„A díj kiosztásának módját nem tartottuk kőbe vésett szabályrendszernek, sokkal inkább a folyton változó produkciós körülményekhez igazítottuk. Az elmúlt évek drasztikus forráscsökkentései igencsak megnehezítették az általunk elismerni kívánt, esztétikai értelemben kockázatvállaló előadások létrehozását és továbbjátszását, következésképp a kuratórium munkáját is. Ezért 2023-ban úgy döntöttünk, hogy ilyen feltételek mellett a Halász Péter-díjat csak kétévente adjuk ki.”

A Halász Péter-díjat a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a SZÍNHÁZ folyóirat 2018-ban alapította azzal a céllal, hogy a magyar színház kísérletező, műfaji határokat átlépő hagyományát erősítse. A díjat csak az első évben sikerült nem rendkívüli körülmények között kiosztani. Azóta a pandémiás lezárások, az energiaválság, az infláció, a független előadó-művészeti szférát sújtó kormányzati intézkedések (a KATA eltörlésétől a támogatások radikális csökkentéséig) nemcsak a színházi alkotókat, hanem a kuratóriumot is évről évre új helyzet elé állították. A díj kiosztásának módját nem tartottuk kőbe vésett szabályrendszernek, sokkal inkább a folyton változó produkciós körülményekhez igazítottuk. Az elmúlt évek drasztikus forráscsökkentései igencsak megnehezítették az általunk elismerni kívánt, esztétikai értelemben kockázatvállaló előadások létrehozását és továbbjátszását, következésképp a kuratórium munkáját is. Ezért 2023-ban úgy döntöttünk, hogy ilyen feltételek mellett a Halász Péter-díjat csak kétévente adjuk ki. Mert elengedni még a súlyos nehézségek ellenére sem szerettük volna, hiszen az elismerésre pont ilyenkor van a legnagyobb szükség. A díj még így is jelképes, hiszen nem jár anyagi támogatással, de azt reméljük, hogy reflektorfénybe állít jó néhány figyelemre méltó produkciót.

2022-ben és 2023-ban olyan előadásokra csodálkoztunk rá, amelyekről beszélgetve fokozatosan tágulni kezdett körülöttük a tér és az idő. Végül nem két alkotás, hanem két alkotó maradt „versenyben”. Az egyik történetesen a saját életét foglalta össze egy tragikus erejű, alig hatvan perces kis remekműben, a másik munkáját szintén évtizedek óta igyekszünk nyomon követni, bár nem mindig sikerül közelről. Ezért a 2022–2023-as időszakra két életműdíj kiadásáról döntöttünk, melyekkel Monori Lili és Ladik Katalin alkotóművészetét szeretnénk elismerni.

A 2024-ben és 2025-ben bemutatott produkciók közül többen kerültek fel a szűkített listánkra, kettőt közülük mégis kiemelnénk: Molnár Csaba alias Nicole Clore performanszsorozatát, valamint a Hétpróbás Társulat SzexEd: Kabaré című előadását.

Indoklásunkat alább, a laudációkban olvashatják. A díjazottaknak és a shortlisten szereplő alkotóknak sok szeretettel gratulál a kuratórium, azaz Barda Beáta, Herczog Noémi, Kricsfalusi Beatrix, Molnár Zsófia, Proics Lilla és Varga Anikó.

Bővebb információ a Halász Péter-díjról és a korábbi díjazottakról ITT olvasható.

Halász Péter-díj 2022–2023

SHORTLIST

EGY BOT FINOM EGYENSÚLYOZÁSA

Alkotó: Somló Dávid

Már nagyon sajnálom, hogy anno nem jutott időm és terem kritikát írni Somló Dávid Glissandójáról. Pedig még a cikk címe is megvolt: „Koriográfiák”. A Glissando volt a Mandala után a második részvételi, nevezzük most jobb híján „valami”-nek, amin részt vettem Somló Dávid repertoárjáról. Ez egy közös, zártkörű, minőségi zenékre történő korcsolyázás volt, miközben a fülünkbe játszott instrukciókat felvételről hallgattuk hol egyesével, hol rajként együtt mozogva, gyorsan vagy lassan, így, úgy, amúgy. És ahol annak ellenére boldogan vettem részt, hogy nem tudok korcsolyázni.

Viszont az Egy bot finom egyensúlyozása ezután olyan élményt adott, amely számomra még a külön-külön is izgalmas Mandala és Glissando sorozatából is kiemelkedik. Ennek az általam önkényesen trilógiává nyilvánított részvételi sorozatnak az alkotója mindhárom részben rácsodálkozik valami egyszerűre és hétköznapira. Majd annyi figyelmet szentel neki, amivel költészetté emeli. Maximális érdeklődéssel fordul minimális (vagy annak látszó) problémák felé. Miközben nagyon nehéz megmondani, hogy mi ezeknek a „valamiknek” a műfaja.

Ezért ne is a műfajjal kezdjük, kezdjük inkább onnan, hogy mi a közös Somló Dávidban és a gyerekekben. Gyűjtik a botokat. És léteznek számukra pótolhatatlan darabok. Mágikus, az eldobható emberek korában is egyedi példányok. „A bot olcsó, de rendkívül értékes” – írja maga az alkotó. Haza is viszem az elsőt, amit egy Somló-munkabemutatón szerzek, és megmutatom az érdeklődő négyévesnek, hogyan kell egyensúlyozni a kezünk fején, pontosan melyik bütyökre kell helyezni, és hogyan. Idősebbekkel a tizennyolc pluszos történetet is megosztom, hogyan fedezte fel a botocskázás művészetét az alkotó. A vírus terjed, a család botocskázni kezd szombat reggel a konyhában.

A gyerekem még gyűjt botot (fűkaszát? fűnyírót?), én már nem. Vajon mikor és főleg miért hagyjuk abba az ilyesmit? De többségünkre igaz, hogy abbahagyjuk, valószínűleg ezért hat a botocskázás rendbontásnak a Blahán vagy a Moszkván. Viszont újrakezdhetjük, mint a mellékelt ábra mutatja. Ami azonban a Trafóban magától értetődő, az a köztéren rendellenes. „[K]icsit cidrizek, hogy mi van, ha szembejön egy ismerős, de hát csak jöjjön” – írta Králl Csaba tánckritikus, mielőtt botocskázott egy önfeledtet az Örsön. Emberek haladnak céltudatosan a dolgukra, mi pedig botokat egyensúlyozunk a bütykünkön.

