A Lábán Rudolf-díj történetében idén először a kuratórium nem adja át az előző év legjobb kortárs táncelőadásért járó díjakat, mert a kuratórium a hazai kortárs tánc hosszú évek óta tartó válsághelyzete, ellehetetlenítése, anyagi kivéreztetése, szakmai és mentális tönkretétele láttán arra a következtetésre jutott, hogy nem tehet úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Soha nem fordult még elő a Lábán Rudolf-díj immár 21 éves történetében, hogy a kuratórium úgy döntsön, nem adja át az előző év legjobb kortárs táncelőadásért járó díjakat, és shortlistet sem állít fel. A Covid alatt érthető módon megesett, hogy csak különdíjakat osztottunk ki, de az egy vis maior helyzet volt, és arra is volt precedens – éppen tavaly –, hogy igen rövid nominált-listát jelentettünk meg, s csupán egy díjat adtunk át. Döntésünket akkor is részletesen megindokoltuk. A hazai kortárs tánc hosszú évek óta tartó válsághelyzete, tudatos ellehetetlenítése, anyagi kivéreztetése, szakmai és mentális tönkretétele azonban most végleg eljuttatott bennünket arra a pontra, hogy a díj jelenét felelősséggel átgondoljuk, és arra a következtetésre jussunk: újabb vis maior helyzet előtt állunk. Nem tehetünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem oszthatunk úgy díjakat, nem állíthatunk úgy nominált-listát, hogy közben sokaknak – és itt több tucat potens alkotóról beszélünk – önhibáján kívül esélye sincs a művészi önkifejezésre, az alkotásra. Szembesülnünk kellett azzal, hogy 2026-ra végképp letarolta, ellehetetlenítette, megfojtotta az alkotói vágyakat a politikai önkény, és az a rekordmód kisszámú bemutatóhalmaz, amelyből választani kényszerülnénk, inkább takaréklángon pislákol, mint öntudatosan lobog. Részben ennek is betudható, hogy idén teljesen más dinamikák működtek a kuratóriumi munka során, mint korábban bármikor. A javaslatok széthúztak, alig volt közös metszéspont, a nézetkülönbségek miatt a viták során nem sikerült olyan megnyugtató közös álláspontra helyezkednünk, ami mindenki számára elfogadható. Végül egyetlen produkció maradt, ami többségi szavazatot kapott, de azt átsoroltuk a jövő évi, reményeink szerint tágabb mezőnybe, a következő évi döntéshozatalra.

Egy művészeti díj nem csak az elismerésről és ünnepről szól. Egy díj voltaképpen tükre, lakmuszpapírja is kell legyen annak a kulturális területnek – az örömeinek, értékeinek éppúgy, mint nehézségeinek és küzdelmeinek –, amelynek szemlézésére, értékelésére, kiemelkedő művészeti teljesítményeinek felmutatására vállalkozott és vállalkozik. Közös beszélgetéseink során nem tudtunk nem arra gondolni, hogy jelen pillanatban sokkal több a veszteség, amit magunk körül látunk, mint a megélni való öröm. A meg nem született táncokra, az el nem készült koreográfiákra gondoltunk. A rendszerben nagy nehezen megkapaszkodó, de az alkotás normális feltételeit talán soha meg nem tapasztaló művészekre és alkotókra gondoltunk. A terméketlenül elillanó évekre gondoltunk, ami egy táncosnak sokkal jobban fáj, mint más, az életkorhoz kevésbé kötött művészeti ágak szereplőinek. A középgenerációra gondoltunk, köztük sok korábbi díjazottra, akik a legutóbbi fél évtized alatt egyszerűen köddé váltak, kicsekkoltak, pályát módosítottak. Az új generációra gondoltunk, amely alig mutatkozik, és ha mutatkozik is, nincs hol megvetnie a lábát. Azokra a szakmabeliekre gondoltunk, akik árufeltöltők, jógaoktatók, felszolgálók csak azért, hogy szabadidejükben ingyen, a saját kedvükre alkothassanak. A külföldre menekülőkre gondoltunk, akik közül sokan már nem is Magyarországon tervezik a jövőt. A kárra, a hiányra, a veszteségre gondoltunk, és arra, hogy ez a hiány, kár és veszteség nehezen gyógyítható, nehezen visszapótolható. Talán soha. Arra gondoltunk, hogy a normalitás 2026-ra annyira megborult, a hatalom annyi sebet ejtett, a szakmaiság alapfeltételei úgy megrendültek, és olyan mértékű aránytalanságok kerültek a rendszerbe, hogy ettől talán már mi is elvesztettük a józan ítélőképességünket. Reméljük, jövőre nem innen folytatjuk. Reméljük, a jövő már elkezdődött. Itt kopogtat.

