Fehér András a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsótér Sándor tanítványaként szerzett színművész diplomát 2019-ben. Színészként, zeneszerzőként, videoartistként ismeri a színházi közeg, bár egyetemi évei óta rendez is; többek közt Sarah Kane Cleansed című drámáját állította színpadra egyetemi társaival. Szerzői munkái azóta a narrativitás küszöbén születnek. Folyam[] című színházi kísérletének következő darabját május 23-án a Stúdió K Színházban mutatja be.

Alkotó: Fehér András. Alak: Fehér András. Forrás: The Spirit Of Heaviness.

Belevágtál egy hónapokig tartó szerzői projektbe, ha jól sejtem, talán a közepén tartasz. Hogy érzed magad?

Ez még nem a Folyam[] közepe, hetven rész lesz. Érdekesen alakul, sikerült olyan területekre tévedni, amelyekre nem gondolhattam előre, és pont ez a lényege: nyitottá válni az életre (ami a kaotikus fluxus), hagyni a változást, elfogadni az adottságokat, nem megrettenni a tervek összeomlásától.

Hogy jutottál a színháztól a streamelésig?

Egy ideje már többfelé képeztem magam; a diplomaosztómra kaptam egy új gitárt, vettem egy fuzz pedált, Bencsik Levente barátomtól kölcsönkértem egy egycsatornás loopert, és onnan nem volt visszaút: beszippantott az automatizált alkotás. Ezután analóg meg moduláris szintetizátorokat vettem. A moduláris szintézis megnyitotta a kaput a programozás felé. A következő állomás a Max grafikus programnyelv volt. Ezután jött a kódírás: Processing, Csound, Arduino, C++. A programozással párhuzamosan elkezdtem filozófiát olvasni, ezen a területen Deleuze Francis Baconről írt könyve^[1] volt a horog. Mindezt autodidaktaként –– azt hiszem, bármit meg lehet tanulni egyedül, ha tudsz angolul, a két kivétel talán a színészet és a sebészet. Mindenkinek ajánlom az Anna’s Archive nevű, könyvekre specializálódott torrentoldalt.
Az utóbbi időben tudatosan jártam színházba, néztem, hátha lesz bármi, ami lázba hoz. De annyira egyik se tudott hatni rám, hogy kifejezetten színházi ötletekre inspiráljanak. A színház macera, pláne a független. Nekem meg valami olyan kellett, amit nem kell hónapokig tervezgetni, nem kell hozzá pályázatokat írni, hogy ne spricceljen szét közben az idő. A rendszer úgyis azt támogatja, ami eleve sikeres, nem azt, ami kockázatos. Évekkel ezelőtt felhagytam a pályázással, de csak részben azért, mert sosem nyertem –– inkább mert oda az érdemi munka, ha úgy csinálod a pályázgatást, hogy közben rossz a léptéked ehhez a hosszadalmas, kitettségekkel horgonyzott tevékenységhez. Mert nincs hajtóerő, nincs felajzottság, oda a csinálás azonnali öröme.

Aztán valamelyik este, hosszú idő (évek) után elkezdtem újra zenét improvizálni és azt éreztem, hogy ezt érdekes lenne nézni, és nekem is érdekesebb lenne úgy csinálni, hogy nézik. A streameléshez csak úgy hozzá lehetett állni egyik éjjel hajnal négy körül. Csinálhattam, amit akartam. Ez bejött. Aztán lett gyorsan második alkalom is, ugyanúgy hajnalban, ugyanúgy én voltam jelen mint egyetlen szereplő. Ez már nyilvános volt, nézhette bárki, persze hatalmas volt a közönség. Körülbelül tízen látták végül – azok, akiknek elküldtem felvételen. Egy részük, egyébként mind barátaim, Samudovszky Adrián, Fehér Balázs Benő, Podlovics Laura és Martinkovics Máté szerepelni is hajlandóak voltak a harmadik nekifutáskor. Még Juniki Noémit hívtam hozzájuk, mert kellett az otthonos közeg mellé egy izgalmas félismeretlen, hogy rajtam is legyen megfelelési kényszer. A kiadásokat igyekeztem a nullán tartani. A dolog lazasága persze csorbult, ezt már nem lehet visszacsinálni: elindult az egyeztetés. És ennyi szereplőnél muszáj, hogy mindenki a saját feladata terhével ugorjon fejest; mindannyiunk felett ott kell lebegnie a tervnek. Ezért kottákat és szövegeket generáltam, másfél óra alatt kitaláltam, hogy ki mit csináljon, ők meg végrehajtották, mert abban a folyamatban a szereplőnek nem nagyon volt ideje kérdezni. Egyedül a zene improvizatív, annak is csak az a része, amit helyben hozok létre.

Van kifejezetten fontos szerződ?

Néhány évvel ezelőtt biztosan Cage-et mondtam volna, de az amerikai neoavantgárd általában is hatott rám. Az egyetemi éveim előtt és alatt azt gondoltam, hogy az a helyes alkotói cél, ha a legdurvább fölé licitálsz, mígnem Cage más pályára tett. Akkoriban  kezdtem el Cage és Lynch miatt a zen buddhizmussal foglalkozni, egyébként rendkívül felületesen. Ekkortájt voltak olyan színházi kísérleteim – például az a kurzus, amit 2021-ben tartottam Ascher Tamás és Forgács Péter színházi rendező osztályának –, ahol Cage-műveket vettünk alapul. Cage, élete második felében, lényegében azt csinálta, hogy adottságok (például a színpad/tér mérete, egy hangszer frekvenciatartománya) figyelembevételével kialakított egy struktúrát. A struktúra nála a paramétereket és az ezekhez tartozó tartományokat jelentette, azok értékeit sorsolásokkal döntötte el. Ezt a zárt logikát azonban többször is próbáltam szétfeszíteni, például volt egy tanulmánysorozatom, ahol a Cage-féle randomszámítást akartam – Quentin Meillassoux Végesség után című könyve^[2] nyomán – hiperkaotizálni. Ami persze matematikai képtelenség. Tehát anélkül torpedóztam Cage-et, hogy kimásztam volna a rendszeréből. Furcsa, hogy akik látták vagy hallották, amit akkoriban csináltam, azt mondták, hogy nálam ez a videós-zenés irány is totál kiborító; én azt hittem, hogy békés. Nekem a felforgatás a tikkem, ez ül rajtam, és egy ideje úgy vagyok vele, hogy nem baj. Nietzsche felé fordulva a „zenszerű” gondolkodás elvesztette a vonzerejét. Cage egyik felismerése az volt, hogy minden esztétikai ítélet korábbi hatások eredménye. Ő ezért próbálta kiiktatni az alkotásból az ízlését a sorsolásokkal (bár fontos megjegyezni, hogy a struktúrát önkényesen hozta létre, azon a szinten érvényesítette ítéleteit). A Folyam[] egyik alapgondolata, hogy az alkotó saját magára is gondolhat véletlenszámításként. Hiszen ha az ítéletem hatások eredménye, akkor az idegrendszerem is egy véletlenszámítás része. Most szintetizálni akarom a vadságot azzal, amit a „békés évek” alatt megtanultam →  (Lynch x Cage)^Nietzsche.

Fehér András. Fotó: Fehér András.

Milyen a generatív kotta? És a generatív szöveg?

Egy érezhetően önkényes, belőlem kibomló rendszer része. Például megengedem magamnak, hogy mindig azok a szövegek jöjjenek fel az előadásokban, amik éppen akkor foglalkoztatnak, keveredhet benne Hegel Rendszertöredéke Rilke Altatójával. A kiindulásként használt szövegkorpuszt sosem éreztem szükségesnek megindokolni, de ez kezd megváltozni: a Folyam[3]-ban a szöveg az alak állapotát (élőhalott) írta le. A szövegek keverését, a kották előállítását direkt közvetetten csinálom, hogy közelebb jussak a tudat ellenőrzésén kívül álló asszociációkhoz. Ez a rengeteg magányos számítógépezés kifejezetten munkás dolog, de ha belejössz, és írsz egy szerinted jóízlésű, arányérzékkel megáldott programot, akkor a szabályok lefektetése után azonnal jön a végeredmény: automatizálva sorsolódnak a hangokhoz a szöveghelyek, és fordítva. Aztán a színész olvassa ezeket az adatokat, és az abból levett instrukciók szerint cselekszik a nézők előtt  – amitől a sokirányú érzéki túlterheltségnek lesz egy robotikus jellege. Általában real-time generatív kottákat hozok létre, ahol az előadó nem tudja előre, hogy mi lesz a konkrétum, amit előad. Kicsit olyan, mint a Guitar Hero. Megtanul olvasni vizuális jeleket, és az éppen generált jeleket performálja, mintha blattolna. Legtöbbször hangképzést irányítanak a kottáim, de a mostani [a Stúdió K-ban bemutatásra kerülő Folyam [4] – a szerk.] előadásra egy mozgáskottát is létrehoztam. Én Cage és a moduláris szintézis felől toppantam be a generatív alkotásba. De míg az elején izgalommal járt elképzelni (létrehozni akkor még nem tudtam) rendkívül összetett és bonyolult rendszereket, már nem tartom sokra a technokrata bonyolultságot. Mert bármi leprogramozható, ha elég időd van rá, de a kódírás robotmunka. Az előző alkalommal [Folyam [3] – a szerk.] is tesztelni akartam, hogy az az audiovizuális káosztapasztalat, ami a videókban össze-összejön, és amit Kemény Lili barátom az „érzékileg lefegyverző” szavakkal írt le, színházként is létrejöhet-e.

Az talán nem olyan fontos, hogy eldöntsük, az az esemény valóban színház volt-e vagy sem. A tipologizálásnál érdekesebb, hogy szerinted mi a sikerültség mércéje egy olyan radikálisan öntörvényű projektben, mint amilyen a tiéd.

