Nyikolaj Vasziljevics Gogol A köpönyeg című elbeszélésének kisemberével foglalkozik a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb, azonos című előadása. A Kokan Mladenović rendezésében bemutatott színpadi adaptáció éles kritikát foglamaz meg a hatalmi rendszerek mindenkori kiszolgálóiról, miközben aktuálpolitikai utalásaival mégis a mában szólal meg.

Kucsov Borisz. A köpönyeg. Kosztolányi Dezső Színház. Fotó: Molnár Edvárd.

Az egyéni felelősségvállalás körülményes dolog. Voltaképp csak felesleges terheket ró az emberre, hogy folyton mérlegelje, helyesen cselekszik-e, milyen változásokat idéz elő a társadalomban a döntéseivel, és végeredményben milyen világot teremt maga körül. Sokkal egyszerűbb nem gondolkodni. Követni a protokollt, kizárni az érzelmeket – még mielőtt befolyásolnák a rendszerbe vetett bizalmat –, és nem vállalni semmilyen felesleges kockázatot.

Na de mi van akkor, ha porszem kerül a gépezetbe, és egy rendkívüli esemény miatt az addig megbonthatatlannak tűnő status quo egyszer csak megváltozik? Mi van, ha a rendszert mozgató és fenntartó kisembernek van szüksége a rendszerre? És mi van, ha a kisember kiábrándul a rendszerből? Ezeket a kérdéseket boncolgatja a Kosztolányi Dezső Színház legújabb, Kokan Mladenović rendezésében színpadra állított, A köpönyeg című előadása, amelyet Gogol azonos című műve inspirált.

Az előadás szövege csak az első néhány percben azonosítható az elbeszéléssel. A színpadi adaptáció csakhamar a saját útjára lép, amint kiderül, hogy az ügyosztály, melyen főhősünk dolgozik, az eredetitől eltérően nem másolással, hanem iratmegsemmisítéssel foglalkozik. Hogy mit semmisítenek meg? Hát bármit, ami felülről parancsba érkezik. Minden dokumentálva van, ami megtörtént, ami pedig nem dokumentált, az nem is történt meg. Ebben a tekintetben nem téved a néző, ha némi hasonlóságot vél felfedezni Orwell gondolataival, melyeket az 1984-ből ismerünk. Hiszen bármit el lehet tüntetni, legyen az bizonyíték egy nem tisztességesen szerzett jövedelemről, egy túlárazott szerződésről, vagy akár egy a rendszer számára nem kívánatos személy létezéséről.

Az iratmegsemmisítő ügyosztály tehát meghatározó fogaskereke a gépezetnek, ami a rendszert működteti, és ugyanez vonatkozik mindazokra a hivatalnokokra is, akik az ügyosztály munkáját elvégzik. Főhősünk, Akakij Akakijevics felelőssége ennél fogva óriási. Ő mégis úgy gondol a munkájára, mint elvégzendő feladatra anélkül, hogy morálisan bármilyen állásfoglalásba bocsátkozna.

De Akakij Akakijevics karaktere ennél sokkal többet is megmutat számunkra. Kucsov Borisz játékában nemcsak a megszeppent, dadogó, nagyokat pislogó bürokrata jelenik meg, hanem az az örökösen bántalmazott, mások részéről gúny tárgyává váló ember is, akinek szerencsétlen sorsa identitásának alapjaitól – a nevétől – kezdődően frusztrációkat szül, akit mindenki szekál, és aki világéletében úgy próbált túlélni, hogy láthatatlan és jelentéktelen maradt. Nem tűnt ki sem a túl jó, sem a túl rossz teljesítményével, nem kérdőjelezett meg, nem kért számon, nem kommentált semmit. Csak a munkáját végezte. A kitüntetés pedig nem maradt el. A Kokan Mladenović és Góli Kornélia által írt színpadi változatban Akakijevics számára az állami elismerésként kapott köpönyeg annak a meggyőződésnek a megerősítése, hogy mindent helyesen csinált, még ha a létminimum határán egyensúlyozik is.

Akakijevics annyira eggyé vált iratmegsemmisítő hivatalnoki tisztségével, hogy kényszerűen semmisít meg maga körül mindent. Nemcsak szerződéseket vagy a rendszer számára kompromittáló bizonyítékokat, hanem nemet mond minden másra is, ami egy kicsit is emberibbé tehetné az életét: a képzőművészetre, a színházra, a szerelemre. Pedig a lehetséges szerelem (Verebes Andrea) kitartóan ostromolja szép szóval, kedvességgel. Akakijevics pragmatikus számítással megállapítja, hogy a társas élet sokkal költségesebb, mint a magány, és a szív különben sem vesz részt a munkafolyamatban. Így főhősünk még a boldogság esélyétől is elzárkózik, hiába kísérti a vágyott nő angyalbőrbe bújt képe.

