A politikai tartalmú és progresszív szemléletű előadásairól híres ljubljanai Mladinsko Színház kétévente teret ad a találkozásoknak. A színházi showcase keretein belül műhelymunkára hívja több ország színművészeti egyetemeinek hallgatóit, ezzel örökítve tovább az őket működtető színházi szemléletet. Gondolkodásra sarkall, provokál, kirángat magunkból – mert most ez a színház feladata.

Tomi Janežič: 1974. Játsszák: Stane Tomazin, Lina Akif, Blaž Šef, Matej Recer, Damjana Černe, Klemen Kovačič, Anja Novak, Vito Weis. Szlovén Ifjúsági Színház. Fotó: Ivian Kan Mujezinović.

A Mladinsko Színház (ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház) kétévente megrendezett showcase fesztiváljára látogattam 2026 márciusában. Az eseményen egyetemi hallgatói minőségemben voltam jelen, hiszen a Mladinsko számos országból hív meg és fogad egyetemistákat a showcase keretein belül. Mladen Alexiev^[1] vezetésével napról napra, előadásról előadásra beszélgettünk arról a nyolc produkcióról, amely helyet kapott a fesztivál idei repertoárjában.^[2]

A fesztivál Tomi Janežič rendező dodekalógiájának 1974 című előadásával kezdődött. A tizenkét előadásból álló sorozat 1972-től 1983-ig halad végig a történelmen, több generáció és város történetét mutatja be. Mindez „janežiči” pszichodrámai módszerekkel, a színészek személyes történeteivel kiegészítve valósul meg. Az elmúlt két évadban láthattam a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban készült 1978-at, és az Újvidéki Színházban színpadra állított 1981-et is, s bár emlékeim nem túl frissek, mégis felismertem az előző két előadásban felbukkanó szereplőket és történeteket az 1974-ben is. Janežič tehát univerzumot hoz létre a dodekalógiában: olyan univerzumot, amelyben összeérnek a szálak, a szereplők ismerősei egymásnak, követik a többi országban zajló eseményeket. Az origó Janežič szülővárosa, Nova Gorica, Nyugat és Kelet kis határvárosa.

Az 1974 a többi epizódhoz hasonlóan egy család történetét követi végig, az előadás csúcspontja pedig az 1974-es vonatkatasztrófa. A Belgrád–Zágráb-vonalon közlekedő szerelvény kisiklásakor 153 ember veszítette életét. Az előadás tanulsága, hogy a tragédiában azok maradtak életben, akik a baleset pillanatában összekapaszkodtak. Az előadás tere intim, olyan, mintha a nézők is a díszletben ülnének. A színpadkép egyébként színes, aprólékosan kidolgozott, egy családi ház központi tere, konyhával, lépcsővel, liftajtóval. Ahogy Janežič előadásaiban általában lenni szokott, a színészek folyamatos szemkontaktust tartanak a közönség tagjaival. Váltakozik a „kint és bent”: az eseményeket eljátsszák és narrálják, könnyedén ugranak egyik játékmódból a másikba. Ezzel, és az intim térhasználattal mi is részesei vagyunk a történetnek, mint jelenlévő hallgatóság, hiszen ha mi nem lennénk, a narrációs sík értelmét veszítené. Az így megteremtett dramaturgia teret enged a rögtönzésnek, az improvizatív reakcióknak, s bár múltbéli eseményeket látunk, jelenlétünk mégis az „itt és most”-ban zajlik. Janežič realizmusa arra kondicionálja a színészeket, hogy ne mímeljék érzéseiket, s hogy beszédük és beszélgetéseik hétköznapi emberek hétköznapi megszólalásai legyenek. Persze vannak elemelt momentumai is az előadásnak: spontánnak ható koreográfiák, kitartott pillanatképek, s az ikonikussá vált, jóízlés határait feszegető parókák, amelyek miatt az egyébként (a szó legnemesebb értelmében) civilnek tűnő színészek már-már önmaguk parodisztikus figurális verzióiként állnak a színpadon. Az 1974 különbözik a Mladinsko repertoárján szereplő többi előadástól, mert nem expliciten fogalmaz meg társadalomkritikát. Mégis nagyon fontosnak tartom, hogy az előadás ebben az intézményben született meg Ljubljanában, mert ez már önmagában állasfoglalás: Janežič olyan színházban szeretné megvalósítani az ötletét, amely arról híres, hogy kendőzetlenül kritizálja a mindenkori rendszert.

