltó sikert aratott.

Meg kell említeni az előadáshoz készült tanári segédanyagot, amely sokat segít a darab utógondozásában, illetve – akár az előadás megtekintése nélkül (bár kár lenne kihagyni!) – az élet értelmét kereső beszélgetések alapja lehet, nagyon ajánlom a pedagógusok figyelmébe. Igaz, hogy saját kísérletemet 12.-13. osztályosokkal végeztem, akik már messze nem a darab szereplőivel azonos korúak, de rendkívül izgalmas gondolatokat kaptam. A ruhatári sorban elcsípett mondatok is ezt igazolják: a gyerekek előadás után is őszintének, okosnak tűntek, nagyon szimpatikus nyitottsággal beszélgettek a látottakról, magukról, a társadalomról, amiben élnek. Lelkessé és optimistává tettek ezek a mondatok.

[1] Janne Teller: Semmi. Ford.: Weyer Szilvia. [H. n.], Scolar Kiadó, 2011. 121. l.

[2] Janne Teller: Semmi, 2011, 8. l.

Mi? Janne Teller: Semmi 2.0 (zenés-bábos pszichotriller)
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Író: Janne Teller. Fordította: Weyer Szilvia. Adaptáció: Gimesi Dóra. Zeneszerző: cserihanna, Bongor. Jelmez- és bábtervező: Hoffer Károly, díszlettervező: Zöldy Z. Gergely. Fénytervező: Szondi György. Mozgóképtervező: Varga Vince. Rendező: Hoffer Károly. Szereplők: Barabás Bíborka e.h., Csarkó Bettina, Podlovics Laura, Barna Zsombor, L. Nagy Attila, Bartha Bendegúz, Csernák Norbert, Berta Csongor m. v., Ellinger Edina.