Talán most már nálunk, a magyarországi nyilvános térben is visszakapják a szavak a tényleges jelentésüket, tekintsük azokat akár eredetieknek, akár megszokottaknak. Többek között a „háború” és a „béke” szavak is.

Háború és béke; Bűn és bűnhődés; Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága… – a klasszikus regénycímekben szereplő fogalmak azért persze eléggé összetartoznak. És noha leginkább egymás vonatkozásában nyernek értelmet, talán nem kellene egymásba maszatolni őket. Mert ahogyan például egykor, a Rákosi-korszak sűrű évei után kikopott a magyar nyelvből a „békeharc” ideológiai oximoronja, úgy most, a jóval hosszabb Orbán-korszak elmúltával végre búcsút mondhatunk a „békepárt” kifejezésförmedvényhez hasonló verbális nonszenszeknek.

Jean Giraudoux 1935-ös tézisdrámájának címe – Trójában nem lesz háború – is ebbe a megtisztított hangzás- és jelentéstérbe, a háborús riogatásoktól és plakátoktól kipucolt országba érkezik 2026 májusában, az Örkény Színház előadásában, Kovalik Balázs rendezésében. Amire persze bőven kapunk utalásokat a történő jelenünkhöz igazított, de nem túlhajtva aktualizáló előadásban. Ez a része rendben is van a dolognak. Viszont az igazán fontos kérdés mégiscsak így szólna: mik lehetnek a szellemesen intellektuális, ámde kis híján száz éve íródott szövegdráma tényleges esélyei a kortárs színházban? Hogyan lehet élővé, élvezetesen és tartalmasan fogyaszthatóvá tenni az egymással vitatkozó szereplők – hadd fogalmazzak most az összművészeti tapasztalatra vágyó színházlátogatók nevében élesen – elmés süketeléseit, filozofikus hablatyolásait? Miként turbózzák fel az előadás alkotói színházi eszközökkel Giraudoux fokozottan irodalmias (Kolozsvári Grandpierre Emil által fordított, Kovalik és Ari-Nagy Barbara dramaturg által átdolgozott) szövegét?

Trójában nem lesz háború. Örkény István Színház. Fotó: Horváth Judit.

Leginkább talán humorral és iróniával, a poétikusan-humanisztikusan intellektuális terhekkel megpakolt mondandót érzékien játékos hangzástérbe átbillentő dramaturgiai és színháztechnikai fogásokkal. Mint amilyenek például Helené (Tenki Réka) és Párizs (Novkov Máté) enerváltan lecsavart évődései, a kurzusköltő Démokosz (Borsi-Balogh Máté) hangzatos-látványos hőbörgései, Ulisszesz (Friedenthal Zoltán) lendületes görögösködései, Kasszandra (Gálffi László) stólás-szakállas jelenléte (jelmez: Benedek Mari), vagy éppen a civil jogász színpadra citálása a nézőtérről… A háborús indulatok okozóinak és gerjesztőinek harsány mutatványozásait ellenpontozzák a szerző Giraudoux pacifista álláspontját megszólaltató, kimérten telt alakítások, leginkább a Hekubát, Hektort és Andromakhét megtestesítő színészek (Für Anikó, Patkós Márton és Szandtner Anna). A dramaturgiai feszültségekre építő és az aktualizálás lehetőségeit kiaknázó formanyelv a második felvonásra ízesül össze igazán (legalábbis az általam látott előadáson ezt tapasztaltam).

A játéktér közepére állított tárgyalóasztal, amely sok esetben forgószínpadként működik (díszlet: Antal Csaba), két dolgot is megtestesít: egyfelől a vitadramaturgia logikáját és esztétikáját, másfelől az ábrázolt történet politikai valóságát és történelemfilozófiai hiábavalóságát. Ez utóbbit bőven megélhette a diplomáciai és első világháborús sorkatonai tapasztalatokkal rendelkező Giraudoux a versailles-i (nekünk leginkább trianoni) békeszerződés kapcsán és nyomán: hiába ülnek össze kerekasztal-tárgyalásokon a háború és a béke billegő ügyének döntnökei, előbb-utóbb úgyis a háború győz – amivel meg végül mindenki veszít, elsősorban az áldozatok, de az őket gyászoló, rájuk emlékező túlélők is.

