Gryllus Dorka legújabb rendezése belső monológot hangosít ki. Anne Haug szövege, a Csak jöttem szólni, hogy megyek egy olyan nő perspektívájába enged betekintést, akit intenzíven foglalkoztat a múltfeldolgozás (ahogy az a színlapon is megjelenik a „Mi lett volna, ha…?” kezdetű kérdésekkel), valamint a jelen kihívásai.

A saját nevét a monológban nem említő nő (Nagy Dóra) – visszatérve gyermekkora helyszínére – egy buszmegállóban látja meg egykori osztálytársát, Tamarát: innentől prousti módon ömlik belőle az emlékezés. A dühmonológ a jelen helyzetleírásával párhuzamosan végighalad a harmincas évei végén járó nő múltjának kulcseseményein: általános iskolán, szalagavatón, egyetemen.

A monológot hallgatva egyre világosabban bontakozik ki a szereplő önostorozó beszédmódja. Ebbe a mások véleményére nem nyitott, csalódásközpontú perspektívába költözik be a Csak jöttem szólni, hogy megyek szövege. A nézőpont domináns témái a fényesebben elképzelt jelen, valamint a tehetősebbek irigységgel vegyes lenézése. Ennek megfelelően kudarc az is, hogy a nő – karrier híján – a vendéglátásban dolgozik, pedig gyerekkori álma az volt, hogy „sztár” lesz. A produkció első felében nyitáshoz készülődik: monologizálás közben takarít, előkészíti a pezsgőspoharakat és felírja a napi menüt a falra.

A kulturális térként és szórakozóhelyként üzemelő Dugattyús találó helyszín a produkciónak, hiszen a nő belső világához hasonlóan zárt közeget képez: hiába nagy az előadótér, nem a valódi mozgás és kibontakozás helyeként, inkább feltakarítandó, megterítendő, előkészítendő felületek sokaságaként tételeződik. Mivel a monológok fiktív teréhez hasonlóan az előadótér is kocsma, így a fikció és a nézők valós tere közti határ illékonnyá válik. A kialakítás miatt (a teret oszlopok tagolják) a munkája során ide-oda mozgó nő látványától időszakosan el van zárva a rossz szögben ülő néző, így az előadóhoz hasonlóan perspektívavak: annyit lát, amennyi az ő – nem teljes – szemszögéből hozzáférhető.

Az előadásban fokozatosan ismerjük meg a múltat: a nő felidézi Tamarát, akinek az általános iskolai osztály üdvözli abbéli ambícióját, hogy sztár legyen, míg a beszélő hasonló vágyait kineveti a közösség. De a szalagavatón is durván megalázzák: elhitetik vele, hogy ő lesz a bálkirálynő, majd osztálytársa, Dominik leplezi le az átverést. Az állandósuló szégyenérzet, a találkozás gazdagabb rétegekkel, a sztárlét vágya és el nem érése, valamint az állandósult önvád együttesen alakítják ki az önmagában csalódott szubjektumot. A nő instabil lelki állapotát Nagy Dóra a hirtelen dühkitörések pontos ábrázolásával érzékelteti. A produkció egészében folyamatos zene elsősorban atmoszférateremtő szerepet tölt be, igazodik a monológok hangulatához.

A gondolatfolyam ugyan lehetővé teszi az emlékezés szabad áramlását, bizonyos szempontból mégis zárt: nem találkozunk más perspektívákkal vagy önkorrekcióval. Így csak a monológ belső ellentmondásai (Tamarának csak megszületni volt nehéz; Tamarával durván bántak a szülei) keltik fel a gyanút, hogy nem a teljes igazságot halljuk.

Ebben a zártságban válik hangsúlyossá az a két jelenet, amikor a nő elhagyja a helyszínt és kimegy az utcára. Az első kinti jelenetben visszaemlékszik szalagavatójára, amikor „meghasadt a lelke”: kijózanodott a gyerekkor illúzióiból. Másodszor az emlékezés helyét a cselekvés veszi át, radikális formában: a nő – mivel neki nem sikerült sztárrá válnia – felgyújtja a celebekkel tömött rendezvényhelyszínt. Így a térelhagyás megakasztja a monológ addigi struktúráját: a nő előbb külső szemmel értékeli emlékeit, később – beszéd helyett – cselekedni kezd.

A belső monológ természetes őszintésége a szöveg (fordító: Závada Péter) kendőzetlenségében is megjelenik. A „bohóckurva” az előadás egyik kulcsmotívuma, amit néhol öndefinícióként, máskor az irigyelt/lesajnált személyek jelzőjeként hallunk. A nő életében fontos városok Semmiközepe és Faszfej City, egykori partnere egyszerűen csak „gazdag kretén”. Így a belső hang őszintesége helyet teremt az iróniának is (Tamarát és Dominikot ezzel szemben mindig parodizált hangon halljuk). A szórakoztató regiszter azonban menekülési útvonalat biztosít a nézőnek: a szöveg hatására alkalmanként nevetéssé oldódik a zárt és nyomasztó belső történet.

A nő nézőpontjának zártságát emeli ki az is, hogy csak szélsőségekkel képes magát leírni: vagy csodálandó vagy szánalmas. Így a „bohóckurva” ellenfogalmaként funkciónál a „sztár”, ami egyszerre jelent minden szeretetre- és sikerre méltót. Ez a szélsőségekben gondolkodás a tettekben is megjelenik, így a bosszú csak azzal válik teljessé, hogy megalázóját, Dominikot, altató segítségével elcsábítja, közösül vele, megalázza. Az előadás végére a nő – az aktus következtében – gyereket vár, ezzel pedig saját narratívája szerint cselekvővé, „sztárrá” válik.

Az előadás színlapja szerint a produkció „kérdéseket vet fel származásról, identitásról, elindulásról és visszatérésről, irigységről, életálmokról és a kíméletlen valóságról”. Az emlékezésen keresztül megjelenő problémák pedig valóban érdemesek a továbbgondolásra. Mi az utolsó csepp, amikor valaki ilyen megoldást választ? Mekkora szerepe van ebben a magánynak? Mekkora a be nem teljesült vágyaknak? Esetleg a sztárkultusz sodorta ebbe a helyzetbe a nőt? Izgalmas kérdések merülhetnek fel a monológokat hallgatva, de nem a monológokban. Igazán attól válik érzékelhetővé a nő narratívába való bezártsága, hogy bár sok termékeny szempont kerülhet elő az okokkal és a lehetőségekkel kapcsolatban, ezek a kérdések nem tudnak kibontakozni egy ennyire zárt és végletekben gondolkodó nézőponton keresztül. A perspektíván belül csak „sztárok” vannak és „bohóckurvák”.

Nagy Dóra. Csak jöttem szólni, hogy megyek. Jurányi / Dugattyús. Fotó: Sivák Zsófia.

Mi? Anne Haug: Csak jöttem szólni, hogy megyek
Hol? Jurányi / Dugattyús
Kik? Játssza: Nagy Dóra, szerző: Anne Haug. Élőzene: Gryllus Ábris, jelmez- és látványtervező: Lakatos Márk, fordító: Závada Péter, produkciós vezető: Rozgonyi-Kulcsár Viktória, rendezőasszisztens: Csonka Laura, rendező: Gryllus Dorka.