Az előadáson egy alternatív, retrofuturista Magyarország posztindusztriális klub-társadalmába nyerünk betekintést (vagy váltunk belépőt), ahol hat fiatal tragikus történetét és haláltusáját követhetjük végig cirka száz percben. Az undergrund HEVöN partinak a KELETI BLoKk biztosítja a helyszínt. 20011, Dunatest, Északi tér. A KELETI BLoKk termeibe alig jut fény, egyszerre idegen és ismerős közeg. A látogatók hitevesztett vallásosságának rituális színhelye.

Keleti BloKk, Radnóti Színház – Sirokkó Szövetkezet. Fotók: Hivessy Menyhért.

Ironikusnak tartanám, ha nem sejtenék mögötte alkotói tudatosságot, hogy az előadás épp abban az időszakban kerül színpadra, mikor a budapesti fiatalságnak a KELETI BLoKk-hoz hasonló, de létező színhelyeit tizedelik. A valóságos és fikciós elemek szembeállítása ennyiben nem merül ki. Az előadás egyértelműen parafrazálja a Nyugati téren álló West-Balkán szórakozóhelyen 2011-ben történt tragédiát, ahol hárman vesztették életüket. Nehéz feloldani az ellentmondást, amit az erről szóló kollektív emlékeink felidézése szül. Az előttünk megelevenedő szórakozóhely egyszerre borzaszt el, és ébreszt bennünk együttérzést.

Az Eötvös10 színháztermébe lépve a „kadét” jegyet váltók foglalhatják el helyüket először a nézőtéren (én is ebbe a csoportba tartoztam), a „zarándok” jeggyel rendelkezők kicsivel később érkeznek a színpadra. A nézőtéren ülve mára jócskán idejétmúlt technológiai eszközök vesznek körbe. A konstans közvetített jelenetek a vibráló képű, sercegő monitorokból ömlenek a befogadókra. Az így létrejövő mediális alakzat kuszán szőtt, durva szövet, olykor mentőháló. Egyszer egy jelenet biztonságos „akrobatikájáért” felel, másszor „idilli” nosztalgiába ringatja közönségét. A retró dobozmonitorok, a kamerák, az auditív környezetet biztosító élő instrumentális és gépzene (gitár: Molnár Barnabás, szaxofon: Zsolnai Domonkos, basszus/midi: Gerner Koppány), a biztos kézzel válogatott soundtrack mind a kvázi-rítus kellékei. Szellemidézés, nekromancia.

Az előadás elején életre kelnek a szereplők. Előbújnak halotti lepleik (ponyváik) alól és újrajátsszák a tragédiát. Az idővonalat megzavarja az elmúlt testek jelenidejűsége. A kronológiai, narratív folytonosság összekavarodik: egyszerre élünk át múltat, jelent és jövőt; kínos nosztalgiát, a most letargiáját, lehangoló disztópiát. Innentől az előadás két síkon zajlik: az egyiken a fiatalok tragédiája, a másikon a kadétok kriminológia kurzusa, amelyet Daráló Nyomozóhadnagy (Kádár Kinga) a Nemzeti Janicsárképző Népfőskola oktatója tart. A produkció egysége (látszólag) egy másik oppozíció mentén is kettéhasad. Az alaphelyzet, a helyszín, a miliő és a történet a halál, a transzcendencia, a vallás kérdéseit tematizálja, míg ezzel párhuzamosan egy tinidrámát is nyomon követhetünk. Bár a műfaji meghatározásom talán nem elég plasztikus. Amennyiben elméletben kijelölöm a tinidrámák spektrumát – amelynek az egyik végpontja legyen a Rómeó és Júlia, a másik pedig a Hannah Montana– a darabbeli hat fiatal története nem csak ráilleszthető erre, de le is fedi a skálát. Az előadás mély és tragikusan lesújtó képet mutat a karakterek kapcsolatairól és azok hiányáról, esztétikáját ugyanakkor a posztszovjet kilátástalanságba oltott Disney Channel-ként tudnám leírni. A főszereplők egymáshoz való viszonya több, mediálisan elkülönített síkon bomlik ki, a dialógusokon túl a dalbetéteken, vetített felvételeken és Daráló nyomozóhadnagy kommentárjain keresztül. Mindannyiuk személyes drámája közül talán Hannáé (Gellért Dorottya) és Krisztiáné (Katona Péter Dániel) kapja a legtöbb teret. A probléma, amivel szembenéznek, az egyén és közösség, magány és társaság, különbözőség és egység dichotómiája. Ezt a tapasztalatot erősíti fel a szórakozóhely, és annak minden velejárója. Ez a magába zártság állapota^[1], mégis kollektív tapasztalat; kollektív transz. Szereplőink a liminalitás állapotában, világok között lebegnek. Gyermeki és felnőtt, élet és halál, lét és nemlét között. Itt ér össze az előadás története és környezete: beavatási rítus és technoparty^[2]. Frappáns és ez esetben igen látványos dramaturgiai megoldás, hogy az előadás különböző narratív szegmensei ilyen mértékben támasztják alá egymást.

Keleti BloKk, Radnóti Színház – Sirokkó Szövetkezet. Fotók: Hivessy Menyhért.

