Aligha vádolható azzal a szombathelyi Weöres Sándor Színház, hogy nézőit napjaink valóságából kiragadva kívánná szórakoztatni. Az idei bemutatók más eszközökkel és más szempontokból ugyan, de határozottan reflektálnak arra a világra, amely körülvesz bennünket. A két legutóbbi premier talán a két szélső pólust jelenti: a Vadászjelenetek a határ mellett a lehető legdirektebb módon, míg a Tisztítótűz több idősíkban játszódó, megszámlálhatatlan utalással telített történetet elmesélve szól a kortárs valóságról.

Tisztítótűz. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

A Márkus Emília teremben bemutatott Tisztítótűz kiindulópontja az a színházi közeg, amelyet a néhány hónappal korábban ugyanitt színre vitt Takarásban is szemléletesen ábrázol. De míg ez utóbbi a fiatal színészek nézőpontjából szól a színházi világ szűkebb és tágabb valóságáról, addig a Tisztítótűz esetében e közeg csak a kiindulópont, amelynek persze megvannak az önmagán túlmutató, napjaink valóságába ágyazott vonatkozásai. Amit látunk, felfogható ugyan klasszikus „színház a színházban” játékként is, de számos utalás és a színpadi effektek halmozása a filmes nyelvhasználat világát idézi (ahogy a produkció plakátja is), míg a dramaturgia megfeleltethető egyes számítógépes játékok dramaturgiájának. Vagyis egyfajta képzelt/eljátszott/virtuális/fiktív valóság felesel itt azokkal a hatalmi játszmákkal, vetélkedésekkel, manipulációkkal, amelyek ugyan örökérvényűek, de hatásukat minden nap a bőrünkön érezzük.

Az előadás a viking korszakban kezdődik, egy drasztikus hatalomváltást megmutató jelenettel, majd zűrzavaros történéseket követően váratlanul visszajutunk a jelenbe (vagy inkább a közeljövőbe, hiszen már nem a többször emlegetett Szabó Tibke, hanem utódja a szombathelyi színház igazgatója). A Márkus Emília teremben vagyunk, miután megtudjuk, hogy az előző jelenet kaotikus befejezését nem a történelem okozta, hanem a szimuláció által a történések sűrűjébe csempészett időutazó, aki szerette volna megváltoztatni a cselekmény menetét. Merthogy a Márkus Emília teremben nem pusztán színházi előadások zajlanak, hanem szimuláció, azaz darabbeli nevén Fictio is, amelynek során az mehet vissza a múltba, akinek valamelyik történelmi alak az őse. A történelem kerekét elforgatni kívánó avatárt, a pályakezdő színésznőt azonnal elzavarják, így helyére mást kell találni. És gyorsan meg is lesz az ideális jelölt: a történések egyik főszereplőjének, Tyrkernek leszármazottja, a fiatal, szabadúszó színész, Kuttner Zsolt, akit egy izgalmas vendégjáték ígéretével lehet Szombathelyre csábítani, majd a tervek szerint szép szóval, a gyakorlatban azonban némi erőszakkal belerángatni a Fictióba. (Fikció és valóság még a szerepnevek esetében is keveredik: a színészek által a jelenben megszemélyesített alakok keresztneve megfelel a szerepet játszó művész keresztnevének, míg a vezetéknév valamely más kolléga vezetékneve.) A cél nem a történelem megváltoztatása, hanem a Titkos Tudás megszerzése. A tudás hordozója gyakorlatilag három medál, ezek jelentik a kulcsot három szikla felnyitásához, ami talán nemcsak az ősi hit szerint adhat isteni hatalmat emberi kézbe. És a tudást egyszerre kívánja megszerezni a Rend és a Szövetség, amelynek tagjai – ki tudja mióta, – de mindenesetre ma is szemben állnak egymással, a színházakban és azokon kívül is.