A kuratórium idei döntésében részt vettek: Artner Szilvia Sisso, újságíró, Bálint Orsolya, újságíró, tánckritikus, Fuchs Lívia tánctörténész, tánckritikus, Králl Csaba, tánckritikus, Megyeri Léna, tánckritikus, Százados László művészettörténész, szerkesztő, Török Ákos tánc- és színikritikus.

A 2026-os év Lábán Rudolf-különdíjasai:

DÉZSI KATA, fénytervező

Kedves Kata, női fénytechnikus, fénytervező, táncos, barát, kollega, anya, feleség…!

A Budapest Tánciskolában ismertük meg egymást, ahol ő is a kortárstánc-tanulmányait folytatta. Emlékeim szerint az iskola vitt minket a MU Színházba alapozó világítás workshopra, és ezután Katát egyre jobban elkezdte érdekelni ez a szakma, még tanulmányai alatt elment gyakornoknak a Millenárisba.

Kata mindig jó ízléssel közelít a fénytervezés kialakításához. Könnyen megérti, mit szeretnék, és bár mindig előtérbe helyezi a rendezést, megvalósítja a saját ötleteit is. Szerintem a fényterveiben, és ahogyan dolgozik, abban mélyen benne van az a tudás, amit táncosként tapasztalt.

Mindezen túl Kata nagyon jó szervező és vezető is, évek óta ő tartja össze az UNDER500 fesztivál technikai ügyeit.

Köszönök mindent, Kata és gratulálok!

Hód Adrienn – a Hodworks alapítója, koreográfusa

Dézsi Katával többéves szakmai és baráti kapcsolat köt össze. Ez alatt az idő alatt száznál is több előadást valósítottunk meg közösen a Trafóban az ő tervei alapján. Kata a stábunk szakmai és technikai segítségét és a tanácsainkat is mindig szívesen fogadta. Ha egy nálunk készülő előadásnál az ő nevét látjuk odaírva, az számunkra garancia a problémamentes együttműködésre. Nem kell azon izgulnunk, hogy milyen lesz a beépítés, mert jól ismerjük, és tudjuk, hogy tisztában van a szakmával, az elérni kívánt hatásokkal. Mindig felkészülten érkezik, és pontosan képben van azzal is, hogy a Trafónak milyen technikai adottságai és lehetőségei vannak. De nemcsak nálunk, hanem más színházakban is sokszor bizonyította már szakmai tudását, tehetségét.

Az egykori „kis táncos lányból” a szemünk előtt lett mára nemcsak remek kollega, profi fénytechnikus, hanem kiváló technikai koordinátor is. Nagyon örülök, hogy a Lábán-kuratórium Dézsi Katát is különdíjra jelölte.

Marton János – a Trafó technikai vezetője

Egy kortárstánc-előadás alkotói folyamatának elég különös ritmusa van. Míg a kosztüm, a zene és sokszor a díszlet is a mozgásanyaggal párhuzamban fejlődhet, addig a fénydesign a főpróbahétig mindössze egy A3-as lapra nyomtatott tervként és homályos fantáziák masszájaként áll a művészek rendelkezésére. Számomra eddig mindig az első fénypróba volt az, ahol végre elhittem, hogy meg fog születni az előadás. A pillanat pedig, amikor minden megtalálja végső helyét a térben, talán onnan ismerhető fel, hogy akkor hirtelen olyan, mintha a fényt nem is a tánchoz készítették volna, hanem mintha a tánc lenne az, ami a fényhez szólna.

Kata sokszor a legintenzívebb heteinkben kerül velünk kontaktusba. Amellett, hogy pontos, gyors, kreatív és végtelenül érzékeny munkát végez, ő az, aki a tér egészét összetartja és mediálja: egyik kezében technika, másik kezében művészet. Sokszor dolgozik olyan koreográfussal, aki nála jóval kevésbé tapasztalt – például velem. Ilyenkor, ha szükségét érzi, finoman, érzékenyen segít. Pontosan érzi, hogy a másik éppen mennyi visszajelzést bír el, és ha kell, vár egy alkalmasabb pillanatra, hogy megossza a meglátásait. Ezekben a helyzetekben hierarchiákat mellőzve képes tanítani, ami ritka és értékes.

Kata fénytervezői stílusát azért nehéz jellemezni, mert munkái rendkívül szerteágazóak. Azt bátran állíthatom, hogy én osztozom vele az érzékeny, finom fényjátékok, a flod-lámpák és az analóg fények iránt érzett szeretetében, és talán az is igaz, hogy mindkettőnket jobban érdekel, amikor a fény láthatóvá tesz valamit, mint amikor eltakar valami mást.

Kata a premiereken nem szeret kimenni a színpadra meghajolni. Ezt természetesen tudomásul veszem, és tiszteletben is tartom, azonban ez az alkalom így nem pusztán az elismerésről szól, hanem egy kicsit a bosszúról is. Mert most végre jól megtapsolhatom és megnézhetem magamnak, ahogyan őt ünnepeljük, úgy, ahogy minden előadás után kellene.

Szívből gratulálok, Kata, és hálásan köszönöm a közös munkát!

farkas d. gergő – táncos, koreográfus

Koreográfusként a testtel, a mozdulattal és a térrel dolgozom, de te pontosan tudod, hogy a mozdulat önmagában még láthatatlan a színház sötétjében. Ahhoz, hogy megszülessen a darab, kell az a bizonyos „égés”, amiről James Turrell beszél: kell az az energia, amit te teszel bele a fényterveid által az előadásokba, hogy láthatóvá váljék az, ami addig rejtőzve volt.

Az agyunk nem a külvilágot látja, hanem magát a fényt. Amikor együtt dolgozunk, én újra és újra megélem ezt. Te nem egyszerűen megvilágítod a táncosokat vagy a színpadot, hanem fénnyel írod át a teret. A te munkád egy finom, mégis elemi „hackertámadás” a nézők idegrendszere ellen: a különböző hullámhosszokkal, a hideg és a meleg tónusok játékával közvetlenül képes vagy pulzust szabályozni, biológiai stresszt vagy mély nyugalmat kiváltani a nézőtéren ülőkből.

Nagyon élvezem, amikor másoknak készített fényeidet nézem, és úgy árasztod el a színpadot homogén fénnyel, hogy eltűnnek az élek, a fix pontok, és az agyam éhezni kezd az információra. Ilyenkor eléred, hogy a közönség ne csak a fizikai teret vagy a testeket lássa, hanem magát a látás, az érzékelés folyamatát élje meg.

Te teszed a nézőinket valódi szemtanúvá. Köszönöm az eddigi közös munkákat, a közös gondolkodást, és azt, hogy a te fényedben a mozdulatok mindig megtalálják az értelmüket. Szívből gratulálok a díjhoz!

Mészáros Máté – táncos, koreográfus

Dézsi Kata: Lét-Paradoxon. Fotó: Dömölky Dániel.

KÉRÉSZ MŰVEK

az Artus – Goda Gábor társulatának sorozata

Az előadás-sorozat 2010 februárjában indult el, és máig működik. Eleinte havi rendszerességgel tervezték az előadásokat, ami névadójához, a huszonnégy óra leforgása alatt egész életét leélő tiszavirághoz hűen, egy nap alatt jön létre, és csak egyetlen este látható. A társulat művészei és a meghívott alkotók, táncosok, képzőművészek, színészek, zenészek egy előzetes találkozó alkalmával megadott témán egy hetet gondolkodhatnak, szólókat, duókat vagy csoportos etűdöket találhatnak ki, majd az előadás napján, egyetlen intenzív próbanap alatt hozzák létre a performansz-eseményt.

