„Ez az érzéki játék a színház lényegéhez tartozik: a hitetlenkedés felfüggesztése, a látásmód misztikus megváltozása-megváltoztatása, ahogy egyszerre, hopp, ott a kutya a színész helyén. Minden pillanat, amikor ez a váltás megtörténik, ünnep. Azt bizonyítja, hogy a színház lehetségessé tesz valamit, ami máshol/máshogy/máskülönben nem az.”

Gelányi Imre. Hajdu Szabolcs: Bobby. B32 Galéria és Kultúrtér. Fotó: Bántó Csaba.

Megjegyzés: rendező és dramaturg vagyok, így az írásom nem kritika. A Színház folyóirat felkérésére írok az előadásról, a műfaj talán valamiféle konstruktívnak szánt szabad asszociáció: nem tudományos, még csak nem is véleményközlő szöveg (ha minden véleménytől nem is lehet mentes), hanem kísérlet. Elsősorban az előadásbéli állatábrázoló technikák mögötti megfontolások felderítése érdekelt.

Az embert mint nyelviesült állatot régóta foglalkoztatja, hogy mi mesélhető el azoknak a lényeknek a sorsából, akik nem tudnak beszélni. Egyáltalán, van-e sorsa, élettörténete kutyának, macskának, madárnak – ha nincs nyelve? Az, hogy van-e, nincs-e, amellett, hogy tudományos, sokak számára életszemléleti és ízléskérdés ( „a kutya is csak ember”, vallja sok homo sapiens, pl. Csányi Vilmos). Annyi biztosan kijelenthető, rengeteg műalkotás szolgálhat is rá példaként, hogy az ember tud úgy képzelegni, hogy műalkotásba rendezze egy állat létezését.

Van, amikor „az állat állat marad” a műben, nem antropomorfizálódik. Ilyenek az Amores perros kutyái: az emberek mellett/alatt élnek, elszenvedik az emberi természet minden szadizmusát és altruizmusát, ők maguk viszont megmaradnak a nyelven és emberi tapasztalaton kívüli, nyers létezésben, mint általában minden vadállat. (Nem ilyenek a Fehér isten kutyái: azok (ők) morális lények, megbotránkoznak az emberi világ kegyetlenségén és igazságtalanságán, arra tudatosan válaszolnak – közelebb vannak a Majmok bolygója tudatra ébredt csimpánzaihoz és a sci-fi műfajához.) A Bobby a nem-antropomorf kutyaképpel indul: Hajdu Szabolcs előadásában Bobby kutya vetődik innen oda, gazdáról gazdára jár, az elkerülhetetlen ember-állat félreértések egymás után dobálják a komikus vagy szomorú helyzeteket. A félreértések oka éppen ez az elcsúszás, a különbség: a kutya kutya, az ember meg ember – a távolság köztük talán csökkenthető, de végül is áthidalhatatlan. Mintha Gelányi Imre Bobbyként azt a (régi SZFE-n legendás) színészgyakorlatot művelné, aminek lényege, hogy a színész megfigyel egy választott állatot, és megpróbálja minél pontosabban megragadni annak lényegét: mozgását, attitűdjét, habitusát, ritmusát, idegrendszerét – és mi épp azt nézzük ámulattal, épp az a varázslat, hogy egy ember, pontosabban egy színész képes úgy tenni, mintha nem ember volna – miközben látjuk, hogy az. Ez az érzéki játék a színház lényegéhez tartozik: a hitetlenkedés felfüggesztése, a látásmód misztikus megváltozása-megváltoztatása, ahogy egyszerre, hopp, ott a kutya a színész helyén. Minden pillanat, amikor ez a váltás megtörténik, ünnep. Azt bizonyítja, hogy a színház lehetségessé tesz valamit, ami máshol/máshogy/máskülönben nem az.

Jakab Juli és Gelányi Imre. Hajdu Szabolcs: Bobby. B32 Galéria és Kultúrtér. Fotó: Olasz Renátó.