A rituálénak mind részesei/kellékei vagyunk. Nem tiltakozhatunk az elénk tárt blaszfémiával szemben, sőt, annak élvezetére vagyunk ítélve (szerencsére ez egyáltalán nem esik nehezünkre). Vallások, hitvilágok, kultúrák és szubkultúrák keverednek, mind ismerős és egyszerre idegen. Ketten kalauzolják a nézőket az unortodox pokoljáráson: a transzcendencia argumentuma, Angel (Juniki Noémi) és az igazságosság hírnöke, Daráló nyomozóhadnagy (Kádár Kinga). A kadétoknak a tanú, a zarándokoknak a résztvevő szerepet szánták az alkotók. Az előbbi szerep könnyebb, az utóbbi viszont több izgalmat ígér. Azonban az előadás terének közepén szemlélődő, a segítők terelgetése következtében tétován toporgó zarándokok nem teljesítik be ezt az ígéretet, és ezért a színészekkel való interakciók lehetősége sem kárpótol. (Az utólag kifaggatott zarándokok is mind egyetértettek velem ebben.)

Az istenek helyébe a drogok és a technológia lépett, a közösség érzetét pedig az előadás egyik központi esztétikai hatása, a nosztalgia teremti meg. A színpadon felvonultatott technika, a jelmezek (látvány: Németh Anna Rebeka, design: Hegyessy Bercel), a zenei betétek (Zwickl Pál és az alkotók), mind gondosan összeválogatott nosztalgia-detonátorok. A robbanás pedig elmaradhatatlan. A dalbetétekhez hasonlóan a jelmeztervezők a nyolcvanas, a kilencvenes és kétezres évek darabjait használják, a legkülönbözőbb szubkultúrákból. Megjelenik a Martens bakancstól kezdve a motoros bőrdzsekin át a hózentrógerig és posztókabátig minden. Neon színek, rúdtánc, csoportkoreográfia (koreográfus: Téri Gáspár). Az lehet az érzésünk, hogy az előadás maga is a benne felvázolt, háttérben meghúzódó „cégállam” mindannyiunknak szánt szuperterméke. A szocializmus esztétikája keveredik a kapitalizmus eszméivel– hátborzongató disztópia. Mérsékelt enyhülést nyújt viszont az előadásban mindent átitató irónia és szarkazmus. A dráma infantilissá válik, a nyomozóhadnagy küldetése pedig burleszkké. Mégis épp ez a gesztus teszi a történetet hatásossá. Mosollyal az ajkunkon vagyunk kénytelenek borzongani.

Végül minden beteljesül, a főszereplők története úgy ér véget, ahogyan azt az első perctől tudjuk, a színpadon pedig csak az igazságosság üres bálványa marad. A transz állapot létrejöttére, vagy esetünkben, ha úgy tetszik, a katarzis számára látszólag minden adott. A díszlet, a technika, a zene, a közösség, és az azt meghatározó alapélmények, a szertartásos jelleg. De ha ezek mélyére próbálunk ásni, űrrel nézünk szembe. Fel kell ismernünk, hogy ezek az eszközök felületesek. Csak a valóság látszatát keltik, hiányzik belőlük a tartalom, vagy legalábbis a tartalom valóságába vetett kollektív hit. Az eredményes rituáléhoz szükséges közösség csak látszólag jön létre, a nézők összessége csupán bámészkodó idegen tömeg. A felelevenített generációs emlékek képe a közös emlékezet bizonyítéka helyett a generációk fragmentálását idézi elő. A sokféle vallási és mitológiai elem nem teremti meg a mindenki számára megközelíthető hitet, épp ellenkezőleg, kioltják annak, így a szentség létrejöttének a lehetőségét, hiszen a csak részben ismerős elemek az ismeretlen érzését keltik^[3]. Minden erőfeszítés ellenére úgy tűnik, atomizált társadalmunkban rituális közösségek megteremtése nem lehetséges. Így a színház ma nem rituálé, és ezen sajnálatos módon egyelőre a Sirokkó Szövetkezet sem tudott változtatni.

[1] Mircea Eliade: A kwakiutl Tánc-társaságok In. Misztikus születések: Tanulmány néhány beavatástípusról. Budapest. Európa. 1999. 134. o.

[2] Vö. Angyalosy Eszter: „Egy éjszaka a föld alatt…”: Az underground technozene köré kialakult csoportkultúra antropológiai elemzése. In. Zene és/vagy politika: Zeneantropológiai megközelítések. szerk. A. Gergely András. Munkafüzetek 112. Budapest. MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont. 2010. 13. o.

[3] Vö. A freudi „unheimlich” (uncanny, kísérteties) fogalmával. Sigmund Freud: A kísérteties. In. Művészeti írások. Filum. Budapest. 2001.

Mi? Regős Simon – Cs. Nagy Adrienne – Réder Ferenc: KELETI BLoKk
Hol? Eötvös10 Művelődési Ház, a Radnóti Miklós Színház és a Sirokkó Szövetkezet koprodukciója
Kik? Szereplők: Szirony Kornél e.h., Katona Péter Dániel, Gálhidy Gizella, Juhász Tibor, Gellért Dorottya, Bukovszky Orsolya, Kádár Kinga, Juniki Noémi. Zene: Zwickl Pál és az alkotók. Zenészek: Molnár Barnabás, Zsolnai Domonkos, Gerner Koppány. Társszerző: Réder Ferenc. Dramaturg: Cs. Nagy Adrienne. Látványtervező: Németh Anna Rebeka. Fény, videó, fotó: Hivessy Menyhért. Fény, videó: Mohácsi Júlia. Design: Hegyessy Bercel. Koreográfus: Téri Gáspár. A rendező munkatársai: Keresztes Kata e.h., Ladányi Anna. Rendező: Regős Simon.