Hárman mutatkoznak meg a Drive című előadásban a munka témájával foglalkozva: két autóipari és egy színházi dolgozó. Te jó tanuló voltál? – kérdez közbe egyikük a mesélő másiknak. Igen, osztályelső – feleli mosolyogva és folytatja a történetét. A dokumentumszínházi előadásban három embert, három világot mutatnak be nekünk az alkotók.

Németh Sándor, Nagy Zsolt, Lantos Viktória Zsanett. Drive. Jurányi Ház / Füge Produkció. Fotó: Lambert Strehlke.

Még el sem kezdődött az előadás – megérkezünk, a helyünket keressük, várakozunk – a feszültség már érzékelhető: az üres színpad hátteréül szolgáló vásznon loopolt némafilmet, a Lumière-gyárból kilépő munkásokat nézzük, és a feliratot, hogy az alkotók itt az egyik hazai német autógyári műszakváltást szerették volna vetíteni (felteszem, hasonlóan az utcáról, azaz köztérről felvéve), de ehhez a cég nem járult hozzá.

Kellemes, 70 bpm körüli szívdobogást hallunk. Miközben három szereplő a színpad szélén ül, a kivetítőn egy minidokut látunk, amiben Nagy Zsolt bemutatja az Örkény backstage-ét, és a Bodó Viktor rendezte Boldogtalanok díszletében mesél a munkájáról a Drive egy másik szereplőjének, Németh Sándornak. A független színházban vetített kőszínház hátulról – van valami pikáns ebben, de a szereplők a felvételen nem reagálják ezt le, hiszen a koncepcióban nem is a „színházak” közti viszony lesz érdekes, hanem a munkavégzés általában: nem a „kő-” és a „független” viszonyul egymáshoz, hanem a gyártósor és a színpad. A kisfilm szuper, rövid, kifejező (videó: K. Takács Márton, Lambert Strehlke), a két – minden tekintetben – ismerkedő ember van a fókuszban. A személyes kapcsolódás a kisfilmben történik meg a szereplők között, a színpadon, ahol egymás mellett, eleinte frontálisan felénk beszélve jelennek meg, ennek az előtörténetnek az ismeretében nézzük őket. Nagy Zsolt színész, Németh Sándor autóipari munkavállaló, szakszervezetis. Nekik kellett és nekik kell egy térben, amennyire a koncepció engedi, együtt szerepelni: megmutatkozni, mint ennek a sajátosan kiépült magyar kapitalizmusnak az icipici pörgő alkatrészei.

Nagy Zsolt, Németh Sándor. Drive. Jurányi Ház / Füge Produkció. Fotó: Lambert Strehlke.

Nagy Zsolt annyi mindent eljátszott már, Nagy Zsoltot is, úgyhogy feltételeztem, jó lesz, ő egy olyan színész, akinek nem kell eljátszani, hogy érti azt, mit jelent autóipari munkásnak lenni, de minthogy színész, mégiscsak feladat számára nemeljátszani magát és a helyzetben való együttműködést. Jól csinálja – amiben nyilván meghatározó Török Tímea, Kelemen Kristóf és Teresa Lucia Rosenkrantz koncepciója és munkája. Németh Sándor láthatólag nem feszeng, nem lötyög a helyzetben, mint ahogy az ember magától nemszínészként szükségszerűen tenné. Tényleg Nagy Zsolttal diskurál a munkáról, így együtt pláne jók, nagyon jók. A két autóipari munkavállalónak nem kell magát produkálni (ennyit jelentene a szakszervezetis fellépések gyakorlata? – teszi fel az implicit kérdést az előadás), átjön, hogy a színpadi és kisfilmes biztonságérzetük jól végiggondolt szerepeltetésükből fakad. Nagyon bírom azt a jóízlést és arányérzéket, ami meghatározza az előadást, nézőként is jó benne lenni kicsit ebben a három ember közötti, egymásnak teret adó játékban, ami megemeli és szépen mutatja be őket a munkájukhoz való viszonyukon keresztül.

Már élénkebb, 75-80 körüli bpm-en vagyunk, amire rácsúszik a gyári gépzaj, majd rövid bejátszót látunk: egy magyar miniszterelnök, Orbán Viktor elmondja egy nem túl régi felvételen, hogy ’98-ban „megállapodott” a német és a magyar ipar együttműködéséről. Ez az untig ismert nagyszájúskodás tovább emeli a pulzusomat, hiszen ez a hatalom pozíciójából elhangzó kommentár a legjobb indulattal is reflektálatlannak és eufemisztikusnak hangzik a többi szereplő valóságából, és pláne a mából nézve. A magyar ipart a hazai politikai rendszer hatalmi érdekei szerint alakító, ezzel a félperifériás kapitalizmus áldásait és átkait szépen magához édesgető, általunk, jónép által dotált erőközpont így jelenik meg: felvillanó antagonistaként. Ekként bukkan fel a kivetítőn Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is egy nyilatkozatrészlettel.

Németh Sándor általánosságban, a rendszer működése felől kommentálja az autóiparról elhangzottakat, majd beszél a szakszervezeti munkáról – informatívan, pontosan, személyes elbeszélő módon. Elmerengek, mennyire alapvető kellene, hogy legyen ez a hozzáférhető, színvonalas szakszervezetis nézőpont, tudás és hitelesség – nem tudom, mennyire közismert, hogy a 2018-as rabszolgatörvény óta a magyar munkavállalóknak alig maradt mozgásterük, sőt, végtelenül kiszolgáltatottak.