Mi ez a hülyeség? Részvételi koreográfia, performansz vagy meditáció? Ha kívülről nézem magamat és a többieket, furák vagyunk. Kiiratkozunk a hasznosság világából, boldogan pazaroljuk az időnket, minibotrányt keltünk. Ha befelé figyelek, akkor viszont közösséget érzek, szavak nélküli kapcsolódást. Újpogány természeti rítusokat teremtünk a benzinszagban. És nem számít, kié a „kredit”, hogy csak egyikünk találmánya. Elmélyedünk, szórakozunk, valamennyit talán még unatkozunk is, de ez sem feltétlenül baj. Az unalomból is fakadhat valami jó. Titkos társaságot alapítunk a köztéri forgatagban szavak nélkül, akik téríteni próbálják az eldologiasodott világ járókelőit. A bot mint ruhásszekrény, ami Narniába vezet rögtön a metróaluljáró mellől. Vagy akkor inkább legyen a kilenc és háromnegyedik vágány. Még inkább: varázspálca. Különös képessége: dimenziókapu.

Herczog Noémi

Egy bot finom egyensúlyozása. Fotók: Kőrösi László, Hivessy Menyhért, Georgi Georgiev, Kontur Balázs, Somló Dávid.

MÁTÉ ÉS ÉN

Alkotó: Mészáros Máté. A SÍN Kulturális Központ produkciója.

Kell egyfajta affinitás előadóművészként sorozatban random nézőkkel eltölteni két órákat kettesben úgy, hogy annak legyen tétje és tartalma. Ez a forma ugyanakkor a művészeti ág letisztogatott és fókuszba helyezett lényege, ahol kivételezett egyetlenként léphet be a színházi térbe a néző. A Máté és én résztvevőjeként azt is átélhettük, amit sok előadóművész szokott emlegetni: hogy jobban szeret próbálni, mert ott és akkor történik a lényeg, ott és akkor teremnek kreatív, nyitott helyzetek, ott és akkor történik az alkotómunka meghatározó része – amiből a közönség aztán valami sűrítményt vagy kivonatot kap. Amennyire ötletszerűen szimplának tűnt a forma, annyira kellett hozzá a táncos-koreográfus-pedagógus sokféle képessége, hogy életre keljen és előadás-hosszan se fáradjon ki a szituáció. Egy pillanatra sem léptünk ki civilbe a formálisan pedig egészen hétköznapi helyzetből építkező közös alkotófolyamatból. Táncról gondolkodni egy táncossal kettesben egy üres térben persze egyenlőtlen kihívás, amiért már a belépési ponton kell hogy a néző támogatást, bizalmat, figyelmet kapjon. Ezt adekvát módon hozni sok év munkájának, tudásának magas szintű működtetését jelenti. A néző ezt tényleges kíváncsiságként élhette meg, ami figyelemhiányos közegünkben pláne erős élmény volt. A vezetett, nyitott beszélgetés az ügyesen bevilágított, nyitott tér szélén ülve félreértetetlen lehetőséget kínált beleérezni az alkotás titokzatosságába. Az már a résztvevő lehetősége és képessége lett, hogy átbillen-e. De bárhogyan is volt, a színház, a tánc és az alkotó elevenje vált egy kicsit átélhetővé annak az élményével, hogy mi, nézők is egyediek vagyunk. Vajon mindig megtörténik-e valami ünnepi, netán fontos egy próba és/vagy előadás során? Akinek volt szerencséje belépni a SÍNben, a Trafó Kabinban vagy Klubban Mészáros Máté üres terébe, az megtudta. Két óra szerelem – a tánc, a színház játékosságában.

Proics Lilla

Mészáros Máté. Máté és én. Fotó: Dányi Viktória.

SZEÁNSZ (NECROMANCY)

Rendező, író: Kelemen Kristóf. Szereplők: Baki Dániel, Chengjunyan Zhou, Kelemen Kristóf, Schuller Gabriella. Narrátor: Berényi Nóra Blanka. Operatőr, vágás: Nyúl Nimród / New Reflection Films. Zene: Kristóf Márton. Fény: Szabon Balázs. VR-konzulens: Fazakas Fanni. Látvány-konzulens: Pázmány Virág. Smink: Béres Krisztina. Helyszíni menedzsment: Sándor Panka. Rendezőasszisztens: Totobé Anita. Produkciós vezető: Kovács Andrea, Totobé Anita.

A mából – ’23-ból – indulva elmúlt világba vitt a neokonceptuális VR-színház a boglári kápolnába/n, amely már rég elvesztette szakrális funkcióját, de ez az előadás mégis játszott a tér szakralitásával – bárminemű ritualitás nélkül. Ez hozzátett a technikai eszköz kínálta térben és időben való lebegés-élményhez, egy dombtetőn való emelkedettséghez. Kelemen Kristóf eltökélten keresget korábbi történetekben, anyagokban, és amikor valami érdekes dolgot vesz észre, alaposabban megvizsgálja, és olyan formát talál hozzá, ami által nekünk, nézőknek is hozzáférhetővé teszi a múlt bonyodalmainak egy általa színházilag jól átfogható részét. Ahogy hallgattuk az áhítat hangján megszólaló narrátort, ügyesen elbizonytalanodtunk, rácsodálkozva a kápolnában megjelenő szellem- és múltidézés bolondosságára. A Szeánsz (Necromancy) játszadozik a ráközelítés mélységével, belevisz minket abba, hogy a hatalom valamikor nem tűrte a szabad alkotást, ami nem tisztelt se istent, se embert, aztán otthagyott minket magunkon röhögni. Ezzel a társadalom- és kultúrtörténeti visszatekintéssel, ami bizonyos kor fölött szükségképpen önvizsgálatra is adott okot, a kápolna kopott kövezetén lehetett mezítláb lépdelni, ácsorogni és körbe forogni. Ez a VR-színház ugyanakkor egy kis időre koncentrált figyelmet irányított a Kék Kápolnára – ami közben egy nem túl jelentős nyári kiállítóhellyé vált – a Veszprém-Balaton EU kulturális főváros programsorozat részeként is. A felvételeken is szereplő tér jelenvalósággal montázsolt múlt, amelyből egy megérinthető kéz nyúlt felénk, megkonstruálódott bennünk, majd körülöttünk. És annak ellenére, hogy az ember szemét és fülét lekötötte a VR, mégis maradt érzékszerv a teret észlelni. Játszásdiból átlebegtünk a magyar performansz hőskora felett. Aztán visszapottyantunk a mába, kösz, King Kong jól van – mit érdekli, hogy az állambiztonságiak reorganizálódtak.

Proics Lilla

Kelemen Kristóf: Szeánsz (Necromancy). Fotó: Simon Zsuzsi.