Erről Jeles András egyik szövege jut eszembe, amiben arról ír, hogy a nyugati színházban mennyire egyéni ízlés és az aszerint létrejött koncepció függvénye minden.^[3] Nincs olyan mérce a nyugati színjátszásban – ellentétben az ősi, keleti színházi formákkal, ahol kodifikált színházi szabályrendszer van – aminek megfelelhetnénk. A színész totál vakon van. Nézem vissza a videókat, bizonyos részei tetszenek, mások meg nem. Az biztosan jó, ha a tervet végre tudjuk hajtani hibák nélkül. A Verzusz Klubba szervezett Folyam [3] esetében  több próba is volt, és örültem, hogy Noémi mindenféle meglepő dolgokat hozott. Jó lenne, ha az önmagáért való robotikusságot meg tudnánk haladni, mert az azt jelentené, hogy a színész akarata is érvényre juthat, nem csak az enyém.

Te a benyomásaim szerint nem kifejezetten narratív előadásokban gondolkozol a Folyam[] részeként. Vagy ez narratív értelemben is egy folyam?

Nem terveztem előre, mégis lesz narratív összefüggés az egyes részek között. A legutóbbi, harmadik részt a Verzusz Klubban ott folytattuk, ahol a korábbi stream abbamaradt: Juniki Noémit épp vízbe fojtják. Ez a hely egy nagyon kicsi pince, és én azt az előzetes célt tűztem ki, hogy akkora energiát kell majd felszabadítani, hogy ne férjen be oda. Nekem ilyenekben van libidóm. És ez ennek a sorozatnak a lényege: bízni a fantáziákban.

Az is egy lehetséges értelmezése annak, hogy a Folyam[3] színházi térbe került, hogy a korábbi stream figurái közül néhányat, ezeket a „digitális alakmásokat” ütköztetni akartad a modelljeik személyes jelenlétével, hús-vér testével. Ráadásul az előadás egy pontján Rezi [Rezes Dominika – a szerk.] is feltűnt mint szereplő. Noémi és Rezi úgy álltak egymás mellett a színpadon, mint egy alak két kísértete; felejthetetlen színházi pillanatot szült az egyformaságuk. Alakmások, duplumok, kísértetek – miért érdekelnek ezek?

Talán a narratív rétegben akarok apóriákat nyitni. Olyan bifurkációkat és ellentmondásokat, amelyek az ábrázolt (a transzcendens réteg) és az ábrázolás között zavart keltenek. Nem egy ábrázolt réteg van, hanem egyszerre több, ezek pedig egymással logikai feszültségben is állhatnak. Élvezem a művészeti apóriákat, gondolom, ezért akarok én is aporetikus műveket létrehozni. Ez egy olyan technika, amit egy időre elvetettem, mert teljesen el akartam hagyni a történetet; most viszont úgy látom, hogy gazdagabbá válik a mű, ha rendelkezik narratív réteggel. Yngwie Malmsteent idézve: „a több a több [nem a kevesebb]”. Nem gondolom, hogy a Folyam[] rejtélyessége egy üres, önreferens, értelmetlen  labirintusjáték volna.

Abban az ezerszer loopolt videóban, ami az előadás legnagyobb részében a színpad hátterére vetült, Noémi vízbefojtásának jelenetét mutattad, ahogy ennek a szőke idolnak a szétszaturált arca két kéz hol fojtogató, hol simogató érintésével hadakozva víz alá kerül, majd a felszínre bukik. Ezt a rövid képsort konzekvensen mélyítette és variálta az idő, a sokadik nézésre pedig már eldönthetetlen volt, hogy Noémi halálának vagy feltámadásának vagyunk tanúi. Miért folyt ez a halál veszélyével fenyegető, kegyetlen, de örömteli küzdelem?

Érdekes, hogy ezt mondod, nem jutott eszembe a feltámadás, csak szimplán az, hogy meghalt, és mégsem halt meg, aminek a gondolatát Blanchot-tól loptam. De tényleg feltámadás is, bár ennek semmilyen krisztusi tengelyét nem látom. Ami viszont a május 23-i előadásban érdekel, az az örök visszatérés nietzschei gondolata. Az új előadást az szervezi.

Mit fog látni az, aki elmegy a Stúdió K-ba, és megnézi a következő előadást?

Remélem, valami felvillanyozót, valami extrémet; Nietzsche kalapácsát akcióban; a szakadékot, ami beléd néz.

Alkotó: Fehér András. Alak: Juniki Noémi. Forrás: Folyam[3]

^[2]Quentin Meillassoux. A végesség után: Tanulmány az esetlegesség szükségszerűségéről. Ford. Losoncz Márk és Sipos Balázs. Budapest: Kijárat Kiadó, 2025.

^[3]Jeles András. „A színésznevelésről. Másodszor.” In Színészképzés: neoavantgárd hagyomány, szerk. Jákfalvi Magdolna, 287–291. Budapest: Színház- és Filmművészeti Egyetem, 2013.