Ezt az egyszerű igazságot szólaltatja meg velejéig színházi módon a második felvonásba illesztett nagyjelenet: a Hekuba szerepéből kilépő Für áldozatkatalógus-monológja, amely számok mechanikus sorolásával teríti elénk a második világháború iszonyatát és értelmetlenségét. A nyilvános emlékművek radikális minimalizmusának színházi megfelelője ez (gondoljunk például a budapesti bölcsészkar második világháborús áldozataira emlékező névsorcsíkra a Trefort-kert épületfalain, Polgárdi Ákos és Szabó Levente tervezésében). Sokkal, de sokkal erősebb jelenlétesemény ez, mint a szintúgy Für által előadott, érzésem szerint túl hosszúra méretezett énekösszefoglalás Párizs almájának történetéről (nem véletlenül ez a neve itt a trójai Parisznak – de hogy miért, maradjon titok az előadás leendő nézői számára). A nem mindig magával ragadó, de talán szándékosan éppen ilyenre hangolt zenei szál (zenei vezető: Szép András) – és ez talán az operarendezésben jártas Kovalik ironikus szakmai reflexiója a prózai színház világában – végül csak megtalálja a maga helyét az előadást lezáró kórusművel, az asztalt körbeülő szereplők előadásában, amely emlékezetesen festi alá Kasszandra/Gálffi poétikus jóslatát, azaz időmértéket stilizáltan eltúlzó felolvasását Homérosz eposzának háborús jeleneteiből.

Patkós Márton, Für Anikó, Téri Sándor. Trójában nem lesz háború. Örkény István Színház. Fotó: Horváth Judit.

Ahogyan Giraudoux művének címére rácáfolt a befejezése (Trójában mégiscsak lesz háború), meg persze a néhány évvel később kirobbant második világháború, úgy bármennyire is megszabadultunk a NER-nek nevezett hatalompolitikai tákolmány háborús félelmet szító jelenlététől, azért háborúk még ugyanúgy vannak a szomszédunkban és a nagyvilágban – lényegében ugyanolyan értelmetlenül, mint egykor Trójában. A gondolkodó és kritikus művészet, azon belül a kortárs színház éppen erre az értelmetlenségre, az értelmetlenség értelmére mutathat rá. Ahogyan esetünkben Andromakhé/Szandtner veti oda a tárgyalóasztal körül hőbörgő hímeknek: ha már a háború úgyis csak a faszméregetésről szól, akkor miért ne lehetne ezt az infantilis férfiösztönt kevésbé pusztító módon kiélni, teszem azt focistadionokban és vadászatokon. Egyébként hasonlóan beszélt majd’ száz éve a filozófus John Dewey is a sportról mint a háborúzás kulturálisan szublimált formájáról. És hát mi más lett volna az értelme az ókori népeket békés vetélkedésre szólító olimpiai játékoknak, ha nem ez? Bár a makulátlan ókori alapeszme huszadik századi paródiáját jelentette a rosszemlékű berlini olimpia utáni évben, 1937-ben megrendezett párizsi világkiállítás harcias faszméregetése, a hitleri és a sztálini birodalmak egymással szembeállított épületszörnyeivel: egyfelől Albert Speer, másfelől Borisz Jofan megalomán építészetakarásból klasszicizáló pavilonjaival – háttérben a mindkettőt elegánsan meghaladó és minden ízében modern Eiffel-toronnyal.

De hadd idézzem végül az értelmetlenség értelmének egyik költői magyarázatát Kántor Péter Trója-variációk versciklusának lezárásából: „S hiába, ha az istenek is vigyáznak, / mindenki odaadja végül mindenét – / akháj a trójainak, trójai az akhájnak.” A háborúnak csak vesztesei vannak. Meg fájó tapasztalatai. A tapasztalatokkal járó veszteség ábrázolásának meg nyertesei. Jelen esetben az Örkény Színház Trójában nem lesz háború című előadásának nézői, akik egyúttal a sanda háborús propagandától megtisztult ország polgárai.

Trójában nem lesz háború. Örkény István Színház. Fotó: Horváth Judit.

Mi? Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború
Hol? Örkény István Színház
Kik? Játsszák: Für Anikó, Téri Sándor m. v., Tenki Réka, Szandtner Anna, Patkós Márton, Novkov Máté, Gálffi László, Borsi-Balogh Máté, Máthé Zsolt, Friedenthal Zoltán, Zsigmond Emőke. Troilusz és Poluxénia szerepében: Batta Alfonz, Horváth Dániel, Molnár Barnabás, Deim Liána, Pavletits Leona. Jogász: Horváth Henriette, Kéri Tamás, Solt Péter, Szilvási Csaba. Pincér: Borbély Bálint, Magyarkuti Dávid. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Jelmezasszisztens: Weizer Kriszta. Fénytervező: Guti Tivadar. Visual: Herpai Máté. Zenei vezető, közreműködő: Szép András. Művészetközvetítő: Hudáky Rita. Gyermekvédelmi szakember: Berta Ferenc. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Rendező: Kovalik Balázs.