Kucsov Borisz, Verebes Andrea. A köpönyeg. Kosztolányi Dezső Színház. Fotó: Molnár Edvárd.

Az előadás minimális díszlettel operál. Fémvázas asztalokat használ az irodai íróasztalok, más jelenetben a bérház emeletei, megint másik jelenetben a hierarchikus ranglétra ábrázolására. Az asztalok elrendezésének különböző variációi révén vertikálisan tágul a tér. Akakijevics egyszer felfelé mászik a ranglétrán a kitüntetésért és lépked lefelé diadalittasan, hogy aztán a delíriumban egy matrjoska-babából előbújt cigánylány bűvöletével kirabolják, majd ismét felfelé araszolva kuncsorog segítségért, míg végül letaszítják a mélybe, a teljes megsemmisülésbe.

A kellékek között manuális és gépi iratmegsemmisítőket, dossziékat és papírokat látunk, a feldarabolt papírfecnik funkciója pedig jelenetenként változik. A legtöbbször persze csupán azok, amik: eltüntetett bizonyítékok. De ugyanúgy papírfecnik szimbolizálják a hideg orosz tél havát, és vetítik ki főhősünk gondolatait is. A kosztümök nemcsak karakterformálóak, mint a naftalinszagú házinéni nyakában lógó rókaprém, vagy a meggyötört Akakijevics kopott kabátja, hanem látványelemként is funkcionálnak, mint a hízelgő nő papírruhája, vagy az útonálló haramiák jelmezei, melyek mögött látatlanban is megelevenednek Szentpétervár macskaköves sikátorai.

Mladenović rendezői elvéhez hűen számos aktuálpolitikai allúzióval találkozunk a darabban: egy perc néma csend az átvert adófizetőkért, kegyelmi botrány, iratmegsemmisítés, hamisított építési engedély, manipulált közbeszerzési pályázat, köztisztviselők megvesztegetése, fekete lista, titkosszolgálati jelentés – mind olyan fogalmak, melyeket akár a napi sajtóban is olvashattunk volna. De ebben a darabban a rendszer metaforája maga a köpönyeg is, ami egyszer cirógat, máskor megsemmisít attól függően, hogy éppen mi áll érdekében, mert néhol ugyan még mindig erős, a kardinális helyeken azonban annyira elhasználódott és szétfeslett, hogy nincs értelme foltozgatni. Egyszerűen le kell cserélni.

Gondolatában tehát egy rendkívül intelligens, a mában megszólaló klasszikust láthatunk, aminek megfejtése frissítő szellemi kihívás lehet a néző számára. Ám ha csak egy dolgot kellene kiemelnem az előadásból, én mégis a humort választanám. Azt a humort, ami segített túlélni az elmúlt évek politikai botrányait, és segített józannak maradni egy kifordult világban. Mladenović játszi könnyedséggel használja a színházi eszköztárnak azokat az elemeit, melyekkel még ez a keserű téma is játékos, a színházi élmény pedig ámulatba ejtő marad.

Még úgy is, ha végül az eltorzult és forrongó társadalmunk világából mutatott televíziós vágóképekkel könyörtelenül visszaránt a jelenbe. Befejezésképp mégis a szerbiai egyetemista tüntetések felvételeivel búcsúzik a nézőtől, nyitva hagyva a lehetőséget egy másik, egy az előadásban látottaknál jobb forgatókönyvre: hogy a kisember igenis számít. A fogaskerék megakaszthatja a rendszert, a rossz rendszer pedig leváltható, akárcsak egy kopott köpönyeg. De ehhez a kisember is kell. A kisember, aki többé nem háríthatja a felelősséget azzal, hogy csak a munkáját végezte. Mert nincs olyan, hogy csak. A morális felelősségvállalás elkerülhetetlen.

Mi? A köpönyeg
Hol? Kosztolányi Dezső Színház
Kik? Gogol műve alapján a színpadi változatot írta: Kokan Mladenović és Góli Kornélia. Játsszák: Ágyas Ádám, Búbos Dávid, Hodik Annabella, Kucsov Borisz, Verebes Andrea. Rendező: Kokan Mladenović. Dramaturg: Góli Kornélia. Díszlettervező: Marija Kalabić. Jelmeztervező: Aleksandra Pecić Mladenović. Zeneszerző: Irena Popović Dragović. Koreográfus: Andreja Kulešević. A rendező munkatársa: Szerda Zsófia.