„Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Kosztolányi Halotti beszédének híres sora a veszteségről szól. Ez a veszteség ott rezgett a háttérben ezen az estén, ahol a több mint négyszáz éve halott Shakespeare mellett a nemrég elhunyt Nádasdy Ádám is már csak szellemként tudott jelen lenni, egyfajta melankolikus szólamként, a jazz-ihletésű dallamok, hangulatfestő képek, magyar és angol szövegek színes, sokszor szemtelen, máskor megkapó vagy filozofikus pillanatainak kavalkádja mögött.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Katona József Színház közös programján mindkét szerző kapcsán bebizonyosodott az a másik tétel is, hogy a fontos alkotók nemcsak „egyedüli példányok”, hanem szövegeiken keresztül halhatatlanná és univerzálissá válnak. Mindig velünk maradnak, akkor is, ha más-más adaptációs formát öltenek, és különböző fordításokban, zenei formákban, színpadi produkciókban születnek újjá.

Nádasdy Ádám. Fotó: Oláh Gergely Máté.

Márkos Albert, a Shakespeare-szonettek megzenésítésére 2006-ban alakult WH zenei formáció alapítója írta az este elé bevezetőként, hogy már tavaly felmerült egy ilyen közös produkció terve a Katona József Színházban. Ugyan már korábban is felléptek együtt több helyen, ez az este itt, a Katonában, ahol Nádasdy-fordításai sokszor otthonra leltek, különlegesnek ígérkezett. Még ő válogatta a számsorrendet, az elhangzó fordításokat, cédulákat készített a saját megjegyzéseihez, de már nem érhette meg a bemutatót. Fekete Ernő hangján szólalt meg Nádasdy Ádám többször is ezen az estén, az előadás nagyon szép, sokrétű, áthallásos pillanataként. Fekete Ernő hibátlan, pontosan artikuláló, mégis mindig természetesnek hangzó orgánumán nemcsak Nádasdy precízen megfogalmazott megjegyzései, de elemeltebb versei is hitelesen szólaltak meg, egyfajta kinn is-benn is játékot teremtve ezzel a színpadon: egyszerre volt ő Nádasdy Ádám és a szerző-Nádasdy Ádám szavainak interpretálója. Mindehhez különleges akusztikát biztosított az, hogy a Katona friss Hamlet-adaptációjában, a némacsend című előadásban Fekete Ernő játssza a Szellemet. Színházi szempontból ez a szép és komplex megoldás volt a legemlékezetesebb, egyben méltó hommage-ként működött.

Az este nehezen nevezhető a szó szoros értelmében színháznak, hisz inkább koncert, versmondás és szórakoztató kulturális túravezetés ötvözetét jelentette. Bár annyiban mégis adott releváns színházi élményt, hogy a látványt megteremtő Varga Vince jellegzetes szín- és formavilágú, többnyire természeti jelenségeket (kacskaringózó indák, madár, kaméleon, virág, csiga, zsiráf) és hétköznapi tárgyakat (régi magnó, tárcsázós telefon, karóra, mixer) finom vonalakkal és élénk színekkel megrajzoló, szinte észrevétlen változó hatalmas képei a háttérben izgalmas értelmezési és érzelmi réteget adtak hozzá a zene és szöveg kettőséhez. Azaz mondhatjuk, hogy összművészeti előadásról volt szó, ahol a kezdő színpadképtől (üres székek, mellettük a hangszerek, Shakespeare egyetlen hiteles, Droeshout-portréjával a háttérben Varga Vince színvilágára áthangolva) az utolsóig tudatosan és hatásosan megkomponált látványvilág keretezte és kommentálta a produkciót.