TORKOLAT

Szereplők: Asbóth Szaffi, Bakos Bettina, Botka Dóra, Borsos Luca / Jónás Vera, Elek Judit Sára, Ladik Katalin, Simkó Katalin, Sipos András, Sóthy Virág, Szirtes Adél. Handpan zenész: Szirtes Adél. Zenei konzulens: Eörsi Sarolta. Jelmeztervező: Csiszér Csilla Viola. Dramaturg: Holczer Sára. Rendező: AI-Farman Petra. Osztályvezető tanárok: Fekete Ádám, Kárpáti Péter. Bemutató: 2022. április 26., Király Gyógyfürdő.

Kisbabás anyaként, mint valószínűleg minden újszülött szülőnek, megrendítő volt megélni, hogy míg a terhességről, szülésről, anyává válásról végtelen szövegmennyiség, óriási tudásanyag hozzáférhető, a mindennapi életbe ez a tudás alig integrált. Hogy nem beszélt az anyaságnak az élet minden rétegét brutálisan átforgató természetéről nekem senki? Hogy lehettem én is ennyire süket és vak? De nem csak arról van szó, hogy az ilyesfajta tapasztalatok jókora szeletét a személyességük miatt nehéz átadni. Hanem arról is, hogy az anyasághoz kapcsolódó legelemibb szükségletekre és igényekre adott válaszok ma jórészt kommodifikálva és a piaci logikának megfelelően kompartimentáltan elérhetők. Megfizetjük a teherbeesést, a szülésfelkészítést, a szülést, a regenerációt, a laktációs szakértőt, az alvásszakértőt, a terapeutákat, fejlesztő programokat, az online támogató szakértő- és anyaközösségeket; megfizetjük, ha ezeket nem tudjuk megfizetni; megfizetjük, hogy mindez a minket körülvevő közegekből nem érkezik magától értetődően, ami azt engedné meg gyereknek, szülőnek, hogy végre csak legyen.

A Torkolat átfogó, mondhatni, filozofikus nézőpontja egységgé fogja össze a születéshez és anyasághoz kapcsolódó legélesebb fájdalmakat, félelmeket, örömöket. Tulajdonképpen láthatóvá teszi, amit tudunk, mégis hajlamosak vagyunk szem elől véteni: ezek indulásból összetartoznak. Hogy a veszteség, a gyász, a halál megannyi formája együtt jár a születéssel, az ahhoz vezető folyamattal. Hogy a születés határhúzó kezdet és eleve folytatás, egyszerre kijelölhető és nem pontszerű az eredete. Hogy a fogantatás sokféle, az anyaság tágabb a vérségi viszonyoknál.

Megkapóak az előadás letisztult döntései: a dokumentarista alapú kórusszínházi forma, ami az egyéni helyzeteket a társadalmi elvárások szólamaival együtt mutatja; a Királyfürdő helyszíne, ami a víz/fürdés rituális jelentéseit és az intézményes egészségügy atmoszféráját egymásra vetítve idézi, hasonlóan a fehér jelmezekhez; a fokozódó dramaturgia, ami a női történeteket a nézőkkel együtt a szülés eseményébe torkolltatja, hogy kikössünk egy anyaméhszerűen szűk és tág, időtlen belső térben, ahol Ladik Katalin dúdol-dalol csodálatosan groteszk, megszületendő gyermekként. Ezek a letisztult alkotói döntések letisztult gondolatiságot tükröznek: olyan integratív szemléletet, ami kikerülve a traumaművészet csapdáit inkább észrevételező empátiával tekint az anyaság jelenségére.

Varga Anikó

Torkolat. Fotó: Papp Tamás.

LADIK KATALIN

ÉLETMŰDÍJ

“Légy felkészülve rá / hogy… szándékaidat eltorzítják / a gondolataid közötti legegyszerűbb kapcsolatot kifordítják… / ha nő vagy… / szinte sosem fogják elhinni, hogy valóban te csináltad… / megtagadják a szexualitásod vagy a munkád.”
Carolee Schneemann

Egy életmű méltatását rendkívül udvariatlan a méltatóval kezdeni, de engedtessék meg egy magyarázó kitérő: a Halász Péter-díj kuratóriuma nem életműveket, inkább alkotásokat szokott díjazni. Mégis, amikor a 2022–2024 között született előadásokról gondolkoztunk, megragadott minket két produkció, amelyek fontossága túlmutatott önmagán, és azok alkotó-főszereplőire irányította a figyelmünket. Ladik Katalinról és Monori Liliről, a Ladik Katalin egy idegösszeomlást követően felmondja banktisztviselői állását és konceptuális művésznek áll című szabadkai előadásról, valamint a 10 perc versről van szó. Konszenzuálisan és egyszerre bólintottunk rá arra, hogy az életműdíj ez esetben adekvátabb módon fejezi ki a szakmai elismerést egy-egy előadás kiemelésénél. Rendhagyó helyzet ez számunkra, ám két olyan alkotóról van szó, akik erős autonómiájuk okán maguk is atipikusak a magyar színházművészetben. Ha a színházi teljesítményt szokásosan a koncepcióhoz/szerephez/előadótársakhoz idomuló transzformáció képességében mérik, rájuk ez nem áll: legyen szó bármilyen kifejezési formáról, inkább a saját személyiség alkotó ereje, ennek átütő szabadsága alakítja, rendezi magához a médiumot. Bizonyos értelemben maga a személyiség válik esetükben médiummá.

Tudja ön, hogy ki az a Ladik Katalin? – szólongatja a nézőket, köztük magát Ladik Katalint egy színész a Kosztolányi Dezső Színház előadásában. Feleljenek bár igennel a nézők, adjon bár definíciót önmagára a címszereplő, nem könnyű a kérdésre választ találni. Ladik Katalin páratlan alkotó a maga nemében, és értsük ezt szó szerint: nincs még egy női művésze a magyar kultúrának, akinek a munkássága ennyire gazdagon és organikusan szintetizáló módon kiterjedne az irodalom, a színház, a film, a zene, a képzőművészet, a performanszművészet irányába. Költő, akinek nyomtatásban megjelenő verseit azok előadását rögzítő hanglemezek kísérik. Hangköltészeti, szónikus performanszainak sorozata hangsúlyozza, hogy amit költészet alatt ért, az a testi, akusztikus és vizuális dimenziótól elválaszthatatlan. Vizuális kollázsait, performanszainak dokumentációját galériák állítják ki, de ezek a műtárgyként, képként, videóként hozzáférhető alkotások folyamatelvű megvalósításokat, lehetőségeket kódolnak. Színházi munkássága olyan névsorral kapcsolódik össze, amely átível a fél huszadik századon: Harag Györgytől Székely Gáboron át Jancsó Miklósig – bár érdemes hozzátenni, hogy az alkatához az egyéni előadások állnak közelebb, mondhatnánk, hogy a monodramatikus műfaj, ha ezek a színházi művek nem épp a dramatikus formáktól oldanák el magukat, mint a Tolnai Ottó által szerzett és neki ajánlott Bayer aszpirin.