Így minden premier egyben az utolsó előadás is.

Ami persze paradoxon, mert az esemény-sorozat – amely azóta néha kilép az Artus Stúdióból más játékterekbe, a természetbe, fesztiválokra, külföldre – 2026-ban már túl van a 91. előadáson, és nincs is nála állandóbb, kiszámíthatóbb rendezvény a hazai független kortárstánc- és összművészeti szcénában.

A Kérész Művek meglehetősen népszerű az alkotók és a nézők körében, hiszen épp elég elvárások nélküli ahhoz, hogy mindenki nyitott lehessen rá, és jól is érezze magát benne. Az alkotóknak és a táncosoknak megmutatkozási lehetőséget biztosít, és a közönség is biztosra mehet, mert aki bírja ezt a műfajt, annak minden következő élményt jelenthet. Persze ez is csalóka szivárvány, mert a Kérész Művek folyamatos változásban van, hiszen újabb technológiák, médiumok jelennek meg benne.

A sorozatot úgy is értelmezhetjük, hogy a saját veszte felé rohanó világunk ellenébe megy azzal, hogy a lassú, de biztos változtatásokra, a harmónia megteremtésének igényére késztet, és ehhez képességeket ad. Goda Gábor, az Artus alapítója és rendező-koreográfusa, a Kérész Művek spiritusz rektora ugyanis pontosan és tudatosan tervezi meg az előadások keretét és gondolati vázát. Ennek segítségével rendezi össze egy nap alatt a társalkotók ötleteit, improvizációit, jeleneteit, asszociációit, gondolatfoszlányait.

Szemfényvesztés tehát ez is, mint a jó színház. Azt az illúziót nyújtja a nézőnek, hogy spontán folyamatokat lát, holott a képek nem véletlenszerűen kapcsolódnak egymásba, nem maguktól rendeződnek a töredékből egésszé, vagy bomlanak le a nagy kerekből apró részletekre. Ez az évtizedek alatt megalkotott módszer tulajdonképpen az eddigi Goda-életmű esszenciája. Minden benne van, amit az Artus ma jelent általa. A kontakt improvizáció, a zen filozófiája, a kortárs képzőművészet, a keleti mozgásművészetek, a flow pszichológiája, a műszaki egyetem hídtervező tanulmányai, M. Kecskés András pantomim együttese, a Corpus, ahonnan Goda együtt indult a képzőművészetet és a mozgásművészetet szintén szerves egységben tekintő Nagy József Szkipével, de említhetjük a társulati világutazásokat, vagy a tíz évvel ezelőtt elhunyt Fülöp László építész-képzőművészt, aki szintén nagy hatással volt Goda alkotói gondolkodására.

Az első alkalom tehát 2010-ben, a nagy magyar társadalmi lejtmenet első évében volt Fischer Balázs, Gold Bea, Lipka Péter, Nagy Csilla, Oldal István, Réti Anna, Téri Gáspár és Virág Melinda alkotói részvételével. Az előadók és a nézők akkor egy asztalnál ültek, beszélgettek, mint a kocsmában szokás, de időnként – mint egy élő kiállítás képei – vizuális, zenei és színházi akciók szakították meg a diskurzust. Balázs hátteret festett, Péter maszk segítségével átváltozott, Virág és Gáspár kézszobrászkodott, Anna fénykarmesterkedett, Csilla a táncfüggést táncolta el. Innentől kezdve minden alkalommal lehetőségük volt az alkotóknak perfomansszá nemesíteni a cetlire slágvortokban lejegyzett gondolataikat, összeírni szerény kellékigényeiket, és megmutatni, mit tudnak kihozni egy-egy témából, Goda Gábornak pedig a tíz-húsz etűdből egésszé gyúrni az estet. A közönség pedig elmerenghetett az előadás és azzal együtt a világ folyása felett. A pandémia alatt persze nem volt lehetőség közönség elé lépni, de az alkotók akkor is bejártak a gyárba és nyomták az ipart, nézők nélkül, önmaguk közönségeként.

A Kérész Művek sokat tájolt, járt Ozorán, Kapolcson és a sajnos már csak emlékeinkben élő Zsámbéki Színházi Bázison. Az Artus is kiegészült más alkotókkal, néha nemzetközi projektté változott, 2014. március 8-án pedig a 38. rész – benne csupa női alkotó: Dombi Kati, Ferencz Krisztina, Gold Bea, Kemény Rozália, Mayer Zita, Nagy Csilla és Boróka, Németh Ágnes, Nina Kov, Szalay Henrietta és Varga Virág – Az élet mértékegysége címet kapta. S ettől kezdve ehhez hasonló, költői alcíme lett a valóban igen poétikus előadásoknak.

A 42 fontos szám, Douglas Adams Galaxis útikalauza szerint ez a szám a teremtő válasza arra, hogy mi az élet értelme. A 42. Kürüsz Müvük című Kérész pont ilyen abszurd volt. Török előadókat láttak vendégül benne „százötven év helyett egy napig” az Artus gyárépületében, amely ekkorra megért már egy thai, egy koreai és egy lengyel tiszavirágzást is.

Volt több olyan Kérész is, amely egy-egy nagyobb Artus-kreációt készített elő. A Művészetek Palotájában bemutatott Cseppkánon 2015-ben Lábán Rudolf-díjat kapott, a Raj – tanulmány, avagy a döntések anatómiája című előadás  2017-ben veszprémi A Tánc Fesztiválja különdíjasa lett, a Lépcső-Zoom című Kérész előadás pedig a Minden (is) című estben tért vissza. Valójában azonban a Kérész minden Artus előadásban benne van, hiszen Goda rendezéseinek mindegyike ezen a saját maga által kidolgozott metóduson, és a workshopok tapasztalatain alapul. De mindez fordítva is igaz: ami lent van, ugyanaz, ami fent van, ergo minden Kérészben ott van a kortárs tánc Hamvas Bélájának egy jövőbeli előadása.

Egy-egy Kérész-előadás oktatási és társadalmi tolerancia gyakorlatnak sem utolsó, hiszen Goda alkotótársnak hívta már sok más között az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Művészeti Kar hallgatóit vagy a Baltazár Színház tagjait. Ezért az összművészeti jellegen kívül a különböző intézményekkel, társulatokkal való kooperáció is a Kérész sorozat sajátja. Egyszerre immerzív, innovatív, intuitív és inkluzív tehát.

A legutóbbi Kérész Művek, a Küszöbön, arról a változásról szólt, amelyet mindannyian vártunk, amelynek a szükségességét minden Kérész-előadás előrevetítette, amelyen maga a sorozat folyamatosan keresztülment, és amelyet segített előkészíteni a lelkekben. Így írta be magát a kortárs tánc – és a művészet történetébe. Így lett örökzöld a tiszavirág.

Artner Szilvia Sisso

Szalay Henrietta, Bakó Tamás, special guest: Podmaniczky Dorottya. Kérész Művek 60. – A méz hangja. Forrás: artus.hu

LADJÁNSZKI MÁRTA, táncos és koreográfus

Ladjánszki Márta kapcsán sokunknak juthatott mostanában eszébe a klasszikus paradoxon: amikor az ellenállhatatlan folyó nekicsapódik az áthatolhatatlan falnak.

Ha már a hasonlatoknál és a metaforáknál tartunk, a hajózó emberek tudják, hogy teljes ellenszélben is lehet előre haladni: jobbra 45 fokban, majd balra 45 fokban halszálkázva, hajós nyelven szólva: cirkálva. Vitorlázók számára ráadásul ez a legnagyobb élmény: a hajótestbe dől be a víz, a szél az arcodba csap, keményen dolgozol, és úgy érzed, mintha száguldanál. Az előrejutás szempontjából persze nem ez az optimális, de legalább haladsz. A vitorlázókat a szélcsend hozza lehetetlen helyzetbe.