Az ember és az állat elkülönböződése, a köztünk és köztük eredendően meglévő és le nem küzdhető rés felmutatása az, ami az állattörténetek számomra talán legnagyobb potenciálját hordozza, mert végső soron a művészeti törekvések közepéről, a human condition körülírásáról, körbetapogatásáról van itt szó (hiszen az ember különbözik/különbözteti meg magát minden más lénytől, a kutya és a macska között nincs olyan rés, mint kutya és ember, ember és macska között – a kutyának nem okoz problémát, hogy milyen lehet macskának lenni). A differenciáló, a rést felmutató, a rés drámai potenciálját kiaknázó stratégia lehetőséget teremt társadalomkritikára, amennyiben az ellentmondásos emberi természet tartományai kibonthatóvá válnak azt vizsgálva, hogyan lépünk kapcsolatba más organizmusokkal, hogyan fordulunk nekünk kiszolgáltatott lények felé. Alkotóként esély keletkezik jófajta titkok megképzésére, amennyiben végső soron rejtély, az ember (és a kutya) miért olyan, amilyen: nem lehet „keresztbe magyarázni”, hogy pl. az ember azért agresszív, mert a csimpánz agresszív, az ember pedig közeli rokona a csimpánznak, tehát az ember agresszív, hiszen ezzel nem válaszoljuk meg az eredeti kérdést (miért agresszív a csimpánz?). Nem marad más, mint gyönyörködve/elszörnyedve rácsodálkozni a különbségre: ha mindenki (ember és állat) olyan, amilyen valójában, akkor épp annyi kérdést tudunk feltenni, ahányat megválaszolni, ráadásul egy nagy adag feltehetetlen és megválaszolhatatlan kérdés ott lesz a levegőben:

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

A Bobby azonban nem marad meg a kutya kutyaszerűségének felmutatásánál, hanem átmerészkedik egy olyan területre, amit „szemszögváltó”, „Bobby-POV” eljárásnak hívhatunk. A nézőpontváltás alapvető gyakorlat: a prózairodalom és a színház például – akár befogadói, akár alkotói oldalról nézzük – állandóan a sajátunktól különböző perspektívák felvételét követeli meg tőlünk, kilépést sürget a saját fejünkből, kitüntetett feladata átélhetővé tenni azt az egyszerre megnyugtató és rémületes igazságot, hogy a világ végtelenszer több, mint ami egyetlen rögzített irányból befogható belőle, a nézőpontok váltogatása tehát edzés, ami mindenféle jótékony jellemvonás (az igazságkeresés vágya, elmélyült figyelemre, empátiára, könyörületességre, önvizsgálatra való készség stb.) fejlődését serkenti, illetve azzal kecsegtet, hogy a dolgokat több szemszögből megvizsgálva közelebb kerülhetünk, hát, az igazsághoz.

A Bobby tehát átmerészkedik ebbe a „második” állat-ember ábrázolási stratégiába, egy-egy jelenet kísérletet tesz Bobby belső világának megmutatására. Az állítás egy mondatban talán ez: Bobby reneszánsz alkat. Ennek a belső világnak az igazsága kevésbé ellenőrizhető, ellenjegyezhető a néző által, mint az első (ami szerint „tragikomikusan mások vagyunk, mi emberek és ti kutyák”), ugyanis időről időre beleütközünk a ténybe, hogy nem tudjuk, milyen belül kutyának lenni, ezt a (nem létező) belső perspektívát nem lehet külsővé tenni. nem lehet ábrázolni. Vagy azért nem, mert nem vagyunk kutyák és ez a különbség végső soron fontos, például mert más érzékszervek közvetítenek egy másik idegrendszer számára ugyanarról az anyagi világról. Vagy azért nem, mert nincs mit tudni, mert nincs úgy „belül” „a” „kutyán”, ahogy azt a kérdés elképzeli. A Bobby-POV kihívása, hogy minél sikeresebb, minél jobban mutatja Bobby kutya-valóságát, annál kevésbé kínálhatja magát művészi interpretációra egy homo sapiens számára – viszont minél inkább művészi, emberek számára értelmezhető, annál kevésbé igaz: hiszen ahhoz, hogy átérezzem, milyen szubjekíve kutyának lenni, kutyának kell ahhoz lenni. Ilyen csodára csak színész képes, ember (néző) nem.

