Spiró György nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra tűzte a szerző Elsötétítés című drámáját, Vlad Massaci rendezésében. Az előadás hátborzongatóan aktuális, hiszen a közelben háború dúl, és a világ megőrülni látszik – számomra mégis a két ellentétes értelmiségi pozíció a legizgalmasabb a történetben.

„No jó. Jöhet a bombázás.”

Ottlik Géza: A Valencia-rejtély

Színházi diskurzusokban egészen ritkán esik szó egy-egy társulat műsorpolitikájáról. Mintha magától értetődő lenne, hogy a digitális forradalom után még annyira sem engedhetjük meg magunknak egy színházi évad műfaji, minőségi homogenitását, mint anno. Erdély kőszínházaiban – de meg merem kockáztatni, hogy kies anyaországunk esetében sincs nagy eltérés – a teátrumi salátabár elve mentén szokás gondolkodni. Az a nyilvánvaló törekvés fedezhető fel, hogy nem egyetlen, homogén cél- és nézőközönség kedvében igyekszünk járni, hanem különféle cél- és nézőközönségek igényeit próbáljuk meg kielégíteni egyszerre.

Egy évadban szükség van néhány drámairodalmi klasszikus feldolgozására, hogy a polgári réteg – értsd: (felső)középosztály – ne nyavalyoghasson, valamint kihagyhatatlan a musical, amellyel különböző családi programokat koronázhatunk meg (nem beszélve arról, hogy minden színház örül a bevételnek). Végezetül, ha lehet – márpedig lehet! –, helyet kell szorítani a naptárban művészszínház felé törekvő barátainknak is, elvégre varietas delectat! Én ezzel a programstratégiával nem is vitatkozom – kíváncsiságom tárgya csupán annyi, hogy ha ezek a keretek adottak, vajon milyen elvek, megfontolások mentén állhat össze pontosan egy-egy színházi évad. Bárminemű, a témába vágó írásos dokumentumot szívesen olvasok.

A műsorpolitikával szembeni általános szkepszist és saját érdeklődésemet félretéve: a Kolozsvári Állami Magyar Színház 2025/2026-os évadát vizsgálva különös következtetésekre juthatunk. Jelesül megfigyelhető, hogy előtérbe helyezték kortársunkat, a nyolcvanéves Spiró Györgyöt – nem csak színpadra állították egy művét, de számos promóciós anyaggal kísérték azt, többek között közzétették a szerző darabjának kolozsvári bemutatójához írt levelet is. És milyen jól tették! Hiszen az Elsötétítés című, sűrű és szövegcentrikus kamaradrámában megjelenő különböző nézőpontok ma is rendkívül érvényesek.

Dimény Áron, Imre Éva. Elsötétítés. Kolozsvári Magyar Állami Színház. Fotó: Biró István.

A szerző 1941 júliusába kalauzol minket, pontosan a III. zsidótörvény közzétételének napjára. Egy budapesti házaspár ül a nappaliban, beszédük, mozgásuk korlátozott és stilizált – csak a szerzői utasítások alapján érhetnek egymáshoz. „Semmiféle álcselekvést nem végezhetnek”, jegyzi meg Spiró drámája elején. A házaspárt alakító Dimény Áron és Imre Éva látszólag követik a szerző által kijelölt játékszabályokat, színészi jelenlétük és karakterformálásuk mégis erőteljesen a pszichológiai realizmus felé mozdul el. Az előírt, szinte gépiesen letisztult játékot tehát felváltja a realista-naturalista interpretáció, amivel semmi gond nem lenne – hiszen a színház természete a folyamatos újragondolásban rejlik – addig, amíg Imre Éva beszéde, gesztusai modorossá nem válnak. Az amúgy kiváló színésznő furcsamód többhelyütt is beleesik ebbe a csapdába az előadás során. De vissza a hitvesi szálhoz!

Az Elsötétítés házaspárja olyan – és itt csak giccsel élhetek –, akár a tűz és a víz: a feleség érzéki („igen, testi a mi vonzalmunk! alapvetően az!”), később a konok bosszúvágy hajtja, míg zsidó férje hidegvérű és intellektuális („ma még döntéshelyzetben vagyunk”). A kettőjük között feszülő konfliktus mégsincs dramaturgiai egyensúlyban. A Férfi az életet és halált mérlegeli, ontológiai dimenziókban gondolkodik – kislánya életének megmentéséért képes feláldozni házasságát és egy „tiszta keresztényhez” adni feleségét –, de felesége ezt a hozzáállást női méltóságának megsértéseként fogja fel. Itt kezdődik az aszimmetria az ellentétes motivációkban: a játszmázás próbál szembeszegülni a vitával és az észérvekkel. Úgy tűnhet, mintha az egyik fél még saját gyermekénél is fontosabbnak tartaná a testiséget, miközben társa a család megmentésén fáradozik. A dramaturgiai zökkenő tehát lényegében az, hogy leginkább a Férfival lehet azonosulni – a vita jócskán kiegyenlítetlen –, ami ellentétes azzal a céllal, hogy kapcsolatukon keresztül egy fekete-fehér történelmi tandrámánál mélyrebbre tudjunk ásni. A folytatásban viszont a mű értelmet ad a sematikusság miatt felszínesnek tűnő karaktereknek, és az előadás is sikeresen elkerüli a didaxist, hiszen nem állít minket kész erkölcstani következtetések elé.