Ladjánszki Márta több mint 30 éve van jelen a hazai és nemzetközi kortárstánc-életben. Alkotóként, vezetőként és szervezőként folyamatosan és eltökélten kereste a lehetőségeket, és amikor éppen adódott ilyen, élt is velük, de sosem cirkált: széljárástól függetlenül, egyenes vonalú egyenetlen mozgással ment és megy abba az irányba, amit személyesen fontosnak és a szcéna szempontjából is érvényesnek tart. Annak a nagy generációnak a tagja, amelyik a 90-es években táncos-táncalkotói diplomával való felkentség nélkül indulva, lépésről lépésre, bemutatóról bemutatóra vált a kortárs tánc megkerülhetetlen alakjává Magyarországon. Ladjánszki elhivatottságát és eltökéltségét jól jelzi, hogy közel húsz évvel később, már érett alkotóként szerzett alap- és mesterfokú végzettséget a Magyar Táncművészeti Egyetemen.

Koreográfusként, elsősorban az önmaga számára készített szólóelőadásain, de a többszereplős munkáin keresztül is a modernkor egyéneket és társadalmakat egyaránt elnehezítő, esetenként megnyomorító repedéseinek szűkítésén dolgozik. A meztelenség nála nem alkalmi provokáció, hanem folyamatos restauráció: visszaadni az embernek, az emberi léleknek a testet, amit a görög-keresztény kultúra elszakított tőle és kétessé tett, a jelenkor fetisizált és ideálokként áruba bocsájtva ránk terhelt. Az elfogadás nála mindig a kendőzetlenül (ruhában vagy anélkül) feltárulkozó egyénből indul ki, de túlmutat az önmagával és környezetével viaskodó individuumon. Színpadi alakjai gyakran olyan magától értetődő természetességgel kapcsolódnak egymáshoz, hogy az általuk teremtett valóság lendületét és megtartó erejét a nézők hosszabb-rövidebb időre akár mindennapi realitásként vihetik magukkal haza. Előadóművészként szólóiban és monotáncaiban a testlélek sérülékenységét és sebzettségét mutatja meg minimalista tökéletességgel, zavarba ejtő őszinteséggel és elgondolkodtatóan inspiráló, rezzenéstelen keménységgel. Legerősebb előadásainak koncentráltsága és súlyos komolysága nem engedi, hogy a néző bármiféle intellektuális manőverrel elkerülje a szembenézést.

Az általa művészeti vezetőként, a táncszcéna hazai és a nemzetközi jelenségeinek ismerőjeként és értőjeként irányított L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület rezidens programjának keretén belül Ladjánszki Márta és munkatársai immár tizenöt éve mentorálnak, hívnak közös gondolkodásra és alkotómunkára különböző területről érkező kreatív embereket. A program eredményeképpen a kortárstánc-szcéna többtucatnyi szereplője gazdagodhatott és gazdagodhat alkotói tapasztalatokban, szemléletük tágasságában és önmaguk kifejezésének eszköztárában. Az egyesület által 2001 és 2021 között húsz alkalommal megszervezett L1danceFest az L1 tagok, majd később ezekhez csatlakozva a rezidensek munkáinak bemutatása mellett a hazai és a nemzetközi kortárs tánc innovatív energiáit csatornázta be egy olyan fesztiválba, ahol az alkotók egymás közötti és a nézőkkel folytatott diskurzusa a megmutatkozással azonos súllyal jelent meg.

Mindebből az is következik, hogy Ladjánszki Márta „korszerűtlen”: a monológok és az azonnali ítélkezés világában ő a párbeszédben és az elfogadás nyitottságában hisz, a kísérletezés szabadságára teszi a zsetonját a költséghatékony biztonság helyett, a kívülállást és saját hajlíthatatlan elveit választja az intézmények hatókörének túlnövekedése és a rugalmas kompromisszumok korában. Nem vált igazodási ponttá és maga sem igazodott, de ezek ellenére, vagy éppen ezért kitörölhetetlenül nyomot hagyott a hazai kortárs tánc eleven történetében.