Tankó Erika, Gelányi Imre és Maria Zaujacevá. Fotó: Olasz Renátó.

Idővel az előadás egy harmadik állat-ember narratíva felé is elindul: főhősünk, az öreg kutya elvetődik egy menhelyre, ahol megismerkedik és szerelembe esik egy másik (lány)kutyával. Tehát: mintha két ember tekintete egyszer csak összeakadna, pillanat megáll –  később elszakítja őket egymástól a kegyetlen sors, az egyiket örökbe fogadják, a másik ott marad, hiába akarnak ők mostantól már csak egymással lenni, a kényszerű elválás idején is csak egymásra vágynak/gondolnak, végül újra találkoznak, stb.: ilyesfajta eleje-közepe-vége, inciting incident -» finálé-típusú, az első kettőtől teljesen különböző kutyaképpel dolgozó történet is elindul – egy kicsit. Ilyesféle történethez antropomorf állatok kellenek (pl. Aesopus-mesék, Nemo nyomában, Állatfarm stb.), ahol az emberi birodalom végső soron bekebelezi a nem-emberit – a kutyákban is saját (emberi) tükörképünket láthatjuk. Ez a történetszál csak vékonyan jelenik meg az előadásban, a Bobby épphogy csak érinti az antropomorfizálást, aztán visszatér a két korábban leírt kutya-ember viszonnyal dolgozó jelenetekhez.

A Bobby tehát három különböző elgondolás mentén ábrázol állatot-embert. A három stratégia egymásutánjában ember és kutya nézőpontja meghatározott távolságból (kutya és ember két külön lény) folyamatosan közeledik (kutyaperspektívából nézzük az embert), míg végül egymásba zuhan (kutya=ember). Az antropomorfizálás felszámolja az előadás első tárgyát: a különbséget, ami a dráma, a nézőpontváltás előfeltétele. Az előadás első kiindulópontja, hogy ember-állat nem érti egymást (ezért, hogy a sétál(tat)ás olyan komikusan nehéz, és ezért, hogy a kutya olyan szívszorítóan kiszolgáltatott, ha otthagyják, hiszen számára mindez érthetetlen), majd más dramaturgiai szabályok mentén más problémákat is felvet („nem vagyok szabad, hogy ott legyek, ahol a szerelmem”).

Nem véletlen (nagyon is emberi) a vágy, hogy eltüntessük, áthidaljuk, felszámoljuk a különbséget. Az állatok hasonlítanak ránk, sőt, (tudományos és eszmei értelemben) közelebbi-távolabbi rokonaink – kérdés tehát, hogy mit kezdjünk velük. Az azonosítás azt az otthonos ígéretet hordozza: nem vagyunk egyedül. A vágy, ami Timothy Treadwellt, a Grizzly Man hősét arra hívja, hogy a medvék közt éljen, hogy bebizonyítsa, a medve is ember: a nyelviesült emberállat lázadása az ellen a nyelvi rend ellen, ami a különbséget létrehozza. Annak tagadása, hogy a beszéd lényegi és tragikomikus különbség. Timothy Treadwellt végül megeszik a medvék.

Mi? Hajdu Szabolcs – Látókép Ensemble: BOBBY – teatro anime
Hol? B32 Galéria és Kultúrtér
Kik? Szereplők: Gelányi Imre, Hajdu Szabolcs, Jakab Juli, Valerio Sprecacé, Szabó Domokos, Tankó Erika, Mária Zaujacevá. Jelmez és látvány: Parag András. Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs.