Nehéz ellenállni a világtörténelem egyik legsikeresebb politikusáról, Julius Caesarról, az ő tündöklését követő bukásáról, továbbá mindennek következményeiről szóló Shakespeare-mű politikai tartalmú csábításának. De nem is kell.

Csupán el kell fogadni a helyzet egyszerűségét. Egyszerűen meg kell ragadni a darab hatalompolitikai lényegét – ami nagyjából és szomorúan változatlan (amióta világ a világ, illetve állam az állam). Majd kapcsolatba kell azt állítani a korszak politikai és közvalóságával – ami meg hol szomorú, hol nem. Most, a Budaörsi Latinovits Színház új bemutatójának pillanatában, a joggal rendszerváltásnak nevezett időszak sűrűjében, éppen nem. Bizakodik az ország, bizakodnak a honpolgárok. Bizalmat keltenek az új politikusok. De vajon mit lehet kezdeni ezzel a reményteli országos közérzettel Shakespeare mélységesen okos és szkeptikus embertani-hatalompolitikai tanmeséjének keretei között?

Stohl András és Böröndi Bence. Julius Caesar. Budaörsi Latinovits Színház. Fotók: Borovi Dániel.

Tulajdonképpen ezek az áthallások keretezik a 2026. április 25-én bemutatott előadást: az elején a bukás előtt álló Caesar (Stohl András), a köztársaságot felszámoló diktátor szólamát halljuk, megannyi szó szerinti kölcsönzéssel a tizenhat éves hatalomgyakorlástól kényszerűen búcsúzó magyar miniszterelnöktől; a végén meg a fiatal Octaviust (Juhász Vince), a köztársaságot felváltó császárság intézményének későbbi betöltőjét látjuk győzedelmi táncra perdülni, a 2026. április 12-i magyar országgyűlési választás éjszakájának őrületes eufóriáját megtestesítő egészségügyi szakpolitikus méltán híressé vált mutatványa nyomán. A képlet első része rendben van, shakespeare-i értelemben is, és közéleti-közérzületi síkon is: jelen pillanatban (itt és most, 2026 tavaszának Magyarországában) ezzel az alig közvetett párhuzamosítással válik számunkra érthetővé a Római Köztársaság felszámolójának alakja és végzete. Ez a dolog egyszerűbbik és kellemesebbik része. A második pedig már a Shakespeare-féle antropológiához és történelemfilozófiához méltó módon lesz bonyolultabb és kellemetlenebb: a diktátort leváltó győztesek egyike, a leendő Augustus sem fog mást csinálni, mint élni a megszerzett hatalommal, azaz hatalompolitizálni – egészen a császárság megalapításáig. Nincs vagy-vagy. Is-is van. Öröm a múlt lezárása nyomán, és aggódás a jövő nyitottsága miatt. Az utóbbi a tapasztalatból fakadó és tragikusan átérzett rezignáció, netán a mindezt fogyaszthatóvá fűszerező cinizmus formájában. Ezt a kesernyés mellékízt, sőt keserű pohárürítést nem lehet megspórolni Shakespeare, különösképpen a Julius Caesar színrevitele során. Mintha ebből a „józanul és fantáziátlanul” (copyright Tóth Árpád) hozott belátásból is fakadna a rendezői elképzelés és kivitelezés (például a színészvezetés kapcsán érzékelhető) alultemperáltsága.

A Római Köztársaság kimúlásának kezdeteiről szóló darabot Alföldi Róbert már megvalósította egyszer a Vígszínházban, több mint egy évtizeddel ezelőtt. Úgy vélem, az újragombolás ötlete nem annyira kényelemszeretetből fakadt, mint inkább az örömteli(ségében is bizonytalan) honi közeljövőt megsejtő helyzetérzékelésből. Hiszen a NER-nek nevezett négyfelvonásos rémbohózat első és utolsó szakaszainak végein, azaz 2014-ben és 2026-ban megrendezett Julius Caesar szükségszerűen mást jelent a két időpillanatban – természetesen a sivár ember- és hatalomtani állandó megőrzésével. Az előadások között eltelt tizenkét (azaz három kormányzati ciklusnyi) év tapasztalatain túl elsősorban a színházi érzékelésterek méretkülönbségei adják az új rendezés keretfeltételeit. Két közös nevezőt azért mindenképpen érdemes kiemelni: a korábbi színrevitelhez készített újrafordítást Forgách Andrástól és Fekete Ádámtól; valamint a Vígszínház nagyszínpadán Antoniust játszó Stohl András budaörsi újrahasznosítását címszereplőként. Egyik döntés sem válik az új előadás kárára. Sőt. A nagyon összetett popkulturális fenoménként létező Stohl ellentmondásos portfólióját például jó értelemben árnyalja ez a szakmai folytonosság: szűk másfél évtizeden belül lesz zsarnokölő Antoniusból zsarnokjelölt Caesar. És hadd engedjem meg magamnak az olcsó párhuzamot: a napokban leköszönő miniszterelnökünknek valamivel több időre volt szüksége ahhoz, hogy a „ruszkik haza” szószólójából nyíltan oroszbarát kormányfővé váljon…