Domokos Zsolt. Tisztítótűz. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

A fent leírtak csak a történet vázlatát jelentik, a részletes tartalomleírás sokszorosan meghaladná még e nem rövid cikk kereteit is, így maradnék a rövid kivonatnál. A jelenben és a Fictióban játszódó jelenetek az előadás egészében váltakoznak – hogy utóbbiakban mennyire és hogyan keveredik a valós történelem a kitalálttal, azt valószínűleg csak a történészek tudnák megmondani. Mindenesetre e képek a vikingek és a térítőként érkező keresztények konfrontációjára épülnek, amely nemcsak hatalmi, de hitbéli, ideológiai ellentét is. A mában játszódó színek ironikusan reflektálnak mind a szombathelyi színház múltjára és jelenére, mind a színházi világ aktuális konfliktusaira, amelyekre aztán rávetül a társadalmi-politikai konfliktusok árnyéka is. Mondhatnám, hogy játékos iróniába, illetve történelmi példázatba kevert társadalomkritika váltja itt egymást, de ez nem volna egészen igaz, hiszen a játékos-ironikus hangnem a Fictio jeleneteiben is megvan, ez keveredik a számítógépes játékok küldetésekre építő dramaturgiájával, valamint számos filmes, irodalmi, színházi utalással. Rengeteg tematikai elem, motívum zsúfolódik a bő háromórás előadásba – van köztük, amelyet talán túlságosan is részletesen fejt ki, van, amelyet éppen csak pedzeget a játék. Erős írói ambíció érezhető Benkó Bence darabján, amely nincs tekintettel műfaji korlátokra, és amely nem is könnyen szorítható korlátok közé. Merthogy határozottan azt gondolom ugyan, hogy húzható, sűríthető, egyszerűsíthető volna a textus, ám tény, hogy a túlbonyolítottság, az egyes rétegek folyamatos egymásra építése, a szüntelen utalás és reflexió a forma sajátja. A dialógusok milyenségét viszont mindenképpen problematikusnak tartom. Mert ahhoz, hogy a sokszorosan bonyolított cselekményt mindvégig érdekessé, az utalásokat találóvá lehessen tenni, folyamatosan fenntartva a befogadói érdeklődést, igazán szellemes párbeszédekre, remek és eredeti poénok sorára volna szükség. Ezekből azonban meglepően kevés található a terjedelmes darabban – főleg az eredeti, felfedezésszámba menő utalások, reflexiók és az igazán szellemes viccek, reakciók hiányoznak.

Mivel író és rendező ugyanaz a személy, nem meglepő, hogy az előadás a szöveg koncepciójának kibontására koncentrál, vagyis Benkó Bence nem kívánja rendezői eszközökkel módosítani, átpozícionálni, vagy netán felülírni a mű hangsúlyait. Így aztán szép lassan, fokozatosan épülnek fel a két idősík jelenetei, válnak érthetővé a kapcsolódási pontok (mind az idősíkok között, mind a kortársi valósághoz viszonyítva), és úgy bonyolódik egyre jobban a cselekmény, hogy közben mind a Rend és a Szövetség párharca, mind a vikingek és a hittérítők háborúskodása a nyers érdekérvényesítés ideológiákba és ködösítésbe burkolt álarcának tűnjön. A medálok, a kulcsok, a sziklák, a nornák is ennek az álarcnak részei, kellékei, mint ahogy a számítógépes játékokban is a legtöbbször arra hivatottak, hogy látszólag bonyolulttá, misztikussá, érdekessé tegyék a játék amúgy egyszerű menetét.

