Sereglei András színész, rendező, drámapedagógus és Regős Simon színész, a Sirokkó Szövetkezet rendezője arról beszélgettek, hogy a drámapedagógia, illetve a független színház perspektívájából milyen dilemmái vannak a szakmai generációváltásnak. A Távbeszélőben alkotókat, színházi embereket kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, lejegyezte, szerkesztette: Proics Lilla.

A beszélgetés 2026 márciusában zajlott.

Sereglei András: Neked mi közöd van a drámapedagógiához?

Regős Simon: Sokszor kerültem drámapedagógusokkal kapcsolatba, mert édesapám vitt magával. Aztán soha nem tanultam ezt a műfajt, de minden színházi előadást tekintve is alapvetőnek gondolom azt a szemléletét, hogy fontos a részvételiség és a társadalmi felelősségvállalás. Nagyra tartom Augusto Boal munkásságát, azt a cselekvésorientált hozzáállást, amivel maga mellé hívja a közönséget, méghozzá azért, hogy a színházat fegyverként használják.

Regős Simon. Fotó: MU Színház

S.A.: Ugye voltál diákszínjátszó?

R.S.: Voltam, a Vörösmartyba jártam. Ott rendeztem Zoltán Gábor Orgiájából egy színház a színházban-előadást: a nyilasok varietét játszanak. Beck Zsuzsanna, az egykori igazgató azt mondta a főpróbán, hogy ki kellene állnom az előadás előtt, és mondani valamit a nézőknek arról, hogy mit fognak látni. Azóta minden előadásomat azzal kezdem, hogy elmondom a játékszabályokat – a keretet.

S.A.: Ez elmozdulás attól a hagyományos rendezői szereptől, ahol talán még a tapsrendben sem jelenik meg a rendező, mert valahol távol van, csak tudjuk, hogy az ő vízióját láttuk.

R.S.: Amit rendezek, vagyis amit átfolyatok a kollégáimon, illetve adott esetben a nézőkön is, arról az a vízióm és elképzelésem, hogy mindenkivel együtt, közösen hozzuk létre. Eddig ez elsősorban a színészekre vonatkozott, de a legújabb munkánkban, amit most próbálunk [KELETI BLoKk, Radnóti Színház – a szerk.], sok felelősséget teszünk a nézőkre is. Ezek a műalkotások közös ügyek, ezért fontos, hogy mindenki el is akarja mondani a mondatait.

S.A.: Ezt, hogy az alkotás közösségi folyamat, az egyetemen tanultad, vagy te eleve így mentél már be az intézménybe?

R.S.: Ez jó kérdés. Nem tudom.

S.A.: A színház gyártási folyamata sokszor megkövetel egyfajta fegyelmet, az viszont azért problémás, hogy autonóm színházi alkotók – a színészek – be vannak szorítva egy olyan kötött alkotói folyamatba, ahol az utolsó szék színéről is egyetlen ember dönt. És minden érdem is az övé. Amit viszont mondasz, az egy demokratikus módon működő modell, ami eltér a hagyományostól, ha jól értem.

R.S.: Nem, a színházban nincs demokrácia, és van hierarchia. Ugyanakkor nálam van valami anarchia ebben az egészben, illetve megvan annak a jelentősége, hogy ki miben jó, és ennek a felelősségének a tudatában tesz hozzá az egészhez.

S.A.: Szerintem van demokrácia a színházi alkotófolyamatban. Mert mi van akkor, ha egy színész azt mondja, hogy én ezt nem akarom megcsinálni, mert nekem ez traumatikus. Akkor mit mondasz neki?

