A bő kétszáz éve született Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij stabil szerző a magyar színházakban. Legtöbbször a Vihar című darabját játszották – olykor Örvény címen a félreértések elkerülése érdekében. A Jövedelmező állás is felfért még a dobogóra az Erdő után, ez utóbbit 1948 óta minden évtizedben műsorra tűzték. Akadt olyan korszak, amikor bizonyára a „kötelező szovjet darab” helyett mutatták be, de 1989 után is megőrizte masszív szériáját; a 2010-es években például négy színház is tartott Erdő-premiert.

Gombos Judit, Radó Denise, Vándor Attila, Zelei Gábor. Erdő. Szolnoki Szigligeti Színház. Fotó: Kedves Katalin.

A színdarab népszerűségének egyik oka alighanem Szomorov és Vigov párosa, a színész szereplők, akik akár főhőssé is avanzsálhatnak az előadásban. Hiszen a színháziak szeretnek a színházról játszani színházat, munkavégzésük közben a munkavégzésükről vallani. Ugyanakkor a női főszereplő, Gurmizsszkaja, az ötvenegynéhány éves özvegyasszony attól válik komikus figurává, hogy beleszeret egy iskolavégezetlen fiatalemberbe. (A magához való esze megvan a fiúnak, erről megbizonyosodhatunk.) Egy egyedülálló, késő középkorú nő szerelmi fellángolása nem feltétlenül olyasmi, amit ma különösebben kacagtatónak találnánk. Elvégre szívesen mondunk nemet az ageizmusra. Jómagam többször találkoztam nézőként a művel, és lehet, hogy már nem látom a fától az Erdőt, de voltaképp csak egy Bregyán Péter–Mihályi Győző alakította Szomorov–Vigov-párosra emlékszem élesen, még 1989-ből, a Nemzeti Színház Csiszár-érájából, Szőke István rendezésében. (Bár a személyes emlékítélet óhatatlanul szubjektív. Molnár Gál Péter Erdőirtás a Nemzetiben címmel írt a produkcióról a Népszabadság 1989. december 12-i számában.)

Ebben az évadban egy szegedi bemutató után Szolnokon tűzték műsorra Osztrovszkij darabját, Sebestyén Aba rendezésében, a dramaturg, Boros Kinga új szövegváltozatot készített Makai Imre fordítása alapján, s ebben tovább magyarította a művet. A két színész elvesztette nevének -ov végét, egyben oroszos jellegét. (Az eredetiben a tragikus és a komikus színész neve a boldogtalanság és a boldogság szavakból képződött.) A drámai színésznek ezúttal Szomory a neve, a komikusé pedig Vidor. Tekinthetjük mindkettőt a magyar színháztörténethez kapcsolódó tulajdonnévnek, és máris helyben vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy ennek a Szomorynak Szilvai Gyula a polgári neve, tehát annyira hasonlít a Liliomfi címszereplőjéhez, hogy egyenesen névrokonok. (És otthon érezheti magát a Szigligeti Színházban.) Plusz patetikusan elmondja, hogy itt született ő ezen a tájon, az alföldi szép nagy rónaságon.

A szolnoki előadás nem is Gurmizsszkaja asszony háza táján kezdődik, hanem az erdőben, ahol véletlenül egymásba botlik a két kóborló, munkanélküli színész. Antal Csaba díszletének közepében egy kis forgón hat vastag fatörzs meredezik, égbe nyúló fák lombtalan alja. Cári Tibor zenéjére hosszas, néma előjáték indul, amelyen cikkcakkban igazodunk el. Eleinte úgy tűnik, hogy a lerongyolódott férfiakat fához kötötték – talán dakota indiántámadás áldozatai. Azután lebogozzák magukról a kötelet, és ágat keresnek hozzá, egymás mellett, de egymástól függetlenül. Ekkor attól tartunk, hogy fel akarják akasztani magukat, de valójában teregetni készülődnek, mert eláztak az esőben, hiába tartott maga fölé kókadt esernyőt az egyikük. Szomory – még nem tudjuk hőseink nevét – ruhát akaszt ki száradni, Vidor pedig kottákat. Most veszik észre egymást, egykori kollégák valamely néhai színitársulatnál. Mindjárt kiderül, hogy kilátástalanok és panaszosak. Kicserélik lehangoló tapasztalataikat.

Barabás Botond, Ónodi Gábor. Erdő. Szolnoki Szigligeti Színház. Fotó: Kedves Katalin.

A közönség akkor nevet fel először, amikor a Szomoryt játszó Barabás Botond a színházigazgatókat kezdi csepülni. Végtére is a nézők nem mást, mint a saját színházuk igazgatóját látják a drámai színész szerepében. Barabás Botondnak egész alkatában és fizimiskájában van valami heveskedő túlzás, némi elrajzoltság, amitől jól áll neki ez a buzgón teátrális alak. Ónodi Gábor találóan ellentétes figura: kisebb, kócosabb, szemüveges, bagolyszerű. Itt ő már nem komikus színész – mert velük Dunát lehet rekeszteni –, hanem súgó helyett dramaturggá fokozták le a szolnoki alkotók. Az sem sokkal kevésbé hálátlan foglalkozás, és művelőjétől a Szellemfi név sem idegen. Mindkét színész fekete keménykalapot visel, és miközben megtárgyalják a szabadúszás nehézségeit úgy szakmailag, mint egzisztenciálisan és létfilozófiailag, hamar eljutnak a Godot-ra várva Vladimir és Estragonjáig. (Hú, de jó voltál abban! – mondja egyikük a másikuknak, a vándortársulatok repertoárját mintegy független színházivá felértékelve.)

