Az Artus – Goda Gábor Társulata 10 év alatt 92 performansz estet hozott létre. A Kérész Művek elnevezésű eseménysorozat idén elnyerte a Lábán Rudolf különdíjat. Hogyan lehet, és egyáltalán mi értelme van egy nap alatt összehozni egy estet, amellyel a nézők csupán egyetlen alkalommal találkozhatnak? És mit kezd magával egy fertőzött gyógyító egy egészséges világban? Goda Gáborral beszélgettünk a különdíj apropóján, a díj kivételével mindenről (is).

Goda Gábor. Kérész Művek 92. – Bábel. Fotó: Dusa Gábor.

Idén 42 éves az Artus. Meg tudnád fogalmazni egyetlen képben az Artus eddigi pályáját?

Ez egy hullámzó mozgás, amiről a Minden (is) című előadásunkban beszéltem. Megyünk felfelé egy hosszú lépcsősoron, de a hegyek vonulata miatt közben lefelé is kell menni. Folyamatosan jó irányba, felfelé haladunk, de vannak nehezebb időszakok, amikor közelebbről nézve lejtmenetben vagyunk.

Maradva a képnél, mi van a csúcson, ahová tartotok? Van egyáltalán csúcs?

Számomra az életemben és a munkáim során is fontos alapvetés, hogy nem cél van, hanem irány. A haladásunk olyan, mint egy vektor, amelynek iránya és energiája van, de nem jelöl ki végpontot. A csúcsra valószínűleg sosem lehet eljutni, és ez nem is cél. A belső iránytűnk szerint megyünk állomásról állomásra.

Szerinted az Artus mit ajánl, mit kínál fel a nézőnek?

A művészi munkánk folyamatos keresés, és amikor úgy érezzük, hogy ez a folyamat eljutott egy stációba, akkor ezt az állomást megosztjuk a nézőkkel. Ezt nevezzük előadásnak. Ez egy közös szellemi út, melynek során a nézőkkel és az alkotótársakkal próbáljuk megérteni azt, ami körülvesz bennünket. Nem megfejtéseket kínálunk, és nem is a napi aktualitásokra reagálunk. Az érdekel minket, hogy milyen hatása lehet egy művészi gondolatnak. Elültetünk egy szellemi magot egy társadalmi közegben, és az egyszer majd valahol, valamilyen formában kihajt. Lehet, hogy ez csak évek, évtizedek múlva történik meg. Én például Hérakleitoszból és Bachból táplálkozom. És ki tudja, ők különféle áttételeken keresztül nem éppen névtelen emberek kicsi szellemi gesztusaiból merítettek-e. De most eszembe jutott egy másik hasonlat: a művészi alkotásokkal mintha a világ rendszerébe beleírnánk egy-egy kódot, amely megerősíti azt, ami jó benne, és ezáltal gyógyítja a világot.

Megfogalmazod magadnak ezeket a kódokat, miközben készülnek az előadások?

Én nem ismerem a kódot, de ha jó az együttműködés, az energetika, és tiszta az egésznek a szellemi tere, akkor az előadás maga válik kóddá. Egy tajcsiból hozott példával: lehet úgy mozogni, hogy a kezeiddel egy kalligráfiát rajzolsz, de lehet úgy is, hogy te magad vagy a kalligráfia.

Emlékszel az időszakra, amikor megszületett a Kérész Művek gondolata?

Pontosan emlékszem, ugyanis ez nem egy gondolatból, hanem egy véletlen helyzetből indult. 2010-ben elfeledkeztünk a Színházak (vagy a Múzeumok, nem emlékszem pontosan) Éjszakájáról, és mire észbe kaptunk, másnapra kellett egy programot létrehozni. Azt találtuk ki, hogy asztalokat és székeket teszünk ki a Galériában, veszünk pogácsát és innivalót, meghívjuk az embereket, üldögélünk, iszogatunk, beszélgetünk, közben pedig egy-egy fura performansszal lepjük meg a vendégeket. Ez a spontán találkozás bármiféle elvárások és kötelezettségek nélkül annyira felszabadító és emelkedett volt, hogy a nézők és mi is sokkal jobban éreztük magunkat, mint bármilyen előadáson.