R.S.: Hát azt, hogy akkor ne csináld meg. De aztán megkeressük azt, hogyan juthatunk el oda, hogy mégiscsak megcsinálja, mert ezek a blokkok sokszor abból fakadhatnak, hogy az illető nem érzi magát biztonságban. Az fontos, hogy a színház biztonságos közeg legyen. Tudom, hogy a safe space elhasznált kifejezés…

S.A.: … de alapvető, mert szorogva vagy rettegve az ember nem tud alkotni, csak túlélni. Minden pillanat abban a módosult tudatállapotban, amikor színpadon áll egy emberi lény, nagyon sérülékennyé teszi őt.

R.S.: Igen, tudom, Horváth Csabánál megtapasztaltam, milyen, ha a szorongás az úr. De én szerencsés voltam, mert kiskoromtól fogva olyan TIE-s előadásokban is részt vehettem, amelyek rávezettek, hogy igenis lehet közösen, demokratikusan alkotni. Engem mint alkotót azonban nagyon sokszor a szorongás hajt, amikor egy témához nyúlok, de azt nem tehetem rá a kollégáimra.

S.A.: Mi a nagyobb? A szorongás vagy a kíváncsiság?

R.S.: Változó. Most egyszerre van bennem mindkettő, mert szorongok is és kíváncsi is vagyok, hogy a nézőket hogyan lehet afelé terelni, amit szeretnék. Amit most próbálunk, abban arra vagyok kíváncsi, mik a határai a magyar közönségnek, ha azt mondjuk nekik, hogy itt van egy szórakozóhely, és csinálhatsz, amit akarsz.

Sereglei András. Fotó: Milák Melinda.

S.A.: A magyar közönség szerintem nagyon is mozdítható ebben az értelemben. Az én generációm számára szinte természetes volt a szakmai felnövése alatt, hogy egy mesterközpontú munkarenddel találkozott, amelyben benne volt a bántalmazás és a feltétlen alázat. Később dönthettünk arról, hogy folytatjuk-e ezt a hagyományt vagy szembemegyünk vele, és felszabadítjuk magunkat. A szakmai identitásunkat addig is két nehezen meghatározható karaktervonás határozta meg: a tehetség és a teljesítmény. Hogy mi is az a tehetség? Mekkora az elismerésre méltó teljesítmény? Ma sem tudok ezekről számot adni. Egy folytonos versengés zajlott, aminek eredményeképp lehetett sejteni, ki a legjobb és a leggyengébb. Aki pedig nem tesz eleget a színházért, az ne legyen a színház része. Én ezért fordultam a közösségi színházi formák felé. És amit mondasz, hogy bevonod az alkotásba a színészeket – én ugyanígy dolgozom civilekkel, de ott teljes demokrácia van. A színház nem lehet a fájdalom, pláne nem a retraumatizáció színtere, hanem arra kell lehetőséget adnia, hogy valami újat tudjunk meg másokról, netán magunkról is.

R.S.: Egyetértek veled, ugyanakkor azt gondolom, az út a kettő között van. Én diplomás színészekkel dolgozom, illetve vannak köztük amatőrök, mert nagyon szeretem ezt a keveredést. Adott esetben, ha olyasmit kell eljátszani, ami nem kényelmes, akkor azt jelzi a színész és olyankor segít az intimitáskoordinátor.

S.A.: Mi az az intimitáskoordinátor?

R.S.: Főleg filmekben dolgoznak. Jellemzően erotikus jelenetekben koreografálják le, mi történjen úgy, hogy a résztvevőket ne érintse meg mélyen, hanem pusztán gesztus legyen, amit csinálnak. Lényegében azon dolgoznak, hogyan lehet elválasztani a magánéletet a szakmától. Egyébként van már egy név nélkül elérhető űrlapunk is, ahol bármilyen kellemetlenséget, vagy akár abúzust lehet jelezni, amit szemtől szemben megterhelő lenne.

S.A.: De hát a diplomás színészek a magánéletit a szakmaitól szét tudják választani. Ezt meg kellene tanulniuk a tanáraiktól, hogy egészségesek maradhassanak.