Ennek a sokirányúságnak, szabad fluktuációnak – amit egy Ladik művészetét távolról követő befogadó számára az életmű hálózatos természete, belső rímekkel, visszatérő és folyton átalakuló-átdolgozott motívumokkal telítettsége okán is nehéz átfogni, és itt állítsuk meg az eleve teljesíthetetlen felsorolást – mégis rendkívül erős belső szervezőereje van. Egy olyan alkotói habitus, aminek az önmagához való radikális hűség, integritás a lényegi középpontja. Egy művész esetében etikát és esztétikát döntések sora kapcsol össze – szinte nyomon követhetetlenül rejtett oksági viszony van aközött, ki hogyan tartja meg magát az életben és a művészi praxis mindennapi döntései közt, amikor az a kérdés, miféle anyagot, hangszínt, tárgyat, szót, mozdulatot választ annak érdekében, hogy valamiféle igazságot fejezzen ki. Ladik nem tartja magát feministának vagy aktivistának, ám annak, ahogyan a maszkulin dominanciájú összmagyar művészeti területen a kezdetektől fogva érvényesíteni képes a saját női hangját és tapasztalatát, mindig van játékos, ironikus vagy éppen szenvedélyes kritikai rezgése. Mint amikor szabásmintákat énekel le partitúraként.

Miért érezzük ennyire élőnek Ladik művészetét ma is? Korántsem magától értetődő ez minden neoavantgárd gyökerű alkotóra. A kortársak közül sokak életműve bezárult vagy lezárult, kommercializálódott, még többeké talán tragikusan széttöredezett, félbemaradt. Ladiké pompázatosan virul. Szabadkai, budapesti fiatalok keresik hozzá az utat, és ő magától értetődő természetességgel és nyitottsággal kapcsolódik hozzájuk. Játszik a róla szóló előadásban; a Torkolatban egy magzat, egy megszületés előtt álló gyerek fájdalmasan groteszk hangján énekel-dudorászik, hamisítatlan Ladik-hangon, mindannyiunknál többet tudva a tiszta potencialitásról, a születésről, az időtlen időbeliségről; arról, hogy egy művész abban is hasonlít az anyára, hogy létrehozója és médiuma valami újnak, aminek soha nem lehet birtokosa.

Elmondhatatlanul szerencsésnek érezzük magunkat, hogy Ladik Katalin folyton megújuló művészetének részesei lehetünk. Nagy megtiszteltetés, hogy itt van velünk, és megnyitja fejünk fölött az étert.

Varga Anikó

Ladik Katalin a Ladik Katalin idegösszeomlást kap, felmondja banktisztviselői állását és konceptuális művész lesz című előadásban. Fotó: Molnár Edvárd.

MONORI LILI

ÉLETMŰDÍJ

Az embernek, aki az maradt, ami volt

„Bár zord a harc, megéri a világ,
 Ha az ember az marad, ami volt:
 Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Ady

Értsék jól, de az alkalmazkodás hiányát jöttünk most dicsérni Monori Liliben.

„Igyekeztem nem megjegyezni az instrukciókat” – mondja életműve szerény összefoglalásaképp a 10 perc vers című ars poeticájában, utalva megannyi, az elképzeléseitől-szemléletétől távol eső utasításra, struktúrára és rutinra, például a beszédtechnikára. Ez a szűk nyolcvan perces kis remekmű – amelyben a mottónak választott Ady-idézet is elhangzik – kb. arról szól, hogyan lett belőle színész. Vagy ahogy Monori Lili fogalmaz szűkszavú visszafogottsággal egy rendkívüli, a 10 perc vers mintegy felét kitevő, pars pro toto videóbetétről: „[h]uszonhat perc, egy nyomorult kis proli lány sorsa. Amíg eljutott önerőből a… Hova is? Arra a helyre, amit a legjobban megutált aztán.” Hová jutott el? Közelebbről a Színművészeti Főiskolára, majd a Tháliába; tágabb értelemben a magyar színházi struktúrába, amelyben azonban ő egész életében kívülálló marad. Az előbbi felkonf után kisvártatva minket is faképnél hagy önálló estjén, hogy onnantól csak felvételről beszéljen hozzánk. Mondjuk, ha épp nincs az embernek pénze, és attól kell rettegnie, hogy nem fog tudni télen tüzelni, mint ahogy Monori Lili számol be róla a 10 perc vers elején, nem mellesleg egy hatalmas életmű végén, akkor több mint adekvát a nézőt az előadás felénél faképnél hagyni.

A helyzet felkavaró méltatlanságán sajnos ez a pénzjutalommal nem járó díj sem változtathat. Legfeljebb szimbolikus elismerése lehet annak, ami-aki Monori Lili. Mert ki ő? Kamasz. Úgy is mondhatjuk: szabad. Nem érdeklik az udvariassági körök. Például, hogy színészek önálló esteken ritkán hagyják el a színpadot. Vagy hogy az ilyen esteken nem szokás élő versmondás helyett egy rossz minőségű felvételt lejátszani, ráadásul az érthetőség kedvéért még együtt is mondani a Rakovszky Zsuzsa-verset a felvétellel. Ha a szokásrendet vesszük, hübrisz ez hübrisz hátán. De vegyük inkább azt, hogy milyen felelősséggel tartozunk egymásért, művészeinkért mi mint magyar társadalom? Méltányos lenne, hogy ezeket a szempontokat is mérlegeljük, mert akkor egyszeriben a fentiek egyike sem hübrisz többé. Akkor felvételről szavalni az ember önálló estjén a legmagátólértetődőbb dolog. Akkor ez a punkság, ez az udvariatlanság a valódi polgári színjátszás az országban, ahol nincs, mert sosem alakulhatott ki valódi polgárság. És erre az ellentmondásra Monori Lili művészete mutat rá ma a magyar színházban a legélesebben.

Kézenfekvő lenne a laudációt a továbbiakban is e kései kamaszos vallomásra, a 10 perc versre felfűzni. A bökkenő az, hogy a 10 perc vers – habár a mából indít – a kezdetekről szól. Valószínűleg ezért olyan könnyű hozzá kapcsolódni akkor is, ha vannak közöttünk, akik a gyerekeivel vagyunk egyidősek. Monori Lili a 10 perc versben abból a képlékenységből fogalmaz, egy nagyon nehéz sorsú, de kivételesen tehetséges és eltökélt, autonóm gyerek történetéből indul ki, akinek az élete még sokféleképpen alakulhat, de akit sem nehéz sorsa, sem autonóm személyisége nem színészi pályára predesztinált volna egy olyan világban, ahol az életpályákról (ma talán még)inkább dönt a háttér, mint a tehetség. És akiből talán valóban nem is lett színész, abban az értelemben legalábbis, ahogyan a színészlétről gondolkodik ő maga.