Tjaša Črnigoj: Article 55. Játsszák: Tamara Avguštin, Anja Novak, Katarina Stegnar, Miranda Trnjanin. Fotó: Borut Bučinel.

Az Article 55 dokumentarista előadás, a cím a Szlovén Köztársaság Alkotmányának 55. cikkelyére utal. Az előadás kezdetén a négy színész (Tamara Avguštin, Anja Novak, Katarina Stegnar, Miranda Trnjanin) megosztja a közönséggel női identitására eszmélésének legmeghatározóbb pillanatait. Olyan expozíció ez, amely az előadásban bemutatott események súlyát személyes kontextusba helyezve növeli. Ezután a játszók szerepet vesznek fel: szimbolikus keresztneveket adnak maguknak (pl. Szlovénia). Így tárják elénk azt a folyamatot, melynek során a szlovéniai feminista mozgalom 1991-re elérte, hogy alaptörvénybe foglalják az abortuszhoz való jogot. Az előadás az akkori események előzetes ismerete nélkül rendhagyó történelemóra hatását kelti. Történelemóra, mivel a néző tételesen levezetve jut temérdek új információ birtokába. És rendhagyó, mert intézményi kereteken belül elképzelhetetlennek tűnik az ennyire szókimondó diskurzus a történelem ilyen közeli pillanatának forradalmi eseményeiről, különösen, mert egy túlmoralizált és politikai céloknak jogtalanul alárendelt témáról van szó.

Az Article 55 nézői a színpad két hosszanti oldalán foglalnak helyet, a játék így a tér jobb és bal oldalán, illetve középen a kifutón zajlik. A színészek ebben az előadásban is közvetlen viszonyban vannak a közönséggel: nekünk mesélik a történetet, olykor helyet is foglalnak közöttünk. Belehelyeznek minket saját maguk és karaktereik forradalmi hangulatába. Ezt a hatást fokozza, hogy valódi felvételeket is láthatunk az akkori eseményekről, interjúrészletekben pedig megszólaltatják azokat a nőket, akik kiharcolták ezt a jogot. S bár nagy hatással volt rám az előadás, a látványvilág és a kellékek kissé többször elterelték a figyelmemet. A tér a nagy forradalmi hangulatban romboláson esett át: színes girlandok, kiloccsant pezsgő, szétszórt jégkockák borították a színpadot az előadás végére. Felteszem, ez hivatott szimbolizálni, hogy az abortuszhoz való jogért folytatott harc nem zárult le, a mai napig küzdeni kell a nők jogaiért. A kellékhasználat viszont nem egyensúlyozta ki jól az előadás komolyságát: nem erősítette, nem is ellenpontozta azt. A kevesebb több lett volna, mert így a fókuszom a káoszra irányult, nem pedig a reprezentatív káosz jelentőségére.

Gabrijel Lazić – Nastja Uršula Virk: Jaz, David. ljubljanai Színház-, Rádió-, Film- és Televízió Akadémia. Játsszák: Eneja Štemberger, Muhamed Kulauzović, Kaja Petrovič, Luka Kotnik. Fotó: Jelena Janković.

Szeretném kiemelni a ljubljanai Színház-, Rádió-, Film- és Televízió Akadémia hallgatóinak előadását is. Példaértékűnek tartom a tényt, hogy a Mladinsko Színház a showcase egyetemisták produkciójának is biztosított szakmai nyilvánosságot. De nem csupán a színház előremutató figyelmességéről van szó. Az Én, David (rendező: Gabrijel Lazić) című előadás színvonala felér a Mladinsko saját előadásaival, emiatt kerül be a beszámolómba. Az Én, David az Article 55-höz hasonlóan szintén dokumentarista színházi eszközökkel (hosszas kutatómunkával, reenactment technikával, valós események lejátszásával) mutatja be David Reimer (Kaja Petrovič) élettörténetét.