R.S.: Igen. Én fizikai színházi osztályba jártam, az egyetemfoglaláskor voltam elsős – és mi már nem ültünk fel a hierarchikus rendszereknek, sem annak, amit az új, sem annak, amit a régi ránk akart tukmálni. A Sirokkóra úgy tekintek, mint ami már annak a modellje, amiben mi dolgozni fogunk. Én alapvetően sirokkós rendező szeretnék lenni, aki néha elmegy kőszínházba is rendezni. Otthonról is az underground és az alternatív-szabad alkotás éthoszát hozom, ahol kevésbé kell szorongásból dolgozni – bár ebben az országban rengeteg szorongani való van.

S.A.: Ezt mi rontottuk el. Mindennap úgy kelek fel, hogy nem véletlenül tartunk itt, ebben nekem is felelősségem van. De az a fajta színészpálya, hogy itt dolgozok három évet, ott ötöt, és meg tudom számolni, hogy ezalatt hány szerepből állt az életem, szerencsére tűnik el – és a fiatalok sokkal színesebb feladatokat kapnak. Jó, hogy már nem az áll a fiatalok előtt, hogy harminc évre bezárják magukat egy színházépületbe, ahol aztán az öregektől megtanulják, mi a színház.

R.S.: Ez még mindig egy nagyon zárt szakma, amelybe nemcsak megérkezni nehéz, de kifelé tájékozódni is. Nincs műfajok közti átjárás. Ha ezt az utat követtem volna, amit leírsz, akkor nem lenne például az a Vizsgálat című sorozatunk, ami egy doku-felolvasószínház, utána beszélgetéssel, ami, azt hiszem, drámajátékos formákhoz áll közel. Organikusnak látom, ahogy dolgozunk, nem pedig letisztultan módszeresnek – a Radnótiban is ott van a nevünk, Sirokkó.

S.A.: Mi az a Sirokkó?

R.S.: A Sirokkó Szövetkezet nem egy jogi forma, csak egy csoportosulás, amiben benne vannak sokan, nyitott közösségként. Egyébként az általam készített előadások résztvevői képezik a csoport magját.

S.A.: Bázisdemokratikusan működtök?

R.S.: Erre nem tudok még válaszolni, mert egyelőre arra megy el minden energiánk, hogy a jelenleg futó előadásokat életben tartsuk. Mi építünk, bontunk, hangosítunk, játszunk és rendezünk, szervezünk és evezünk a kőszínházak farvizén. Egyébként nagyon unom a farvizen evezést és remélem, megszűnik ez a rendszer.

S.A.:  A Sirokkó neked identitás?

R.S.: Jó kérdés… nem tudom. Lehet, hogy inkább brand. Hosszú távú projekt, és ha a kollégáim nem is, én vinni fogom. Egyébként szerintem az nem jó, ha egy csapat azonos identitást vesz fel, és úgy visel egy nevet – az már fasisztoid.

S.A.: Én, mint kávás azért ezzel kicsit vitatkoznék, de abban igazad van, hogy egy zárt identitású alkotócsoportban a radikalitás és a szektásság könnyen összemosódik.

R.S.: Az biztos, hogy sok időt szeretnék ezzel tölteni. És ki tudja, hogyan alakul, egyelőre nem tervezek hosszú távra. Csak április 12-ig.

S.A.: Sokan vagyunk így. Mondjuk nekem már megsült a tortám. 30 évig csinálhattam azt, amiben hiszek, és amit szeretek. Ha most kellene elmennem bringafutárnak, bár ahhoz már öreg vagyok, akkor sem érezném tragédiának.

R.S.: Én pedig mehetnék külföldre.

S.A.: Persze ti másképp termékesítitek magatokat, mint mi – sokkal ügyesebben.