Ladjánszki Márta elmondása szerint nem szereti a díjakat, mert gyakran átláthatatlannak érzi az odaítélések miértjét és mikéntjét, illetve úgy gondolja, hogy nemkívánatos hierarchiát hoznak létre az adott szcéna képviselői között. Talán ezt a díjat sem szereti, és akár igaza is lehet. Mindenesetre a kuratórium egyik tagjának felvetésére/ajánlására, majd rövid megbeszélést követően a grémium szinte egyöntetű támogatásával most azért kapja, mert egész eddigi, monomániásan sokrétű és sokszínű pályája – mindannyiunknak némi hitet adva – azt példázza, hogy vannak ellenállhatatlan erejű folyamok, de nem léteznek áthatolhatatlan falak.

Török Ákos

Ladjánszki Márta. ünnep.rituálé.EXTÁZIS. Fotó: Csillag Zsuzsanna.

UNDER500, fesztivál

Kevés olyan alulról szerveződő kezdeményezés jött létre az utóbbi években a hazai kortárs művészeti szcénában, mint az Under500 fesztivál, amelyről az indulása után hat évvel talán már kimondhatjuk: hosszú távon is működőképes. Független alkotók hozzák létre, sokszor közösségi adománygyűjtés segítségével, hogy évről évre létrejöhessen egy tér, ahol fellépni, kísérletezni, gondolkodni és kapcsolódni lehet. Nézőként is örömünnep részt venni rajta, egyszer pedig alkotóként is megtapasztalhattam azt a figyelmet, kíváncsiságot és inspiráló közeget, amit ez a közösség adni képes.

A buddhista filozófia szerint a legszebb lótuszvirágok a mocsárból nőnek ki. Az Under500 is egy kaotikus, bizonytalan időszakban kezdett növekedni: a Covid-pandémia idején, amikor Magyarországon nem lehetett 500 fősnél nagyobb rendezvényeket szervezni. Innen ered a neve is, mely jelzi, hogy az engedélyezett létszámhatár betartását tűzték ki célul. De ha ebből arra következtettünk volna, hogy ez egy szabálykövető szerveződés, legkésőbb a helyszínen ráébredtünk, hogy sokkal inkább itt a régi, monolitikus struktúrák fellazítása, a normák megkérdőjelezése, a kritikai szemlélet válik fontos közösségi tapasztalattá.

A fesztivál története kényszerhelyzetből indult: a lezárások idején a legtöbb alkotó hónapokra elszigetelődött, nappalikba és konyhákba szorultak a próbafolyamatok, eltűntek a találkozási és a fellépési lehetőségek. Az Under500 szervezőinek egyik legfontosabb motivációja éppen az volt, hogy ezt az atomizált alkotói közeget összehozza, és az újrakapcsolódás lehetőségét megünnepelje.

Szeri Viktor táncos-koreográfus 2019-ben a Kolorádó fesztivál művészeti programján dolgozott, amely a pandémia miatt végül nem jöhetett létre. Ekkor kereste meg Hód Adrienn koreográfus azzal az ötlettel, hogy a már összeállított programot egy másik keretben mégis megvalósíthatnák. Goda Gábor és az Artus Stúdió befogadta a kezdeményezést. Bár a nyárra tervezett eseményt el kellett halasztani, végül 2020 szeptemberében megtarthatták az első Under500 fesztivált, melynek technikai vezetésére felkérték az idén Lábán Rudolf-különdíjjal is elismert Dézsi Katát. Meghívtak több zenészt, akikkel már korábban együttműködtek, hogy koncertezzenek a fesztiválestéken. A harmadik évtől zenei szervezőjük is lett, Molnár András személyében. Kezdetben a kapcsolódó képzőművészeti programokat Muskovics Gyula és Soós Andi, később Páll Tamás szervezte, Soós Andi helyére pedig tavaly Kállai Kata csatlakozott. A szervezői kör ugyan átalakult és bővült, de a szellemiség és a motiváció megmaradt: egy nyitott, befogadó, egymást támogató platform létrehozása a független kortárstánc- és előadóművészet, illetve a kapcsolódó művészeti területek számára.