Biró Gergő, Kardos M. Róbert. Elsötétítés. Kolozsvári Magyar Állami Színház. Fotó: Biró István.

Az Elsötétítés többek között azért aktuális, mert kísértetiesen rímel a jelen geopolitikai kríziseire, valamint az egyre radikalizálódó európai társadalomra. Mégis a mindenkori felső középosztály értelmiségi rétege, attitűdje látszik legjobban körvonalazódni az előadásban. „Én most képtelen vagyok felvázolni magának, hogyan történt, […] hogy egy népből csőcselék vált, vagy, pontosabban, a nép egy boldogtalan részéből csürhét gyártottak valakik tudatosan” – szól a Férfi kimérten egyik monológjában, és ez lehetne a mű tételmondata is.

A Nő szívből, sőt naivan bízik ember- és polgártársaiban, elképzelhetetlennek tartja az újraházasodást gyermeke biztonságának érdekében („Már hogy volna védtelen! Szerető szülők, szerető nagyszülők, hűséges barátok veszik körül!”) – ez a fajta félrenézés ugyanolyan ártalmas, mint a cinikus, apatikus vagy teljességgel ignoráns értelmiség attitűdje. A Férfi ezzel szemben – nyilvánvalóan személyes érintettségéből adódóan is – pont a népharagtól fél, és nem a kormányzati határozatokat tartja elsődleges veszélyforrásnak. A rendező, Vlad Massaci erre a hozzáállásbeli ellentétre élezi ki ezt a stilizált „társalgási drámát”, mígnem színrelép a Barát, egy bohém, szerencsejáték-függő világfi.

Bogdán Zsolt. Elsötétítés. Kolozsvári Magyar Állami Színház. Fotó: Biró István.

Bogdán Zsoltot mostanság kevésbé látni nevető-nevettető pozícióban, ezért is hat üdítően játéka. Eleinte azt gondolhatnánk, az önfeledt bonviván szórakozott gesztusai a komor házastársi vita ellenpontozását szolgálják, pedig a Barát pontosan a polgárság azon rétegét hivatott képviselni, amely mindenkor képes élősködni egy-egy krízishelyzeten – zsidó vállalkozók íratják üzletüket a nevére. A jutalékért jótékonykodók könnyedén felülemelkednek mindenféle morális eszmecserén, társadalmi felelősségvállalásról szóló vitán.

Az utójátékban az Apa (Kardos M. Róbert) és a Fiú (Biró Gergő, aki az Elsötétítésben debütált a társulatnál) gondoskodnak arról, hogy a közönség ambivalens érzetekkel távozzon a színházból: a két komikus, szinte burleszk figura igen megmosolyogtató, ha ráeszmélünk, mennyire emberi is tud lenni a rettegett „csőcselék” – viszont a bizonytalan, sőt pesszimista jövőkép bőven okot ad arra, hogy a  néző döntési kényszer előtt találja magát: a műben felfedezett pozíciók közül melyikben talál leginkább magára.

Az előadás utolsó másodperceiben baljós mondatok visszhangoznak a stúdióterem hangszóróiból – fölösleges és szájbarágós gesztus ez a rendező részéről. A szerző nem véletlenül jegyzi meg a szöveg elején, hogy „az előadás során semmiféle hangfelvételt nem szabad használni”, mert tudja, hogy egy jelenlétre épülő, letisztult és következetes esztétika könnyebben ér célt. Lehet-e egyáltalán ennyire szigorú, utasításokkal teli, csak dialógusokból álló drámát újragondolni, ha a legkisebb változtatás is felrúgja a precízen megkonstruált szerkezetet? A színrevitel mindenképp nagy terhet ró a rendezőre meg a színészekre – még akkor is, ha kitűzött céljuk nem az invenciózusság.

Mi? Spiró György: Elsötétítés
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: Vlad Massaci. Díszlet- és jelmeztervező: Maria Miu. Zene és sound design: Vlaicu Golcea. Színészek: Dimény Áron, Imre Éva, Bogdán Zsolt, Kardos M. Róbert, Biró Gergő.