R.S.: Két évig játszottuk a Puszták népét becsületkasszásan. Úgy voltunk vele, hogy nem ismernek minket, a közönség nem tudja, milyen színházat csinálunk, miért akarnának nekünk fizetni. Most ott tartunk, hogy már emeljük a jegyárakat. Ugyanakkor horribilisen drága a színházjegy, a mi generációnknak rettentő drága – márpedig mi elsősorban a fiataloknak szeretnénk játszani. Az új előadásunkra 7900 forint lesz a jegy, ami kevesebb, mint egy átlagos kőszínházi jegy, de én sem adnék ki ennyi pénzt csak úgy egy estére. Arról nem is beszélve, hogy ezzel mi sehol nem vagyunk. Talán azért is olyan nehéz ez, mert nem menő színházzal foglalkozni. Elveszítettük a közönséget, mert annyi minden más érdekesebb időtöltés van.

S.A.: Szerintem pedig pont nem – a jelenlét és a jelenlét felelőssége a színházban kézzelfogható. Ezért nem fogja szerintem az AI a színházat veszélyeztetni. Az itt és most érzése fel fog értékelődni a következő években.

R.S.: Jó, csak hát ehhez az állam minden pénzt elherdált. Azokat támogatják, akik giccses, szar színházat csinálnak. Vagy felháborító, hogy a Nemzeti repertoárján két Csongor és Tünde van, mindkettőt Vidnyánszky Attila rendezte.

S.A.:  Én egy szomszédos országba járok át dolgozni, és mindig azt mondom nekik, fogjatok össze, mert fölszalámiznak benneteket – azzal, amivel minket: te annyit kapsz, én meg ennyit. Kész a baj!

R.S.: Nemrég beszélgettünk a fizetésekről a Sirokkóban és arra jutottunk, hogy létrehozunk egy afféle szakszervezeti hotline-t, hogy ne tabusítsuk mi is a pénzt és a megélhetést.

S.A.: Akkor ebben mégiscsak tudatosak vagytok.

R.S.: Muszáj lenne annak lennünk, mert mi a kapitalizmus gyermekei vagyunk. Sajnos.

S.A.: Ha azt akarom, hogy ne zabáljon fel a kapitalizmus, akkor muszáj valahogy eladnom magamat úgy, hogy én a színházat a megbeszélni közös dolgainkat eszközének használom. De nagyon szívesen tenném ezt mindenféle marketing nélkül.

R.S.: Jó, hát akkor is kommercializálod a színházat. Ez a Che Guevara a pólón.

S.A.: Igen, ez egy csapda. Nem?

R.S.: Amíg az ember tud rajta nevetni, addig nem.

S.A.: Nincs ezzel kikönnyítve a probléma? Az a kognitív disszonancia, hogy bár kapitalista világban élek, gyűlölöm, de igyekszem magamban féken tartani ezt a gyűlöletet, és persze a konzum-lényemet, a vásárló állatot. A színház pont arra való, hogy gondolkozzunk el bizonyos dolgokon. De ha ezt termékesítem, akkor valamit elveszítettem. Elvárhatnánk némi radikalizmust ez ügyben és kevesebb relativizálást. A színházi alkotók is formálják a világot és talán magunkon kellene kezdeni ezt a munkát, és megkeresni, miért is csináljuk ezt az egészet. A forradalom paradigmaváltássá szelídült.

R.S.: Olyan ez most, mint a boldog békeidők, amiből valami világégető borzalom lett. Tudatában vagyok annak, hogy az elmúlt tizenöt évben ömlött ránk a propaganda. Tizenöt éves voltam, gimis, amikor kimentünk a Keletihez, és péksütit vittünk a menekülteknek. Nekem ott kezdődött valami, ami azóta sem ért véget. Nihilizmus van bennem, mert azóta azt érzem, hogy itt valami lesz… de már megszoktam. Úgy tekintek erre, mint Mark Fisher, hogy könnyebben képzelem el a világ végét, mint a kapitalizmusét. Minden tettemmel azon vagyok, hogy leépítsem a kapitalizmust, ugyanakkor számos kapitalista eszközt használok. De a kapitalizmus is bármit megtesz a rendszer fenntartása érdekében, például a legkevesebb, hogy romantizálja az embertelenségét.