De inkább nézzük a budaörsi bemutató szöveghasználatának és szereposztásának sajátosságait. A remekül mondható és követhető fordítást jó érzékkel slankította és modulálta a dramaturg Bíró Bence. Mint ahogyan a szereplőritkítással együtt járó szerepösszevonások is segítették a közepes méretű színpadon előadott véres történet befogadható ritmikájú kiteljesedését. A viszonylagos perifériáról a változó centrumba át- és átmozduló alakok dramaturgiai mechanikája szerint kerül a darab fordulópontján előtérbe a címszereplővel szembeállított politikai apagyilkos Brutus (Böröndi Bence) – mindkettő mellett ott állnak az asszonyaik –beszédét követő szónok, Antonius (Sas Zoltán), aki mellé zárkózik fel lassan és visszavonhatatlanul, majd lendül hirtelen rajta keresztül a csúcsra Octavius, miközben a zsarnokgyilkosságra felbujtó Cassius (Fröhlich Kristóf) mindvégig megmarad a maga kényszerpályáján, összeesküvő társaival, Cascával (Nagypál Gábor) és Cinnával (Chován Gábor), valamint a köpönyegforgató Metellussal (Ilyés Róbert) együtt. (Az arányok és a láthatóság vonatkozásában ezúttal, a korlátozott dramaturgiai lehetőségekhez mérten, jól jártak a hataloméhes és hatalomféltő férfiak történetét a margóról aggódva kísérő nők – még ha most zárójelbe is teszem őket –: Caesar Calpurniájának és Brutus Portiájának van valóságos színházi jelenléte Bohoczki Sára és Szőts Orsi alakításaiban.)

Julius Caesar. Budaörsi Latinovits Színház. Fotók: Borovi Dániel.

Az előadás kettős csúcspontja a halott Caesart búcsúztató Brutus és Antonius egymást követő és egymásra licitáló beszédeinek ellentétalakzata („nem Caesart szerettem kevésbé, hanem Rómát jobban” – „temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”) – és itt most igazságtalanul kiemelem Sas Zoltán játékát, aki a kezdeti leárnyékoltságból (Caesar és Brutus feszültségteréből) lép fokozatosan a fénybe, majd húzódik végül vissza (Octavius mögött). Dramaturgiailag kidolgozott mozgáskultúrájához, miként a többiekéhez is, megfelelő érzékelésteret nyújt a vörös, a kék, a fekete és a szürke kolorisztikus összehangolását megvalósító díszlet (Kálmán Eszter) és jelmez (Tihanyi Ildi), valamint az ehhez, leginkább a fekete és a szürke tónusokhoz szinesztéziásan illeszkedő hangzás (zenei szerkesztő: Fröhlich Kristóf). Igaz ugyan, hogy a sokszor alultemperált játszásmódhoz, a minimalista-redukcionista érzékleti környezethez nem mindig ugyanazon a sikerültségi fokon szervesülnek az egyes jelenetek (ilyen például az eleve nehezen stilizálható csatajelenet a philippi síkon), de mindezekért kárpótolhat minket a szükségesen feszesre húzott szerkezet és az átláthatóvá hurkolt szereplőkapcsolati háló.

Soha rosszabbkor és soha rosszabbat, mint a budaörsiek Julius Caesarja, néhány nappal 2026 április idusa után.

Mi? William Shakespeare: Julius Caesar
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Szereplők: Stohl András, Sas Zoltán, Juhász Vince, Böröndi Bence, Fröhlich Kristóf, Nagypál Gábor, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Bregyán Péter, Bohoczki Sára, Szőts Orsi. Fordító: Forgách András, Fekete Ádám. Dramaturg: Bíró Bence. Díszlettervező: Kálmán Eszter, jelmeztervező: Tihanyi Ildi, világítástervező: Sokorai Attila, zenei szerkesztő: Fröhlich Kristóf, rendező: Alföldi Róbert.