Pilnay Sára. Tisztítótűz. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

Ezt persze értelmezhetem ironikusan keserű tanulságként, vagyis annak megfogalmazásaként, hogy a szent, misztikus és sorsfordítónak mondott célok mögött a legegyszerűbb hatalmi szempontok állnak, és minél magasztosabb, minél kevésbé felfogható a cél, annál jobb annak, aki manipulálni akar. Csak hát ennek kifejezéséhez tényleg igen hosszú a játékidő, nem mindig pergő ritmusúak a jelenetek, ráadásul a dialógusok hiányzó humorát vizuális gegek sem egészítik ki. Az amúgy gondosan megkonstruált látványvilág főként praktikus célokat szolgál. Mucsi Balázs egyszerű térelemekből összerakott, fáklyákkal ékesített, de villódzó neonokkal is tarkított tere éppúgy megteremti a viking színek atmoszféráját, mint korunk elektronikus eszközeinek fémes csillogását, de arra például nem történik kísérlet, hogy a múltban játszódó történések naturalisztikus durvaságát akár vérfagyasztó humorral oldják az alkotók – inkább a kegyetlenség stilizálását választják. A tér könnyedén alakítható vissza színházi térré – és Remete Kriszta többnyire sötét tónusú, eredeti kiegészítőket használó ruhái is jól szolgálják az idősíkok közötti zökkenőmentes átmenetet. Mivel a rendezés nem tesz kísérletet arra, hogy a látványvilág segítségével eredeti színházi nyelvet hozzon létre, a nézőnek a primer cselekményt kell követnie – és vagy maga is próbál belehelyezkedni a küldetésekre épülő dramaturgiába (mégiscsak komolyan véve így a cselekményt), vagy feladja a történet követését, és csupán az áthallásokra koncentrál. A színészi alakítások mindkét esetben támpontot nyújthatnak – a társulat precízen helyezkedik bele a szerepkörökbe, és a szereplők flottul közlekednek az idősíkok között is. Domokos Zsolt következetesen építi fel a folyamatot, amelynek során a Fictiót kezdetben beavatási szertartásnak gondoló Kuttner Zsolt azonosul Tyrker szerepével. Szabó Tibor egy hatalmi érdekek közt lavírozó színigazgatót és egy meggyőződés és praktikum között dönteni próbáló törvényhozót játszik finom iróniával. Jóval élesebb a kontraszt Herman Flóra két szerepe közt: a színésznő mind a színidirektor naivan jóhiszemű, a Fictiót irányító lányaként, mind a hódító Thangbrand mániákusan és élvetegen vérszomjas, így esetenként ijesztően komikus erejű feleségeként felettébb meggyőző. Thangbrandot Bán Bálint olyan, saját hatalmától megittasult hódítónak mutatja, akiről eldönthetetlen, cselekedeteit mennyiben fűti mélyebb meggyőződés; míg Pilnay Sára szuggesztíven jeleníti meg Katla hitét és eltökéltségét. Tarjányi Liza színesen, lendületesen játszik élesen eltérő karaktereket, míg Kuttner Bálint Benjámin jó szándékú, de az egészből mit sem értő alakokat, Horváth Ákos pedig keveset gondolkodó eszközembereket formál meg mindkét idősíkon. Ám a sikerült alakítások sem pótolhatják azt, ami a szövegből és az előadásból hiányzik: a dialógusok pergő szellemességét, a felismerések, utalások eredetiségét, a sajátos, izgalmas színházi nyelv megkonstruálását.

Tisztítótűz. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

Ha nem is érzem sikerültnek a Tisztítótűz bemutatóját, kudarcnak sem gondolom – sőt, kifejezetten fontosnak tartom, hogy az a látásmód, amely Benkó Bence, illetve az általa vezetett Apertúra (illetve elődje, a k2) fontos produkcióira jellemző, megjelenjen egy vidéki kőszínház repertoárján. És el tudom képzelni, hogy ez a találkozás – minden hiányérzetem ellenére – perspektivikus lehet. Hasonlóképpen fontos az is, hogy direktebben fogalmazó, minden tekintetben a mára adaptált bemutatók is helyet kapjanak a repertoáron. Még akkor is, ha sokszor látom ennek a fogalmazásmódnak a buktatóit – általában nem könnyű elkerülni a publicisztikus megfogalmazást, az erős didaxist. Az, hogy az Alföldi Róbert rendezte Vadászjelenetek a határ mellett esetében nem (vagy legfeljebb pillanatokra) volt ilyen érzésem, nemcsak az előadás hitelességét, de művészi erejét is bizonyítja. Alföldi Róbert nem először viszi színre Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című drámáját. Nemzeti színházi korszakának komoly szakmai sikert aratott bemutatója ugyan nem helyezte át a mába a történetet, és a cselekményt sem szabta át jelentősen, de az is az aktuális társadalmi környezetről, a gyűlölet már akkoriban is érezhető eszkalálódásáról szólt, erős áthallásokkal. A szombathelyi előadás szövegkönyve a dráma Bíró Bence által készített átdolgozása. Ez a történet itt és most játszódik. Olyannyira itt, hogy a „határ mellett” könnyen azonosítható Szombathelyként, és olyannyira most, hogy viszonthalljuk a politikai propaganda által nap mint nap harsogott szövegeket.