Belőle teremtő, alkotó művész lett. Ezt a minőséget, mármint a „színház mint kulturális szolgáltató intézmény” és a „teremtés” közötti eltérést egykori alkotó- és élettársa, Székely B. Miklós egyszer a „semmi” és a „valami” közötti pici különbségnek nevezte egy pódiumbeszélgetésen. Hogy ez mégis micsoda, arról viszont megint csak a legkézenfekvőbb a 10 perc verset idézni, még pontosabban a „Gagarin–József Attila” metaforát. Egy anekdotát arról, miért cserélte ki a kislány Monori Lili iskolai szekrénye ajtaján Gagarin fotóját József Attiláéra. Hát azért, mert „ő [Gagarin] nem teremt. Aki az űrhajót feltalálta, az teremt. Gagarin csak felröpült.” Szemben József Attilával, aki a kislány Monori szerint „zseni”, mert „önmagát adta”.

Nem lehetne frappánsabban összefoglalni a krédót, amit Monori Lili egész életében képviselt és máig képvisel. Ez a gondolatmenet a 10 perc versben oda fut ki, hogy a színész kivitelező, nem pedig teremtő-alkotó művész. És az is kiderül, mennyire fontos volt mindig is számára, hogy ő az utóbbi legyen. A korai hatások között különleges helyen említi az amatőr irodalmi színpadokat, ahol gyors- és gépírónőként foglalkozott mániákusan versmondással, és ahol munkások mondtak verset, „egyébként elég jól”, teszi hozzá. Azt mondja, őt ez a közeg formálta. Az amatőr színpadokon egy teljes évig dolgozhatott önállóan egyetlen versen, és soha senki nem szólt bele, hogyan csinálja. Ebből a szabadságból született az, akit ma itt ünnepelni gyűltünk össze. Nem csak azért különbözik ez az amatőr hagyomány a színészettől, mert a magyar színész sokszor akkor is játszik, amikor saját magát játssza, ezzel szemben Monori Lili akkor sem játszik, amikor szerepben van. Nagyon más azért is, mert önálló, öntörvényű, autonóm embert formált. Színészetnek legfeljebb abban az értelemben nevezhető, ahogyan Monori Lili egy pályázati szövegben írja: „a színészet mint önálló formanyelvű művészet”. Ebből, tehát egy pályázatból lett aztán a legfontosabb szakmai (élet)tere, egy Szentkirályi utcai pince. Némi képzavarral mondhatjuk, hogy az életmű csúcsa. Ahol családjával, állataival saját maguknak, időnként mindössze négy nézőnek játszottak. És ahol talán leginkább az ő víziója mentén történt minden. Pontosabban ott ezért nem kellett (mindig) történnie valaminek. Ezért állhatott meg az idő.

Monori Lili A Frankenstein-tervben. Fotó: Schiller Kata.

Ezt a pincét mi, akik ezt az életműdíjat talán sokak nevében adományozzuk, sose láttuk. Most mégis képzeljük el együtt! Látjuk már? Milyen színház volt ez? Egy biztos: underground. Autonóm. De úgy is mondhatnánk: inkább gyerekekhez és állatokhoz alkalmazkodott, mintsem tekintélyekhez. Ha úgy gondolta, Monori Lili mindennap újraírhatta a forgatókönyvet. Szerepet oszthatott tizenhat macskára, majd elvette tőlük, és átadta a tyúkoknak. A gyerekeivel és állataival csinálhatott színházat úgy, hogy egy kicsit ő is gyerek maradt, mert csak azt csinálta, amihez kedve volt, és valamiféleképpen úgy, hogy nem is színházat csinált. Itt a színészek alkotók voltak, nem pedig rabszolgák. Nem falta fel őket a színészet. A jóllét fontossága felülírta a láthatóságét. Így hoztak létre egy földalatti esztétikát. Mert Monori Lili színészetére, de mondjuk inkább, hogy színházára vagy még inkább: műhelyére talán az „underground” a legpontosabb szó. Olyan függetlenség, ami nemcsak a kőszínházi rutintól esik távol, de mindenfajta intézményesüléstől, így akár a professzionálisan működő kortárs független szférától is. Ma is ott van valahol ebben a Szentkirályi utcai pincében, a föld alatt. Ha pedig szeretnénk ebbe a világba bepillantást nyerni és most, egy lehetséges rendszerváltás pillanatában szabadságot tanulni, akkor erre itt és most a 10 perc vers igencsak alkalmas. Egy szabadulóművész földalatti, felforgató, törékenységében erős életművének a nagylelkűen elénk tárt… hogy mije? Ha tetszik, a kiflicsücske. Ha tetszik, a koronája.

Herczog Noémi

Halász Péter-díj 2024–2025

SHORTLIST

A FÉRFI HIRTELEN ELKOMORODIK, A NŐ FÁZNI KEZD, NEM ÖLTÉK HÁT MEG MAGUKAT

Író, dramaturg: Szauer Lilla. Rendező: Gálhidy Sára. Látványtervező: Békési László. Harmonizátor: Gyulai Sámuel. Zenészek: Gyulai Sámuel, Békési László, Sas Zoltán. Szereplők: Fekete Patrícia, Gálhidy Gizella, Kozma Veronika, Regős Simon, Sas Zoltán, Turi Péter. Osztályvezető tanárok: Ascher Tamás, Forgács Péter. A Freeszfe és a Csokonai Nonprofit Kft. koprodukciója.

Gálhidy Sára szereti használni a teret, legyen az talált vagy adott: egy autópálya-felüljáró alatt a háttérben vasúti pályával és járókelőkkel, egy egykori fegyvergyár belseje vagy a Trafó nagyterme. És ki is tudja azokat tölteni. Igazság szerint csak a közönség helyét kell bennük ügyesen kijelölni. Szauer Lilla szereti használni a mítoszokat és a szavakat, legyenek azok a sajátjai vagy kölcsönzöttek. És meg is tudja azokat tölteni. Gyulai Sámuel szereti a hangokat. És be is tudja velük tölteni a tereket, a szavakat és a szóközöket.