David Reimer egy orvosi műhiba következtében csecsemőkorában elvesztette férfi nemi szervét. Szülei (az őket játszó színészek: Eneja Štemberger és Muhamed Kulauzović) megtudták, hogy van arra lehetőség, hogy gyermekük nemváltó kezelésen essen át, és annak reményében, hogy így teljesebb életet élhet majd, belekezdtek a kezelésekbe. Ám a gyermek – s ebből kifolyólag később a család, főleg David ikertestvére (játssza: Luka Kotnik) – számára is lelki tortúrát jelentett ez a folyamat. Felnőtté válva visszatért biológiai neméhez, felvette a David nevet és ezt követően látszólag ugyan teljes életet élt, később mégis fiatalon öngyilkos lett. Az Én, David nem csak nemi identitással kapcsolatos kérdéseket tesz fel nézőinek, hanem elénk tárja a szülők morális dilemmáját, hogy mit jelent az, amikor a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. A személyes tragédia színre vitele mellett az előadás azt a történelmi időszakot is megismerteti velünk, amikor a ’60-as évek Amerikájában elérhetővé váltak a nemváltó műtétek és a név, illetve a nem hivatalos megváltoztatásának lehetősége is. Az Én, David az ezt övező visszaéléseket is elénk tárja. A tudomány nevében David Reimert orvosa kísérleti nyúlként használta.

Az előadásban a nonverbalitás komoly dramaturgiai szerepet kap (dramaturg: Nastja Uršula Virk). Láthatunk mozgáscentrikus jeleneteket, amelyekben a koreográfia bír narratív értékkel, és a performansz műfajához közeledő részeket is, például, amikor a színész hányásig eszi magát. A narráció az első felvonásban a főszereplő feje felett zajlik, ő maga nem szólal meg: ez a dramaturgiai eszköz érzékelteti a Daviddel történtek dehumanizáló voltát. A második felvonásban aztán elmeséli saját narratíváját, s eredeti felvételeket látunk a valóságos Davidről is. Külön kiemelném azt a dramaturgi döntést, hogy a második felvonás, melyben David életét a saját nézőpontjából látjuk egészen öngyilkosságáig, szignifikánsan rövidebb, mint az első felvonás. Így vihető színre az elvágólagosságnak, a hiánynak az az érzése, amelyet egy fiatal ember halála kelt a környezetében.

Feminalz. Technoburlesque Image Snatchers. Emanat & Szlovén Ifjúsági Színház. Fotó: Nada Žgank.

A hetet a Technoburlesque Image Snatchers előadás zárta. A Technoburlesque dragshowt helyez színházi kontextusba. A nézőtéren a közönség szerencsésebb tagjai (többek között én is) asztaloknál foglalhatnak helyet, ki-ki a maga italával. A hangulat illegális klubok világát idézi. A fellépők (hivatásos drag queen-ek, a társulat tagjai, s más színészek) olyan műsort állítottak össze, melynek célja a felszabadulás, az emberi test sokféleségének, s a szexualitás szabad megélésének ünneplése. A különálló műsorszámokban helyet kap az aktuális szlovéniai és globális politikai események kitárgyalása is. Az előadás egyrészt szórakoztató, másrészt emlékeztetőül szolgál, hogy a szerelem és a testünkhöz való viszonyulás szabadsága egy autokrata rendszerben könnyen elveszíthető jogok, melyekért megéri küzdeni.