Aztán azon a ponton, amikor a szakszervezetekről, azok jelentőségéről már elhangzottak az alkotók által fontosnak tartott alapinformációk, majd egy sikeres sztrájk története, felszólítanak minket, hogy vegyük ki a szék alá tett papírzászlókat és lengessük őket (a kétféle zászló nagyon eltérő jelentésű, de ez ott nem érdekes). Sajnos, a zászlókat rossz nézőként már beüléskor észrevettem (mert nem ülök soha nyugton), és megsejtettem, hogy lengetés lesz, de kíváncsi voltam a helyzetre, hogyan. Addigra kérdésre jelentkezett az, aki szakszervezeti tag – akadt néhány ilyen a nézőtéren. Bár az elhangzottak szerint tartottunk ott – értettük, mi a jelentősége egy közös gesztusnak, de a felszólításra, hogy nézőként rázzam a zászlót, (velem legalábbis) nem történt semmi. Nem tudom – nem tudtam megfejteni, minek kellett volna ott történnie, talán egy olyan játékos gesztusnak, amivel egymásra kell figyelnünk, talán valami olyasminek, ami diszkréten bekérdez, hogy voltunk-e már munkavállalóként kritikusan cselekvő érdekképviselők, netán lennénk-e alkalomadtán. Én itt hirtelen kiestem a színházból, mint mindig, ha nem érzem adekvátnak, hogy játékba visznek, és gondolkodtam, ezt most mi a francért csinálom. A színpadon levők iránti szimpátiám okán persze ráztam én is, de nem voltam lelkes magamtól, hogy csinálok valami kamut, amit valójában nem szeretnék. Nem akkora ügy persze, nem hozott le az előadásról, csak ügyetlennek, feleslegesnek gondolom.

Lantos Viktória Zsanett. Drive. Jurányi Hát / Füge Produkció. Fotó: Lambert Strehlke.

Változatos, kellemes gépzenék szóltak időnként, hol jelenet-átkötésként, hol egyik-másik szöveg alatt, hol önálló jelentéssel: finom acid, tech-house, ambient és a többi –  okos válogatás (zene: Kristóf Márton), ami nemcsak feszesen tartja az előadást, hanem észrevétlenül tartalmilag is hozzáad. A zene szinte mindig jobbá, szerethetőbbé teszi a színházat, a zenés műfajokon túl is, hiszen erősebb érzelmi kapcsolódást kínál, mint bármi más, az alkotók ezt rontják el a legritkábban (bár a zenéhez rendesen értők ezt lehet, hogy vitatják). Ez az előadás is nagyon más lenne zene nélkül, ráadásul alig észrevehető, hol hogyan van jelen, illetve olykor a gyár zaja is zeneivé/zenévé? válik. Ezutóbbi ugyanakkor csalfa is, hiszen más egy okos, érzékeny előadásban belehallgatni a gyárhangba, mint állandó háttérzajként elviselni – amiről a tizenkétórás műszakban ismételt munkamozdulatát a nézők előtt is megmutatva Lantos Viktória Zsanett is beszél.

Sajnos ritkán történik meg velem, hogy ennyire hézagmentesen végig leköt a színház, kifelé jövet röhögtem magamon, hogy mennyire figyeltem. Összességében persze nekem apolitikusabb volt, mint amennyire a téma és a jelen valóság alapján gondoltam volna, mert ugyan több helyen is politikai kiszólás, gesztus, egy direkt konfrontáció története, de az egyéni fókuszt tartották, nem keverték társadalom-, vagy kapitalizmuskritikai fogalmakkal – és ez nem baj, ami megmutattak cserébe, nekem nagyon megfelelt. Mindhárman remekül szerkesztett, a személyiségüket okos távolságtartással tálaló, sokatmondó történeteket osztottak meg velünk, benyomásom szerint a szereplők tempóérzékére is építve, közösen alakították ki, mi hangozzon el. Mindannyiuk munkáját, játékát, kiállását imádtam, Lantos Viktória Zsanett különösen lenyűgözött. A hétköznapi és drámai súlyú pillanatok, történetek, narratívák közt olyan természetességgel mozgott, hogy őt szívesen hallgattam és néztem volna még – ami nyilván felborította volna az előadás jó arányait.

Jó lenne a Drive-ot olyan művházakban is játszani, ahova nemcsak a kultúrelit közönség jár, mert szerintem erre az előadásra az igazi emberek is rezonálnának.

Mi? Kelemen Kristóf–Török Tímea–Teresa Lucia Rosencrantz: Drive
Hol? Jurányi Ház. Füge Produkció – SzínMűhely Produkció.
Kik? SzereplőK: Lantos Viktória Zsanett, Nagy Zsolt, Németh Sándor. Videó: K. Takács Márton, Lambert Strehlke. Zene: Kristóf Márton. Fény- és hangtechnika: Szabon Bala. Videótechnika: Kiefer Tibor. Produkciós asszisztens: Totobé Anita. Produkciós vezető: Mayer Dániel. Angol szöveg: Gál Gabriella. Konzulens: Meszmann Tibor. Külső szem: Böröcz Judit. Koncepció: Kelemen Kristóf, Török Tímea, Teresa Lucia Rosenkrantz.