Kis létszámú, de nagyszabású vállalkozásról, egyben Freeszfe-vizsgaelőadásról beszélünk, amelynek mégsem feltétlenül a (sokféle) kényszer a legfontosabb mozgatórugója, hanem a kíváncsiság, a formaérzékenység, a szabadság és a szerelem. Illuzionista opera, ez a produkció műfaji meghatározása, ami sok mindent magában foglalhat, és sok mindenre ad az előadás sajátos, belső logikája szerint felhatalmazást. A cselekmény több szálon fut, van perspektivikus mélysége, vagyis a szereplőknek nemcsak a jelenébe látunk bele, de a múltjukba és a kapcsolataik jövőjébe is – a térbeli szerteágazás ellenére kerek, sőt körkörös egészet kapunk, szépen felépített drámát. És hozzá egyes jeleneteknél porzó és hangzó hangulatfestést, másoknál zenei ellenpontozást, amely hol a stilizálást, hol a tragédiát, hol a paródiát erősíti fel. És van színház a színházban is, szétfolyó példázatszerűség: „egy teljesen elmebeteg középkori darab” próbafolyamatába is bele-belepillanthatunk. Az egyes epizódokból, a becsapósan magasztosnak ható recitativókból és a hétköznapiság illúzióját keltő dallamos beszédből, az egyszer elemelt, máskor földhözragadt gesztusokból pedig kibomlik hat egymást hellyel-közzel ismerő fiatal ember csapongása és ragaszkodása, kóválygása és toporgása, útkeresése és megrekedése. Egyszerű, mégis szövevényes és kísértetiesen ismerős történet. Szakítás, veszteség, gyász, unalom, betegség, gyógyulás, önhibáztatás, bódulat, elgyengülés, kitartás, játék… És Gálhidy Sára mindezt egy egyszerre életszerű és költői buborékba zárja, amely – mint a hőlégballon a meleg levegőtől – lassan a magasba emelkedik, de persze csak koppanásig mehet, amíg az M3-as felüljárója (vagy az Arzenál és a Trafó plafonja) meg nem állítja. Valahogy így festhet/zenghet, azt hiszem, a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Molnár Zsófia

A férfi hirtelen elkomorodik, a nő fázni kezd, nem ölték hát meg magukat. Fotó: Wonderland Casting.

CHARLIE

Előadó: Tóth Károly. Koreográfus: Hód Adrienn. Szociológus, tanácsadó: Surányi Judit. Zene: Mákó Rozália. Fény: Dézsi Kata. Támogatók: OFF Alapítvány, Eötvös10, NKA. Koprodukciós partner: DansiT Choreographic Center.

És akkor leírom a mondatot: szeretném laudálni Hód Adrienn koreográfus és Tóth Károly kortárs táncos közös munkáját, a Charlie-t. Elbűvölő, bátor és felszabadító döntésnek gondolom, hogy Tóth Károly éppen a kortárs tánc iránt érez elhivatottságot, és ezt vállalta-vállalja is. Van színháztudományos végzettsége, számos területen tudná kamatoztatni az előadó-művészetek iránti vonzalmát és ezzel párhuzamosan kikerülni mozgássérültségét, de ő nem véletlenül a táncot választotta. És ezzel a nagyléptékű döntéssel, hogy volt bátorsága éppen a testen keresztül fogalmazó művészeti ág iránti érdeklődésének adózni, törvényszerűnek tűnik találkozása egy másik kivételes alkotóval, Hód Adrienn-nel. Nem meglepő, hogy a Charlie mellett van még két közös munkájuk.

Mert a tánc mellett még valami összekapcsolja ezt a két embert. Az, hogy nem rögzített ideálok-műfajok foglalkoztatják őket, hanem az ember. Így az előadó-művészet számukra nagyon személyes valami, mert lényege nem mozdulatok reprodukálásában van. Onnan indulnak, ahol mindenki más hátrányban lenne hozzájuk képest, és teszik ezt nem mindennapi érzékenységgel, kurázsival és alázattal. „Bárki lehet belőled!” – hazudja a színház és a kapitalizmus. Pedig még a színházban sem lehet mindig versenyre kelni azzal, aki testében hordozza saját sorsát. A Charlie sem arról szól, hogy mozgássérültként mi sem egyszerűbb, mint balettozni. A Charlie ugyanis nem egy Dove-reklám, hanem megindító, felforgató előadás, amely megmutatja, hogy ha kellőképp figyelünk egymásra, ahogy Hód Adrienn és Tóth Károly képes rá, akkor a hibából sajátosság, a mindent elfedő „mozgássérült” bélyeg mögött pedig végtelen tágasság lehet. Hogy sem az önkifejezés, sem a kortárs előadó-művészet korlátai, úgy látszik, nem ott húzódnak, ahol hittük. Annak a banális összefüggésnek a borzongató érzéki-testi élményéről van szó, hogy itt most valaki ugyan nem „akárkivé”, még csak nem is „bárkivé” válik, de képes megmutatni önmagát úgy, ahogyan az a legtöbbünknek a hétköznapokban nem sikerül.

A Charlie-ban ez a személyesség egészen a lemeztelenedésig tart, szó szerint, de főleg átvitt értelemben, és nem csak Tóth Károly számára. Saját előítéletei(n)kre kérdeznek és kérdeztetnek rá. A nézőnek legalább olyan kevés a fogódzója, mint a táncosnak, amikor például utóbbi megpróbálja segítség nélkül feltölteni a telefonját. Hétköznapi cselekvésekből készül koreográfia, talán Beckett írta ezeket, talán az „abszolút filmszínház” koreográfusa, az élet. Mert nem könnyen dönthető el, hogy mennyire tervezett a hosszú perceken át tartó jelenet, ahogy „Charlie” nem talál be a töltővel a konnektorba. Mindez akrobatikus, önironikus, feszültségkeltő, torokszorító, idegtépő, végül megnyugtató. Tapintható a közösség, amit egy táncos mindennapi cselekvései puszta ismétlésével teremt. Hétköznapi mutatványok. Inni egy kulacsból. Csomagolás. Vetkőzés. Végig kell nézzük és izguljuk ezt a banalitásában súlyos etűdsort ahhoz, hogy az előadás második felében meglássuk, e korlátokon túl is van élet, sőt, szabadság. És hogy Tóth Károly minden határa ellenére előrébb jár legtöbbünknél abban, hogy saját megismételhetetlenségét eltáncolja.

A Charlie, ha akarom, (nekem) színház, ha akarom felkavaró, áradó, szavakon túli koreográfia, az ArtMan és a Tánceánia inklúzióért folytatott munkásságának újabb kiemelkedő, szavakon túli alkotása. Tóth Károly nemcsak ruháitól szabadul meg, de a mi előítéleteink rabságából is kiszabadul. Így végül, utoljára, saját testéből. A Charlie mégsem csak számára jelent testen kívüli élményt és felszabadulást.

Herczog Noémi

MAGICAL DEER AND THE GRAVITY

Alkotók: Udvari-Kardos Tímea, Nozdroviczky Eszter, Keelan Sandy, Sipos Krisztina. Dramaturgiai konzultáns: Komáromy Bese. Szomszéd: directorx aka Kinga Ötvös. Produkciós partner: Váróterem Projekt.