Goda Gábor. Kérész Művek 92. – Bábel. Fotó: Dusa Gábor.

Hogyan jön létre egy szombat esti Kérész Mű?

Hétfőn egy közös gondolkodással indul a folyamat, a felvetett témára mindenki történeteket mesél a saját életéből. Ekkor még nem alkotunk, nem ötletelünk, csak mesélünk. Ezek után hazamegyünk, és mindenki ezekkel a személyes történetekkel gazdagodva, ezekből inspirálódva, önállóan gondol ki két-két performansz ötletet a szombat reggeli találkozásra. Azért kérek két ötletet, hogy tudjak válogatni közülük, és mindig megkérdezem a performert, hogy neki melyik a kedvesebb. Általában egyet választok ki közülük, néha kettőt, és nagy ritkán az is előfordul, hogy egyet sem. Ezekből a kis akciókból mint mozaikdarabkákból kell összeállítani egy egységes nagy képet. Úgy kell tehát válogatnom, hogy a kis puzzle darabkák egymással is összepasszoljanak, ezért nem feltétlenül a legcsodálatosabb jelenet kerül bele az estébe. A zenész a zenéhez, a táncos a tánchoz, a performer az akcióhoz ért, én pedig a darabkák összeillesztéséhez.

A Kérész Műveket egyetlen egyszer adjátok elő, vagy talán pontosabb úgy, hogy egyetlen egyszer történnek meg. De még mi ketten is vitatkoztunk azon, hogy nézőként jelent-e bármit is ez az egyszeriség.

Nem csak azért kapta a nevét a kérészről, mert ez a rovar csak egyetlen napig él, hanem azért is, mert az egynapos Kérész alkotói nap olyan, mint egy élet. Reggel még nincsen semmi sem, üres a tér, aztán jönnek az ötletek, amiket kidolgozunk, és a nézőkkel való találkozáskor megtörténik az egyesülés, aztán mint egy életút, elhal az egész. Vannak élőlények, amelyek hosszabb, mások rövidebb ideig élnek, de nem több a hosszú élet, mint a rövid. Az élet egység és nem hossz. Mindenkinek ugyanúgy egy teljes életnyi ideje van megszületni, kiteljesedni, létrehozni valamit, majd meghalni. A Kérész Művek is ilyen: egyetlen napunk van egy alkotásra a születéstől a halálig. A Kérész nem az esti előadás, hanem az egész nap: reggeltől az éjfélig tartó bontáson keresztül a kiürült színháztérig. Egy életrítus, amelyből a nézők másfél-két órát vannak velünk.

Értem az alkotói oldalt és a mögötte lévő filozófiát is, de fenntartom, hogy lennénk sokan, akik szívesen megnéznénk Kérész Műveket, amelyekről ilyen-olyan okokból lemaradtunk, és talán az sem venne el a befogadói élményünkből, hogy nem egy egyszeri és megismételhetetlen folyamatban vagyunk benne.

Úgy gondolom, hogy aki Kérész Műveket akar nézni, mindegy, hogy melyiket nézi meg, mert mind ugyanaz. Persze mások lesznek az akciók, nem a Tomi lesz benne, hanem a Peti, de pontosan ugyanaz a találkozás lesz, mint bármelyik másik Kérész Művek. Ezt megismételni olyan lenne, mintha azt mondanád, hogy szeretnél újra megszületni, hogy azok is találkozhassanak veled, akik ezután születnek. Akik azt nem látták, azok lemaradtak róla, mert ilyen az élet: aki és ami meghal, az meghalt. A Kérész Művek pedig szombat éjfélkor meghal. Azért is mondom, hogy ez nem egy színházi előadás, hanem egy aktus, egy rítus. És egyáltalán nem baj, ha valaki erről lemarad, mert velünk lehet egy következő, ismét csak egyszeri és megismételhetetlen találkozáskor. Maguk az ötletek pedig nem vesznek el, mert lehet, hogy egy év múlva egy másik variációban – vagy akár egy nagyszínpadi Artus előadásban – újra előkerülnek.

Rendszeresen felkértek embereket, hogy nézzenek végig Kérész napokat, és írják meg róla nektek a tapasztalataikat. Mintha ez a fajta megörökítés szembe menne a kérészséggel.