Ezenközben Radó Denise Rózává egyszerűsödött Gurmizsszkajájának portáján zajlik az élet. Juli (Gombos Judit), a barátnő-alkalmazott – aki hízelkedésből szívesen hiszi és mondja magát az asszonyánál idősebbnek – nagy szakértelemmel keveri a koktélt a ház barátainak (Vándor Attila és Zelei Gábor), akiket Róza folyamatos flörtölése tart hódoló férfivendég pozícióban. Gombos Judit Julija szorgosan kémkedik a házban élő fiatalok után, mindenekelőtt arra ügyelve empatikusan párásodó, világos szemeivel, hogy Róza kiszemeltje, Mészáros Martin könnyeden céltudatos Alexe, semmi esetre se gabalyodjon össze a házbéli árvával, Barta Ágnes Annájával. Radó Denise Rózájával egyébként nem nehéz rokonszenvezni. Istenkém, hát megmaradt benne tinédzserkorából a romantikus hajlam, plusz némi valódi vagy álnaivitás, és miért is ne élhetne kedve szerint. Van egy erdei torna- és jógagyakorlata, amelyet Alexnek mutat be. Ez emlékeztet arra, amikor Radó Denise a Székely Kriszta rendezte Sirály Arkagyinájaként igyekezett fizikailag és testképileg is felvenni a versenyt a fiatal lányokkal.

Egyébként az udvarházat ketrecekben felhalmozott vágott fahalmok keretezik, amitől simán elasszociálhatunk Csehovig, a Ványa bácsi környezetvédő Asztrov doktoráig. Ráadásul Iván fakereskedő érkezése és üzleti fellépése a Cseresznyéskert Lopahinjára emlékeztet. Igaz, ez a helyi Lopahin nem is egy, hanem kettő. Mert Molnár László Ivánja mögött ott a trappol a fia is, Petya (Hajdu Tamás Miklós), aki Anna után ácsingózik. Mint két medve, olyanképpen jönnek be ezek a zömök férfiak, és szinkronban húzzák fel könyök fölé a kardigán ujját. (Jelmeztervező: Kiss Beatrix. Ügyes találata Róza kék pongyolája, amely úgy ragad a fekete harisnyás lábakhoz, hogy szinte sugallja az asszony tapadékonyságát.)

Az előadásban gyakran hangzik fel Cári Tibor zenéje – talán túl sokszor is. Kétségtelen kellemessége mellett halasztó hatállyal bír, megakasztja olykor a ritmust, a mérsékelten sodró lendületet. Egyébként sem egészen mentes a játék az üresjáratoktól. Emlékezetesen élénk az a jelenet, amikor a két koros hancúrnő, Róza és Juli pasikról és magányos szexuális életükről beszélgetnek bakfis módra vihogva, miközben körülöttük a színpadkép világa a melegbarna, pirosas, őszies színekkel az elmúlást idézi. Ugyanekkor a fiatalok pénz híján nem jutnak, nemhogy egyről kettőre, de nulláról egyre sem. Persze a bohém művésznek és pozőrnek, Szomorynak kell majd öblös hangon önfeláldozó nagyvonalúságot tanúsítania a dráma feloldásához. Mert Petya hozomány nélkül nem veheti feleségül Annát, hiába a szerelem. Márpedig, ha nem lehetnek egymáséi, akkor Anna vízbe veti magát, Petya pedig az öngyilkosság minden lehetséges verziójával megpróbálkozik vicces módon a színen.

Mármost az éjfekete hajú, tüzes tekintetű Barta Ágnes olyan erőteljes Anna, hogy a néző kicsit sajnálja is, ha férjhez megy, nem pedig színésznőnek. Erre juthattak az alkotók is, mert a történet vége az, hogy a Róza házát ott hagyó csapat – mint megannyi Leonce és Léna – végül mégis a színházcsinálást, a társulatalapítást választja. Távozás előtt még felrúgják, szétdúlják a felvágott fák méretes ketrecét. Talán nevezhetjük ezt tűzifa-forradalomnak.

Barta Ágnes, Hajdu Tamás Miklós. Erdő. Szolnoki Szigligeti Színház. Fotó: Kedves Katalin.

Mi? Osztrovszkij: Erdő
Hol? Szolnoki Szigligeti Színház
Kik? Szereplők: Radó Denise, Gombos Judit, Mészáros István, Barta Ágnes, Vándor Attila, Zelei Gábor, Mészáros Martin, Barabás Botond, Ónodi Gábor, Molnár László, Hajdu Tamás Miklós. Díszlettervező: Antal Csaba, jelmeztervező: Kiss Beatrix. Dramaturg: Boros Kinga. Zeneszerző: Cári Tibor. Zenei vezető: Rimóczi Mónika. Rendező: Sebestyén Aba.