Noha a pandémiát túléltük, öröksége még ma is érezhető a hazai kulturális közegben. Számos játszóhely megszűnt, rengeteg néző eltűnt, alkotók hagyták el a pályát vagy költöztek külföldre, a független előadóművészet pedig többnyire mikrostruktúrákban próbál túlélni. Ebben a közegben az Under500 nemcsak felértékelődött, mint évente visszatérő fesztivál, hanem egyfajta önfenntartó és önvédelmi mechanizmussá is vált: annak bizonyítékává, hogy ha az intézményrendszer nem tart meg egy szcénát, az alkotók képesek saját erőből új struktúrákat létrehozni.

Mindezen túl az elmúlt években a fesztivál a műfaji határokon átívelő, illetve új formátumokkal kísérletező produkciók legfontosabb hazai platformjává nőtte ki magát. Multi- és transzdiszciplináris, illetve immerzív előadások, work in progress bemutatók, workshopok, akusztikus és kísérleti zenei programok, performanszok és kiállítások váltják egymást, miközben tudatosan ösztönzik a művészeti színterek és a generációk közötti párbeszédet. A legfiatalabb, még képzésben lévő, vagy az első önálló produkciójukon dolgozó fiatal művészektől a több évtizede pályán lévő koreográfusokig és kollektívákig itt mindenki teret kaphat a szabad önkifejezésre.

A fesztivál egyik legnagyobb ereje éppen ez a közösségi tapasztalat. Az Artus Stúdió izgalmas indusztriális tereiben nemcsak előadásokat lehet nézni belső és külső terekben egyaránt, hanem beszélgetni is két program között, találkozni az alkotókkal és olyan emberekkel, akik rokon érdeklődésűek, avagy hasonló kérdéseket hordoznak magukban a kortárs (előadó)művészetről.

Olyan alkotói folyamatokba lehetett itt elsőként bepillantani, amelyekből később Lábán Rudolf-díjas koreográfiák születtek – amiben az itt kapott hajtóerőnek, visszajelzéseknek is szerepe lehetett –, emellett innen indult el a háttérben dolgozó szakembereket elismerő Balta-díj története is.

A közös nevező minden évben a kíváncsiság és a kísérletezés: hogyan lehet a mozgás autentikus nyelvén megszólalni egy folyamatosan változó, a figyelmünket szétziláló, kulturális és társadalmi feszültségekkel teli világban? Hogyan lehet fenntarthatóan működni egy kicsiny, sérülékeny, lokális szcénában? Hogyan lehet egyszerre kapcsolódni nemzetközi művészeti folyamatokhoz és megőrizni a saját identitásunkat? A fesztivál ezekre a kérdésekre nem kész válaszokat ad, hanem teret a közös gondolkodásra és kölcsönös inspirációra.

Az Under500 nemcsak egy esemény, hanem egy élő, önszerveződő kulturális ökoszisztéma, amely mára a hazai független előadóművészeti szcéna egyik legfontosabb megtartó pillérévé erősödött. Jól mutatja ezt, hogy számos külföldön élő magyar alkotó kifejezetten a fesztivál miatt tér haza, hogy megmutassa aktuális munkáját, vagy egyszerűen újra kapcsolódjon ehhez a közeghez. Ez a kölcsönös figyelem, támogatás és jelenlét a fesztivál valódi lelke. A függetlenek életben maradásáért és láthatóságért folytatott küzdelmében az Under500 fesztivál az egyik őrláng, amely körül évről évre összegyűlhetünk, mert a sötétebb időkben is fényt és meleget ad – mindezek miatt, a Lábán-kuratórium egyhangú támogatásával, méltán érdemes a Lábán Rudolf-különdíjra.

Bálint Orsolya

VI. Under500 Fesztivál. Fotó: Babai Dénes.