Ez nem a megörökítésről szól. A Kérész Művek évek során kifejlődött munkamódszere: egy témából, a közös gondolkodásból, a személyes vallomásokból haikuk és képek lesznek, amelyek bekerülnek a Kérész Művekbe, és találkoznak a közönséggel. Olyan, mint egy ideális társadalmi modell, amiben a közösség tagjai kreatívan tudnak együtt lenni: figyelni egymásra, meghallgatni és megérteni, nem pedig kritizálni egymást. Megmutatja, hogyan lehet egymás egyedi elképzeléseit támogatva és megvalósítva közösen építeni valamit. Egy olyan társadalmi folyamatot képez le, ahol az egyének személyes gondolatai, ötletei és felelőssége egy közösségi tettet eredményeznek, és ez a benne résztvevők számára emelkedett élményt ad. Azon gondolkodom egy ideje, hogy ez a művészi-alkotói modell átvihető-e a társadalomba. Hogyan lehet az önazonosságunkat megőrizve építeni egymást és egyben egy közösséget? Ez egy kutatás, és ebbe hívok be különféle embereket, nem is feltétlenül színházi embereket, hanem szociológust, filozófust vagy tanárokat is akár, hátha a személyes benyomásaikat megosztó esszéken keresztül közösen gondolkodva jutunk valamire.

Mennyire sikerült tizenhat éven át megőrizni az első Kérész Művek felszabadultságát és frissességét?

A könnyedségéből a kiforrottság és a tudatosság miatt vesztettünk valamennyit, de igyekszünk ebből visszahozni. Az első alkalom egyébként szigorúan véve még nem volt Kérész, csupán egy hirtelen jött ötletből létrehozott est. Azon a napon megtapasztaltunk egy különös tudatállapotot, ami azzal függ össze, hogy miközben minden egyes mozaikdarab pontosan ki van dolgozva, az egészet egyben nem próbáljuk ki. Ebben az intenzív munkafolyamatban, amelyben nem csak a saját munkádra kell figyelni, de közben benne vagy tíz másik jelenetben is, egyszerre kell spontánnak, rugalmasnak, de közben rendkívül precíznek is lenned. Ez a paradox tudatállapot azóta is létrejön minden Kérész napon. Fontos, hogy ez az est csak egyetlen egyszer lesz: ez fel is fokozza és fel is szabadítja a dolgot. Nincs az a kötelezettség és teher, hogy most életünk legnagyobb darabját fogjuk létrehozni, amit még százszor el akarunk játszani. Mi a mai napon akarunk valamit megvalósítani és kész. Ha a saját életünkre úgy tudnánk nézni, hogy mindig csak az adott napon akarnánk valamit létrehozni, az egy egészen másféle élet lenne. Ez egy élettanítás is a magunk számára: minden nap kérésznap.

Az utóbbi egy-két év artusos előadásait és Kérész Műveit nézve, úgy tűnik, mintha konkrétabbá váltatok volna, az eddigi nagy látószögű akcióitok helyett egyre nagyobb súllyal jelennek meg nálatok bizonyos társadalmi jelenségekre való reakciók.

Az utóbbi másfél év történései olyan hangulatot keltettek és olyan indulatokat gerjesztettek Magyarországon, ami ránk is hatással volt. Az ezt megelőző évek apátiája és tespedtsége arra késztetett minket, hogy nagyobb perspektívából nézzük a világot, mondván, hogy itt úgysem lehet semmi rövid- vagy középhosszú távon hasznos dolgot csinálni. Időközben azonban megváltozott az emberek gondolkodása és érdeklődése. Ez egész pontosan látszik akkor is, amikor például egyetemistákkal egy-egy Kérész Művek előtt műhelyezünk, és az elején mindenki elmondja, mi foglalkoztatja őt leginkább. Egyre gyakrabban kerülnek elő a konkrét társadalmi környezetünkkel kapcsolatos élmények, gondolatok, indulatok. Alkotókként nem tehetjük meg, és nem is akarjuk megtenni, hogy elugrunk ezek elől.