A terembe lépő néző templomi szertartásra érkezik, az első sorokban ott ülnek maguk a szereplők is, és bennünket is bevonnak a szertartásba. A pap beszéde távolról sem korlátozódik a transzcendenciára, és a legkevésbé sem mondható politikamentesnek vagy pártsemlegesnek. De az előadás természetesen nem a pártpolitikára fókuszál, hanem arra, hogy az államilag gerjesztett, a helyi vezetők által irányított gyűlölet és manipuláció hogyan deformál egy kisebb közösséget. Egy olyan közösséget, amelynek legtöbb tagja egzisztenciálisan kiszolgáltatott, ahol mindenki gyanakodó tekintettel néz a másikra, miközben foggal-körömmel próbálja biztosítani a saját pozícióját a helyi hierarchiában. És mindeközben gyűlik a feszültség, csupán az a kérdés, hogyan csapódik le, kiből és miért lesz célpont. Ideig-óráig célpont lehet például az ukrajnai magyar menekült is, akire a többiek csak ukránként tekintenek, és azért utálják, mert ő kaphat külön segélyt. Ám igazi célponttá az válik, aki nem tud vagy nem akar ebbe a mikroközösségbe beilleszkedni, és aki iránt a fentről érkező propaganda amúgy is gyűlöletet szít: a magányos, lányanyaként gyermeket váró, kurvának tartott Tonka és még inkább a meleg, a történet folyamán egy szellemileg visszamaradt fiúhoz közel kerülő Ádám. S noha mind a szöveg, mind az előadás ennek a közösségnek a dinamikájára koncentrál, nem arctalan masszát látunk magunk előtt, hanem eltérő helyzetű, motivációjú és habitusú emberek sorát, akiket egybekovácsol a frusztráció, a gyűlölet és az anyagi érdek.

Kelemen Zoltán. Vadászjelenetek a határ mellett. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