Míg vizuálisan a háttérképek, szövegileg Fekete Ernő versmondása keretezte az estét: egy Nádasdy-verssel, a Toronydarut bontani-val nyílt, és ugyancsak Nádasdy-verssel zárult az előadás. A közbeeső közel két órában pedig zenei és szöveges részek váltakoztak, e két formát pedig nemcsak a sokszor recitatív ének, hanem a színészek háttérvokalizálása, vagy időnként a versmondás alatti instrumentális zenei háttér is egybefűzte. Elhangzottak a WH formáció által zeneileg újragondolt Shakespeare-szonettek (2., 35., 75., 100., 66., 75., 19., 97., 18., 77., 151., 57.), pár drámából vagy más műből származó Shakespeare-dal mellett (például a Nádasdy-fordítású Ahogy tetszikből, ráadásként a Szenvedélyes zarándok kötetből az öregségről szóló dal), ebben a prímet Márkos Albert kreatív csellójátéka és a színes fejdíszével és ingével egyfajta Tündérkirálynőként megjelenő Sena Dagadu legtöbbször recitatívba hajló éneke vitte, de hallottunk izgalmas dob- és basszusgitár-szólót is. A dalok előtt-után pedig a színészek (Ónodi Eszter, Jordán Adél, Tasnádi Bence, Fekete Ernő) ihletett-szenvedélyes vagy játékos előadásában hangzottak el a szonettek magyar változatai különböző fordítók tollából (Szabó Lőrinc, Szabó T. Anna, Justus Pál, Jánosházy György, Varró Dániel, Keszthelyi Zoltán). Mindehhez Fekete Ernő „Nádasdy-narrációja” biztosította a vezérfonalat és a Nádasdy-féle rezignáltan csipkelődő, sokszor pimaszul provokatív kommentárt.

Shakespeare-kutatóként természetesen mindig vannak az embernek kifogásai és pontosítani valói: ma már tudjuk, hogy a „W.H.”-nak szóló dedikáció az egyetlen korabeli, 1609-es Szonettek-kiadásban nem Shakespeare, hanem a kiadó, Thomas Thorpe tollából származik, mint ahogy azt is, hogy az a híres love story, amely az úgynevezett „Szép Ifjú”, a „Fekete Hölgy” és a „Költő/Shakespeare” között zajlik állítólag a 154 vers során, csak egy 18. századvégi tudós, Edmund Malone kitalációja, és a szonettek több mint feléről nem is állapítható meg egyértelműen, hogy férfihoz vagy nőhöz szólnak. Jól tudta ezt Nádasdy Ádám is, mégis csipkelődve és pimaszul előhozza ezt a régi (hamis) mítoszt, de máskor is provokál: a Szabó Lőrinc-fordításban a legszebb magyar verssé tett 75. szonettről még azt is állítja, hogy talán nem is szerelmes vers. És itt érhetjük tetten az „igazi Nádasdyt”: aki költőként- alkotóként maga is pimaszul játszik mindennel, mint ahogy az „igazi Shakespeare” is így tett az elé kerülő történetekkel és motívumokkal. „Shakespeare-nek egy szavát sem lehet elhinni”, mondja Fekete Ernő-Nádasdy, és így vagyunk minden jó szerzővel és művel: nem hinni kell bennük, hanem használni, újraalkotni. Ilyen szempontból abszolút Shakespeare-szerű a produkció: nem az számít, hogy a zenei forma (elvontabb vagy fülbemászóbb „smooth jazz”, vagy sanzonosra hangolt dallam) esetleg vidámabbra hangszerel egy szövegszinten inkább fájdalmas szonettet, vagy hogy a magyar fordítás mit tesz az eredeti szöveggel: a színes játék a lényeg, az alkotás öröme. Ez az üzenet vált ezen egyetlen, megismételetlen és megismételhetetlen estének a zárószólamává, hogy akik meghaltak: élnek. Élnek, amíg játszunk velünk, amíg újra és újra hangoljuk műveiket és szavaikat.

Mi? SHAKESPEARE/NÁDASDY/WH/KATONA: Szonettek pimaszul és panaszosan
Hol? Katona József Színház
Kik? Közreműködik: Sena Dagadu (ének), Márkos Albert (cselló), Gryllus Samu (basszusgitár), G. Szabó Hunor (dob), Jordán Adél, Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Tasnádi Bence, Varga Vince (látvány)