A Fata morgana viszont nem reagálni akart a világra, az inkább egyfajta mágikus akció, amelyben előrevetítjük, ezáltal előremozdítjuk azt, aminek el kell jönnie. Abból indultunk ki, hogy ha meg akarjuk változtatni a világot és benne a saját helyzetünket, akkor olyan mélyre kell lemenni, amit már nem bírunk elviselni, ezért muszáj elrúgni magunkat felfelé. Ez a művészeti mágia tehát nem a múltat nézi, nem a jelenre reagál, hanem a jövőt idézi meg. Az viszont igaz, hogy a mostani, illetve az akkori konkrét társadalmi és politikai helyzetből indul ki (a bemutató időpontja: 2025. október 14. – a szerk.).

Néhány nappal ezelőtt írtál egy Facebook posztot arról, hogy most mindent újra kellene kezdeni, akár a színházi szervezetek terén is. Ez az elrugaszkodás egyben újrakezdést is jelent?

Mindenképpen. Úgy gondolok az elmúlt 80 évre, mint egy nagy mocsárra. Ebbe a mérgező világba születtem bele, ebben nevelkedtem fel, ebben éltem le az eddigi életemet. Egy ilyen világban morális szinten a legjobb ember is megfertőződik a lelke mélyén. Ha egy új világot akarunk építeni, tudomásul kell vennünk, hogy mi nem vagyunk egészségesek. Ha abból építkezünk, amit eddig csináltunk, ha a jelenlegi szövetségeket javítgatjuk, és a fennálló gondolkodásmódot toldozgatjuk, akkor csak tákolmányokat hozunk létre. Hagyni kellene a fiatalokat, hogy az egészséges lelkükkel ők építsenek új világot. Nem lehet mindent lesöpörni, ami eddig volt, de ki kellene tenni egy új asztalt, és azon el kellene kezdeni elölről építkezni. Tudniuk kell azoknak, akik most ezeket a színházi vagy táncszövetségeket vezetik, hogy lejárt az idejük, ahogy nekünk is lejárt. Egy rossz korba születtünk, és rengeteg jó dolgot is csináltunk, de most már a gyerekeinknek jött el az ideje, nekünk pedig őket kell segítenünk.

Az embereknek kellene beszélniük egymással, és nem a szövetségeknek, mondván, azoknak van ereje. Én azt mondom, hogy az egyes embereknek van ereje, ha összefognak. Az együtt gondolkodáshoz kellene társulni és nem azonnal szövetségeket létrehozni. Ugyanazokat a mondatokat mondjuk, mint tíz éve, csak kicsit trükkösebben fogalmazzuk meg, és azt gondoljuk, hogy amit akkor nem tudtunk átvinni, majd most sikerül. De ezek tíz évvel ezelőtti gondolatok és megoldások, amelyek az elmúlt 80 év hatására azért születtek, hogy azon a korábbi társadalmon javítsanak. Erre mondom azt, hogy a rendszerváltást önmagunkon belül kell elkezdeni, ami azt is jelenti, hogy újrakezdeni kellene és nem folytatni.

Ez az új világ azt is jelenti, hogy az Artusnak is valami mást kellene elkezdeni?

Folytatjuk azt, amit jónak tartunk, tehát lesznek majd Kérész Művek, és ha lesz rá indíttatás, előadásokat is fogok készíteni, de ebben a megváltozott világban egyelőre tanácstalan vagyok, akár egy újszülött. Fogalmunk sincs, hogyan kell egy demokráciában élni, és nem azon gondolkodni, hogy minél kevesebb adót fizessünk. Azon nőttünk fel, hogyan lehet megúszni dolgokat, és nem azon, hogyan lehet beletenni minél többet a közösbe. Hála istennek, az egész eddigi életünk alól kihúzták a talajt. Nem kell úgy tennünk, mintha értenénk ezt a világot, viszont nagyon sokat kellene közösen gondolkodnunk, hogy mi az, ami felé most tartunk. Eddig egy pocsék világra reagáltam, és közben próbáltam megőrizni valamiféle morális tisztaságot. Ez egy ellenálló, védekező, túlélésre játszó alapállás volt. Nem tudom, de keresem és gondolkodom azon, mit csináljak most, amikor már nem kell ellenállni.

Kérész Művek. Fotó: Dusa Gábor.