Tihanyi Ildi díszlete átgondoltan és látványosan forrasztja össze a kisközösségi élettereket. Lakótelepi házak alját látjuk, de nem sivár, szürke betonkolosszusokat; a házak színesek, felújítottak, blokkház voltukról elsősorban számozásuk árulkodik, no meg a földszinti részt elfoglaló üzletek. A házak között felüljáró visz keresztül, és egy parkba vezet; a fák takarása intimebb együttlétre is lehetőséget teremt. A közösségi teret pedig a vendéglátó egységek, üzletek jelentik, a kávézó, söröző, no meg a Nemzeti Dohánybolt. A történések logikája mellett a színpadi mozgás is jelzi, hogy ezek nem egy térben, nem egymás mellett találhatóak, mégis közös élettérként forrnak össze. A belső terekben játszódó jelenetek is e külső terekbe kerülnek, tehát nincs helyszínváltás, forgószínpad; néhány gyorsan behozott díszletelem, bútor jelzi a házak belsejét, a szobát, a konyhát. Vagyis az alapvetően realisztikus játékmód szervesül a stilizált térhasználattal. Ez utóbbinak ugyan gyakran van némi metaforikus értelme is, szellemes vizuális gegeket is eredményez (a női táska akasztója például a „Nemzeti Dohánybolt” feliraton található), de még fontosabb, hogy a tempót soha nem akasztják meg az óhatatlanul is nehézkes színváltozások. A szintén Tihanyi Ildi tervezte színes és találó jelmezek a játék realisztikus vonulatát erősítik, miközben színszimbolikájukból könnyedén olvasható ki metaforikus jelentéstartalom is. Az általában egyszerűen, pragmatikusan, leginkább szabadidős tevékenységhez illően öltözködő (melegítőt, farmert, egyszerű inget, pulóvert, atlétát viselő) férfiak sorából kirí a Polgármester, akinek eltérő pozícióját jelzi öltönyös-nyakkendős eleganciája, noha sajátos módon zöld nyakkendőt visel a sötét, csíkos öltönye alatt. A nők többsége jóval feltűnőbb, de vitatható ízléssel összeválogatott kollekciót visel; állandó beszédtéma a külföldi bevásárlás, úgy tűnik, leginkább turkálókból hordják össze az egymással nehezen összepasszoló ruhadarabokat. A kivételt Mária visszafogottabb, ízlésesebb öltözködése és Barbara sötétebb árnyalatú, hosszú ruhái jelentik, no meg a divatos hosszú csizmát és rikítóan piros, lehúzható cipzárú, a férfiak szemében kihívóan erotikus ruhát hordó Tonka. Van azonban olyan kellék is, amely élesen elüt ettől a realisztikus stílustól: a férfiak többsége kezdettől fogva puskával közlekedik. Ezekkel a puskákkal ugyan néha fenyegetnek is, de inkább a gyűlölet, a harag, az indulat metaforikus leképezéseinek látszanak, és persze csehovi puskaként is működnek: alighanem az is sejti, hogy el fog sülni valamelyik, aki nem ismeri a történetet.

Mari Dorottya. Vadászjelenetek a határ mellett. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

A realisztikus tónusú színészi alakításokba is keveredik néha finom stilizáció, de szó sincs karikírozásról, a helyzetek vagy a figurák idézőjelbe tételétől. Kelemen Zoltán elegáns, a kisvárosi lakosságot leereszkedő távolságtartással kezelő Papjának irányzatos prédikációja és határozott érdekérvényesítése éppúgy valószerűnek és hitelesnek hat, mint Szerémi Zoltán atyáskodó Polgármesterének átgondolt manipulációi; miközben szinte minden állítását olyan körültekintően fogalmazza meg, hogy ne lehessen ellene fordítani, határozottan tudja irányítani a többieket. A kisvárosi tabló alakjait változatosan dolgozzák ki a színészek, valóban egyénivé és kortársivá formálva Sperr alakjait. Hajdu Péter István nagyszájú, kis hatalma birtokában mindig fenyegetően fellépő tisztviselője, Csonka Szilvia és Bálint Éva folyton nyüzsgő, pletykákat terjesztő, indulatokat szító „üzletasszonyai”, Nagy-Bakonyi Boglárka magyarságát és anyagi érdekeit önérzetesen védelmező, de a pletykálkodó-megbélyegző kórushoz szívesen csatlakozó menekültje, Orosz Róbert kívülállónak tűnő, néha kínos kérdéseket is feltevő, majd frusztrációját szabadon eresztő sírásója és Szabó Róbert Endre ösztönösen igazodó, ritkán megszólaló kisembere alkotják e kompánia magját. Hogy ennek a magnak milyen pusztító ereje tud lenni, azt pontosan érzékelteti Németh Judit alakítása, amely precízen és következetesen rajzolja ki azt a folyamatot, ahogy a fia életét kezdettől fogva helytelenítő, de még aggódó, változásban hívő Barbara – félve attól, hogy őt is végképp kirekeszti a közösség – megtagadja gyermekét. Hasonlóképp átgondolt és erőteljes szerepformálás Nagy Cilié, aki azt mutatja érzékletesen, hogy a többieknél jóval toleránsabb nőt hogyan fordítja ki önmagából – voltaképp érthetően – családi drámája. Az élettársát játszó Némedi Árpád nyersen és szuggesztíven játssza azt az ösztönembert, akit ugyan semmilyen előítélet nem fűt, de aki mindig a pillanatnyi vágyai és érdekei szerint cselekszik, mások érzésivel mit sem törődve. Ricsit, Mária szellemileg visszamaradott fiát Gyulai-Zékány István nyílt tekintetű, sodródó, mélyebb emberi kötődést kereső, érzelmileg kiszolgáltatott fiatalembernek láttatja. Hasonlóan kiszolgáltatott a magányos, kirekesztett Tonka is – Mari Dorottya megejtően ábrázolja azt a szinte megszállott igyekezetet, amellyel a lány Ádámhoz próbál kötődni, amely erőt ad neki a mindennapi megaláztatások elviseléséhez, hogy aztán az elutasítást követően kétségbeesett gyűlöletté váljon. Balogh János Ádámja nem hős, és nem is ártatlan áldozat, csupán egyszerű fiatalember, aki már nem akar beilleszkedni az őt kirekesztő közösségbe, és ösztönös egoizmussal keres szerelmet és támaszt. Eközben épp azoknak árt, akik kötődnek hozzá, és akik nála is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak.