Ahogy a bevezetőben írtam, a Mladinsko híres politikai szerepvállalásáról. A társulat kétévente lehetőséget ad a résztvevő fiataloknak, hogy falakat döntsenek le. Ez az ő harcuk a generációnkat fenyegető apátia ellen. A Ljubljanában töltött hét tanulsága számomra az, hogy a szakmai fejlődés nem csak konkrét tudásban mérhető, hanem emberi kapcsolatokban, új nézőpontok kialakításában, beszélgetésekben és véleményformálásban is. Feladatomnak érzem pályakezdő társaim reprezentálását ebben a fesztiválbeszámolóban, mert az előadásokon túl sokszor az ő gondolataikon keresztül, az ő attitűdjük megismerése által nyílt ki számomra a világ. Szerkesztőmmel, Pólya Emesével is beszélgettünk erről: a kulcs az a felismerés, hogy a közös kérdések, és a közös válaszkeresés lehet a megoldás első lépése. Mert diskurzust folytatva megoldást találhatunk a hiányosságokra és problémákra, amelyek szinte kivétel nélkül mindannyiunkat gyötörnek az országaink uralkodó hierarchikus színházi (és politikai) rendszereiben – éljünk bár Bulgáriában, Örményországban, Makedóniában, Szerbiában, Magyarországon, Romániában, vagy akár a hanyatló Nyugaton.

Ilyen közös problémáink: a szélsőjobboldali pártok térnyerése, az autokrácia erősödése, a korrupció, az állami színházak felhasználása propagandaeszközként, a független színházi alkotók rendszerszintű ellehetetlenítésére tett kísérletek, a fiatalok kivándorlása, sőt a gender-kérdéskör, a feminizmus, vagy akár a palesztinok ellen elkövetett népirtás is. Abban, hogy ezek a problémák beszédtémaként merültek fel, kulcsfontosságú szerepet játszott a Mladinsko repertoárja. A színház szókimondása és provokatív politikai szerepvállalása megerősített minket abban, hogy amennyiben hivatásként tekintünk a szakmánkra, kötelességünk a társadalmi szerep- és felelősségvállalás: tükörtartás a mindenkori hatalomnak.

[1] Mladen Alexiev bolgár rendező, színházcsináló, a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője

[2] A showcase repertoárja itt elérhető: https://mladinsko.com/en/news/617/mladinsko-showcase-2026/

1974 Szlovén Ifjúsági Színház. Író, dramaturg és rendező: Tomi Janežič. Szereplők: Lina Akif, Damjana Černe, Nataša Keser, Klemen Kovačič, Anja Novak, Robert Prebil, Matej Recer, Blaž Šef, Stane Tomazin, Matija Vastl, Vito Weis. Jelmez: Marina Sremac. Zene: Samo Kutin, Enja Grabrijan. Videó: Carlo Zoratti. Hang: Silvo Zupančič. Fény: Tomi Janežič, Branko Hojnik.
Article 55 Író és rendező: Tjaša Črnigoj. Szereplők: Tamara Avguštin, Anja Novak, Katarina Stegnar, Miranda Trnjanin. Díszlet és jelmez: Tijana Todorović. Dramaturg: Urška Brodar, Tjaša Črnigoj. Hang és zene: Tomaž Grom. Videó: Ana Čigon. Fény: Borut Bučinel.
Jaz, David ljubljanai Színház-, Rádió-, Film- és Televízió Akadémia. Író: Gabrijel Lazić, Nastja Uršula Virk. Rendező: Gabrijel Lazić. Szereplők: Eneja Štemberger, Muhamed Kulauzović, Kaja Petrovič, Luka Kotnik. Díszlet és jelmez: Lovro Ivančić. Zene: Sara Renar. Fény: Domen Lušin.
Technoburlesque Image Snatchers az Emanat és a Szlovén Ifjúsági Színház koprodukciója. Szereplők: Tristan Bargeld, Mad Jakale, Dee Dee Void, GlitterAid, Musée-Cunt, Gospod Magdalenca, RotoGambrinus, Mademoiselle Satisfaire, H.P.D. (hormonal perturbator in decay), Broj Ena, Vazelina, The Feminalz. Jelmez: Urška Recer, Tanja Pađan/Kiss the Future. Smink: Tina Prpar. Fény: Aljaž Zaletel. Zene: Luka Prinčič, The Feminalz.