„Mennem kell”, halljuk a Magical Deer egyik szereplőjétől, Udvari-Kardos Tímeától az előadás elején, „mennem kell, mert maradni nem maradhatok”. Az Odüsszeiától a Csodaszarvasig (és azon túl) terjedő nagy kalandtörténetek forgatókönyvei megoszlanak aszerint, hogy a hősök haza szeretnének jutni végre, egy olyan otthonosságba, ami a dolgok egykori rendjét jelenti, vagy épp ellenkezőleg, a túlontúl ismert otthontól rugaszkodnak el az ismeretlen felé, annak reményében, hogy valahol megvethetik a lábukat és berendezkedhetnek. Van különbség a két irány között (a kalandfelfogások kulturális kontextusait nem is említve), mégis sejteni, hogy ezek az ellentmondó dinamikák mélyen összetartoznak. Többek közt abban, hogy bár első látásra mintha az otthon biztonságosan körbekerített fogalmát kínálnák, semmit nem tesznek nyilvánvalóbbá, mint ennek a fluid jellegét.

Azt a kisebbségi alapélményt – mert a Magical Deer alkotói erdélyi magyar, és halmozzuk csak, független színházcsinálók, akik Budapesten élnek, dolgoznak –, amelyet a kimozdítottsággal, reflexivitással, permanens közöttiség- és másságérzettel lehet leírni, viszonylag könnyű átérezni. Hiszen ki nem volt még közülünk így-úgy migráns? Ki nem érezte még magát idegenként a saját hazájában, városában, otthonában, bőrében? Ki nem ébredt fel éjszaka, hogy fogalma sincs, merre van észak, merre van dél? Egyetemes élmények ezek. Annak a sajátosabb tapasztalatát megragadni, hogy kisebbségi magyarként milyen beleérkezni, „beilleszkedni” egy többségi magyar világba – amely minden magyar számára adottként, otthonosként feltételezett –, nehezebb, és a Magical Deer alkotóinak ebben a Budapesten bemutatott előadásban úgy tűnik, kézenfekvőbb románul és angolul és többféle magyarul, fordítások közt beszélni erről. Nemcsak a multietnikus háttér miatt többnyelvű ez az előadás, hanem azért is, mert kulturálisan és politikailag annyira terheltek a pozíciók, amelyeket a magyar nyelv ennek a tapasztalatnak az elmondására már pusztán egy-egy szó által kijelöl, kisajátít, hogy az ezeknek való ellentartás, az eltérítésük és fordítások közé helyezésük nélkül erős a kockázata annak, hogy megint valami más fog beszélni.

Persze az sem meglepő, hogy ezek az alkotók a színházi megszólalás módjáról is gyökeresen másként gondolkoznak a dramatikus hagyományhoz képest – az az előadói, performeri minőség, ahogyan a testükkel, hangjukkal, zenével, vetítéssel, térrel bánnak (nem csak ebben az előadásban) ábrázolási kérdésekhez, kísérletekhez kapcsolódnak. Olyan esztétika ez, ami az otthon/talanság kérdéskörét szintén felveti, hiszen ennek a lehetőségei intézményesen, gazdaságilag, fizikailag szűkre szabottak a romániai magyar színházban – és más léptékkel mérve, de nincs ez másképp Budapesten, Magyarországon sem.

Varga Anikó

Magical Deer and the Gravity. Fotó: Orbán Eszter.

mostakkor.

Koncepció, előadók: Juhász Maja, Kovács Luca

Bevallom, amikor 2023-ban a Freeszemlén külön-külön láttam Juhász Maját és Kovács Lucát, nem gondoltam volna, hogy ők ketten egyszer összefognak, és egy egész évados vállalkozásba kezdenek majd. Havi rendszerességű sorozatba különkiadásokkal, maratonnal. Mert rettenetesen mondani akarnak valamit a világról és/vagy önmagukról, esetleg össze is vonhatjuk: a világban önmagukról és/vagy önmagukban a világról. Ráadásul igen magas igazságfaktorral dolgoznak – nem eljátsszák az életet, hanem energiaitallal a kézben elébe mennek, tapasztalatot gyűjtenek, és meglehetősen pőrén megosztják, amit szüreteltek –, következésképpen igen kitett helyzetbe hozzák magukat. Ami könnyen zavarba ejtheti a külső szemlélőt, de el is gondolkodhatja, sőt hálával töltheti el, hogy neki, nézőnek ezeket már nem kell végigcsinálni (bepillantani a csajozás macsó boszorkánykonyhájába, a szcientológiai egyház előszobájába, a Fidelitas felvételi irodájába, mindezt leszervezni, nőiségét keresendő fura táncórákra járni stb.), nem mellesleg szórakoztathatja, mert Maja & Luca, Luca & Maja amellett, hogy a munkát komolyan veszi (már amikor nem vallják be a produkciókényszert, hogy másnap közönség, és még nem dobtak össze semmit, de még ezt is elárulják, ergo nemcsak az igazság-, az őszinteségfaktor is magas), önmagát nem veszi véresen komolyan, ahogyan bizonyos helyzeteket is egészséges iróniával kezel. Egyszerűen kiállnak ismerős és ismeretlen kortársaik elé, és a maguk közvetlen módján beengedik őket valahová, ahová normális esetben nem lenne bebocsáttatásuk. Ez néha talán unalmas, néha mindkét félnek fájó, néha színes, néha színtelen, de semmiképp sem érdektelen – annál az egyszerű oknál fogva, hogy jobban bíznak bennünk, mint önmagukban. Őket nézve, hallgatva az ember még a performansz esztétikájába elméletileg illeszkedő real time hajvágás és hajfestés (tetkó, egyéb többé-kevésbé maradandó nyomok és lenyomatok hagyása) közben sem azt érzi, hogy magamutogatnak és önmegvalósítanak, hanem azt, hogy életet alkotnak, nem restek keresni a – privát és művészi – létezés értelmét, amiért sok mindent felvállalnak. Ennek a keresésnek egy nagy etapja lezárult, valószínűleg az ártatlanság kora is a végéhez közeleg, a kérdés innentől az, merre tovább, marad-e nyitott könyv az életük, egy New York-i kirakatban rendezkednek be vagy új, más tám(asz)pontok után kutatnak. (És ha ők őszinték voltak, én is az leszek: arra jöttem rá, hogy a maratonjukról annak idején olyan pozitív kritikát kerekítettem, hogy annál még energiaitallal sem tudnám őket most jobban és alaposabban laudálni, így hát részlegesen azt használtam fel újra.)

Molnár Zsófia

Kovács Luca, Juhász Maja. mostakkor. Fotó: Szuromi Levente.