Vadászjelenetek a határ mellett. szombathelyi Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.

Talán jelképes értelmet tulajdoníthatunk annak, hogy a gyilkosság után Ádám nem tud elmenekülni, nem tudja átlépni a percek alatt megközelíthető határt: noha azon túl egy másik világ van, ő minden kívülállásával együtt is inkább ennek a világnak a része. Így megindulhat ellene a mindenkit megmozgató vadászat, amely egyszerre röhejes és hátborzongató – és a maga abszurditásában is teljesen valóságosnak hat. A történet végére nem a lövéssel kerül pont; a nyomravezetői díjat távolról sem közmegelégedésre osztják el, egzisztenciális értelemben szinte minden marad úgy, ahogy volt, a közösség új prédára vár. Ami nem kevésbé ijesztő annál, ami korábban történt.

Mi? Benkó Bence: Tisztítótűz – avagy ki a lánghoz közel áll, hamar megpirul
Hol? szombathelyi Weöres Sándor Színház
Kik? Szereplők: Szabó Tibor, Domokos Zsolt, Herman Flóra, Horváth Ákos, Kuttner Bálint Benjámin, Bán Bálint m.v., Pilnay Sára m.v., Tarjányi Liza. Hangfelvételről közreműködik: Alföldi Róbert, Bálint Éva, Szerémi Zoltán. Díszletkulissza: Mucsi Balázs. Jelmezkulissza: Remete Kriszta. Fémműves tárgykulissza: Börcsök Anna. Zenekulissza: Zságer-Varga Ákos. Szövegkulissza: Benkó Bence. Hangkulissza: Simon Ottó. Fénykulissza: Horváth-Toki Tibor, Boros Dániel. Rendező: Benkó Bence.
Mi? Vadászjelenetek a határ mellett (Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországól című drámája nyomán, Perczel Enikő fordításának felhasználásával írta: Bíró Bence)
Hol? szombathelyi Weöres Sándor Színház
Kik? Németh Judit, Balogh János, Mari Dorottya, Nagy Cili, Gyulai-Zékány István, Némedi Árpád, Szerémi Zoltán, Hajdu Péter István, Csonka Szilvia, Bálint Éva, Orosz Róbert, Kelemen Zoltán, Nagy-Bakonyi Boglárka, Szabó Róbert Endre. Írta: Bíró Bence, Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című drámája nyomán, Perczel Enikő fordításának felhasználásával. Díszlet-és jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Dramaturg: Bíró Bence. Hangosító: Simon Zoltán. Világosító: Kiss Zoltán. Rendező: Alföldi Róbert.