S.A.: Ha olyan színházat csinálsz, ami ébren tartja a morális képességünket, hogy ne zsákmányoljunk ki másokat és magunkat sem, hogy egyáltalán gondolkodjuk el azon, mi van másokkal, akkor te ezt a rendszert akarod megváltoztatni.

R.S.: Egyedül képtelenség.

S.A.: Nem hiszem, hogy egyedül vagy. Itt vagyok én is.

R.S.: Én a változást szeretem. Idealista vagyok, de nincsenek megfejtéseim, és függök ezektől a konstrukcióktól – mert ahhoz, hogy egyáltalán eljussak emberekhez, a lehetséges közönségünkhöz, muszáj ezeken a rémes platformokon jelen lenni.

S.A.: A skandináv országokban is használják a közösségi médiát és a közmédiát is. Nálunk is. És merőben más társadalmi következményei vannak. Ti is és a Káva is tudatosan a minket körülvevő világgal és az emberrel foglalkozik színházi formákon keresztül – azonban egyelőre se ti, se mi nem lettünk kulturális „csúcstermékek”. Amit nem érzek bajnak.

R.S.: Én nem is szeretnék. Írtam annak idején manifesztumot a Sirokkónak, amiben van egy idevágó gondolat: érjük be kevéssel, de akarjunk sokat. Ezt érthető módon nem mindenki szereti, mert én könnyen beszélek, huszonöt évesen a szüleimnél lakom. Lett volna egy fehérvári nagyszínpadi munkám, aztán az igazgató végül másik darabot és más rendezőt választott – ami nekem egzisztenciálisan azt jelenti, hogy alkalmilag is bizonytalanok a bevételeim, tehát egy albérletet sem tudok fenntartani.

S.A.: Nekem ötvenkét évesen ennél ingatagabb az egzisztenciám, talán sosem volt biztos és stabil. Ezt is meg lehet szokni, ha az ember nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek a dolgoknak.

R.S.: Ebben a rendszerben – és ezt nagyon érzem magamon és a generációmon is – az ember könnyen csúszik a szélsőségek felé. Akarva, akaratlanul erre lettünk nevelve.

S.A.: A ti generációtokat sokkal bátrabbnak, őszintébbnek, egymás érdekében összezáróbbnak és megtartóbbnak látom, mint amilyen a miénk volt. Sok mindent nem értek persze, amit csináltok, de az egymás iránti lojalitásotok számomra irigylésre méltó.

R.S.: A társadalom érzékeny. Már az én generációmban is azt érzem néha, hogy szinte blokkol az az érzékenység, ami az elvárás, és amivel viszonyulni kell bizonyos kérdésekhez. Aztán éppen ez szüli a populista vezetőket.

S.A.: A te generációd sokkal nyíltabban beszél a mentális problémáiról.

R.S.: Mert nagyon sok van.

S.A.: Nehogy azt hidd, hogy az előző generációkban nem volt. Csak elhallgattuk, és elfedtük alkohollal, pénzzel, egymás elárulásával.

R.S.: Igen, ez most talán túl könnyű is lett, bár szerintem minden Z-generációs ADHD-s.

S.A.: Vagy mindenki, aki átlagos életet él. Komoly küzdelmem, hogy ébredés után csak egy óra múlva kapcsoljam be a telefont. De az nagyon jó, hogy van megoldás arra, ha egy fiatal színésznek lelki nehézségei vannak, mert alapvetően megterhelő, amit az idegrendszerével napi szinten csinál.

R.S.: Én pedig kevés olyan kollégát tudok mondani, aki ne járna terápiára – bár én nem voltam, biztos nekem is eljön majd az ideje.