DÍJAZOTTAK

MOLNÁR CSABA/NICOLE CLORE
hosszútávú performatív munkasorozat

Koncepció: Molnár Csaba/Nicole Clore. Előadók: alkalmanként változó. Produkciós partnerek, támogatók (alkalmanként változó): Katlan Csoport, SÍN Kulturális Központ, Műhely Alapítvány, Creative Europe, KIM, Life Long Burning, NKA.

Molnár Csaba és Nicole Clore kollaborációjának formabontó jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kuratórium hosszas tanakodás után sem tudta ennél pontosabban megnevezni, kit vagy mit is akar elismerni valójában a kísérletező formátumoknak, esztétikáknak járó Halász Péter-díjjal. Molnár Csaba, a hazai kortárstánc kiemelkedő alkotója, valamint alteregója, Nicole Clore világhírű koreográfus, táncművész, dalszerző és énekes, színház- és filmrendező, művészeti szakíró, esztéta, édesanya és nem utolsósorban kritikai táncpedagógus kollaborációja leginkább alkalmi performanszok sorozataként ragadható meg. Ez nemcsak a műfaj egykoron konstitutívnak tekintett egyszeri és megismételhetetlen jellegét hangsúlyozza, hanem egyszersmind igazodik a magyar előadó-művészeti színteret a közelmúltban eluraló forráshiányos alkotói környezethez. Az együttműködésben – hírnevének kijáró módon – kezdettől fogva Nicole tűnt a domináns félnek. Az Institute of Unapologetic Self-Expression (hivatalos magyar fordításban: A Megalkuvás Nélküli Önkinyilvánítás Intézete) elnevezésű, tánctörténeti jelentőségű akadémiájának működésébe formális és informális alkalmakon (pl. diplomaosztó, nyílt nap) enged betekintést az érdeklődők számára, amikor is a professzionális táncoktatás módszertanának performatív kritikáját végzi el. Nicole a testet és elmét megnyomorító praxisokkal szemben az egyén egyéniségének felszabadítását tűzi ki célul, még ha ez a külső szemlélő számára nem is mindig tűnik nyilvánvalónak. Mert Nicole néha kemény, éles és szigorú, már-már kérlelhetetlenül képviseli a felszabadítás pedagógiáját – az embernek néha megesik a szíve kiváló növendékein. Máskor azonban előtör belőle gondoskodó anyai énje, vagy akár az a radikális törékenység, amely a diplomaosztó ünnepség elején elhangzó dalcsokor előadásának emlékezetes mozzanata. Nicole belső utazása, karakterfejlődése efemer performanszokban manifesztálódik, melyekben egyre többször tűnik fel mellette alteregója, Csaba is. Mindegy, hogy az érzelmek terébe invitálnak minket, vagy karácsonyi partira, így is, úgy is emocionális hullámvasúton kötünk ki. Többnyire utólag is nehezen tetten érhető az a néhány pillanat, amely során a kacagás sírásba fordul, a talpig latexbe öltözött, extravagáns díva pedig összetört szívű férfivá változik.

Visszatérve a felütésben felvetett dilemmához: a kuratórium ez esetben a megalkuvás nélküli átváltozás művészetét szeretné Halász Péter-díjjal elismerni.

Kricsfalusi Beatrix

Molnár Csaba / Nicole Clore. Fotó: Cseke Tamás.

SZEXED: KABARÉ

A Hétpróbás Társulat, a Füge Produkció és a SzínMűhely Alapítvány produkciója. Alkotók-előadók: Lestyán Attila, Szabó Veronika. Dramaturg: Komán Attila. Szexuális nevelési szakember: Kajos Rebeka Dóra. Jelmez és díszlet: Varjú Ágnes. Hang- és fénytechnikus: Langó Ádám. Videó: Kőrösi Máté. Drámapedagógus: Somfai Barbara. Produkciós vezető: Mayer Dániel. Támogatók és együttműködő partnerek: Füge, NKA, Pestújhelyi Közösségi Ház, SÍN Kulturális Központ, Színműhely Alapítvány.

Lestyán Attila és Szabó Veronika – ezúttal hétnél nyilvánvalóan több próbát és sokrétű szakértelmet igénylő – előadása nehezített pályán készült. Oly korban, mely sem a független színházi alkotásnak, sem a szexuális nevelésnek nem kedvezett – az egyik a tűrt, a másik egyenesen a tiltott kategóriába tartozott (illetve alighanem tartozik még ma is, hacsak nem érte már el a területet a rendszerváltó törvényalkotás). A SzexEd: Kabaré kiindulópontjában az a közismert paradoxon áll, miszerint a szexet inkább csinálni kell, mintsem beszélni róla, ugyanakkor sokan szembesülnek azzal, hogy nem lehet jól csinálni anélkül, hogy beszélnénk róla. Ez a sanyarú tapasztalat szólal meg az előadás felütésében, amikor a párosodó állatokat ábrázoló képsorok ellenpontjaként szikár mondatokat hallunk az emberi szexualitás működésképtelenségéről. Ez még nem a kabaré, az csak a két főszereplő, bizonyos Vasz és Bina grandiózus színrelépése után kezdődik, akik rögvest saját elnevezésük problematikus voltát hozzák szóba. A nemi szervek megnevezésének aktusa az első azon szituációk sorában, amelyek a színházi nyilvánosság keretrendszerén belül teszik lehetővé a nézők számára is, hogy az intimitásról beszéljenek – ráadásul vadidegen emberekkel. Az előadás legnagyobb erénye az, ahogy ezt a korántsem magától értetődő, ellenben paradoxonokkal bőven tarkított helyzetet megoldja, méghozzá a mindenkori nézők életkori sajátosságaihoz igazodva. Lestyán és Szabó, úgy is mint a kortárs előadó-művészeti színtér legmarkánsabb kabarettistái, Varjú Ágnes zseniális jelmezeiben ügyesen egyensúlyoznak az ismeretterjesztő szemléltetés, a közszolgálati randitanácsadás és az interaktív játékvezetés között. Saját bizonytalanságukat éppoly szuverén módon viszik színre, mint a pornográfia kártékony abszurditását. A kabaré biztos ízléssel játékba hozott formátuma nem engedi didaktikussá válni az előadást, amely performatív cáfolatát adja a szexuális nevelés törvényi szinten deklarált veszélyességének. Hiszen a SzexEd nézője olyan, még a konzervatív fül számára sem különösebben felforgató vélekedéseket vihet haza magával, mint például: „a szex szerintem annyi, hogy két ember egymásra figyelve megpróbál örömet szerezni egymásnak”.

Kricsfalusi Beatrix

SzexEd Kabaré. Hétpróbás Társulat. Fotó: Gulyás Dóra.