A Budapest Kortárstánc Főiskolán végzett, mire azonban befejezte, már szívesebben ült a világítópult mögött. Dézsi Kata fénytechnikusnak nevezi magát, közben ő a hazai kortárstánc-előadások egyik meghatározó fénytervezője. Munkásságát Lábán Rudolf-különdíjjal ismerték el.

Dézsi Kata. Fotó: Dányi Viktória.

Hogy jött az életedbe a tánc, és hogy kerültél a Budapest Kortárstánc Főiskolára?

Hévízen jártam általános iskolába, abban az időszakban, amikor Michael Flatley a virágkorát élte. Szerettem táncolni és a barátnőimmel együtt beiratkoztunk a helyi tánccsoportba. Szerettem verset mondani is, így Kaposvárra, egy drámatagozatos gimnáziumba mentem tovább. Egyszer az Angelus Iván által vezetett Budapest Tánciskolából jöttek táncosok a képzésüket népszerűsíteni, ami nagyon vonzó volt számomra, így kerültem Budapestre, először a szakközépiskolába, majd ezt követően a Budapest Kortárstánc Főiskolára. Itt 2011-ben kortárstánc pedagógus szakon végeztem. Közben már nem voltam biztos benne, hogy a tánc vagy a pedagógia lesz az én utam, de a szüleim, akik egyébként a táncban is mindig támogattak, szerették volna, ha van egy diploma a kezemben, számukra megnyugtató volt, hogy ezen a szakon végzek, így befejeztem.

Miért érezted úgy, hogy nem táncosként képzeled el a jövődet?

Átlagos táncosnak tartottam magam, aki nem elég kreatív, semmiben nem emelkedik ki a többiek közül. Viszont a képzéshez hozzátartozott egy világítási workshop a MU Színházban. Én addig nem is tudtam, hogy létezik ez a szakma. Persze csak alapdolgokat tanultunk, de számomra izgalmas volt, tudtam hozzá kapcsolódni. Kiderült, hogy ezzel boldogabb vagyok, ebben találom meg az örömöm. Volt egy bokaműtétem, emiatt hosszabb ideig nem tudtam táncolni. Ez alatt az időszak alatt világítottam Hadi Júlia Üvegbura című előadását, amellyel a Fringe Fesztiválra is eljutottunk. Ez volt az első előadás, amit én világítottam, de Pete Orsolya segített a fény megtervezésében. Közben sok előadást néztem, és egyre több előadásban dolgozhattam is. Ez egy gyakorlati szakma, itthon nem nagyon tudok olyan világosító képzésről, amiről azt mondhatnám, hogy képes kinevelni a következő generáció világosítóit, nincs is olyan nagy érdeklődés a szakma iránt. Bár szereztem egy papírt később egy képzésen, mégis a gyakorlatban tanultam a legtöbbet, például a Trafó stábjától vagy a MU Színházban. Tanultam és dolgoztam a Millenárison, ott sokféle munka volt: koncertek, gyerekprogramok, kiállítások, színházak, TV-felvételek. A technikai alapokat itt szedtem fel Koczor Péter és Németh László kollégáimtól. Ha pedig valamiben bizonytalan vagyok, a mai napig kérdezek a kollégáktól.

A személyiségedből is fakad, hogy jobban szeretsz a háttérben dolgozni, és másokat kiemelni, megvilágítani, mint magadat megmutatni?

A művészi pályához kell egy bizonyos fokú exhibicionizmus, én viszont komfortosabban érzem magam a háttérben. Tizenhat/tizennyolc évesen ezt még nem láttam tisztán, aztán egyre biztosabb lettem benne, hogy nem a színpadon akarom folytatni. Miután elvégeztem a főiskolát, nem is táncoltam többet.

Kevés női fénytervező/fénytechnikus van.

Szerencsére egyre több. Azt viszonylag gyorsan beláttam, hogy az 50 kilómmal nem bírok el olyan súlyokat, mint a férfi kollégák, de másban lehetek jó. A nagy súlyok emelgetését leszámítva egyébként a munkám fizikai részét kifejezetten szeretem. Manapság már egyre kevésbé érezhető, hogy ez tipikusan férfias szakma. Nekem még az segít, hogy nagyon támogató a családom, így tudom megoldani, hogy esténként dolgozom. A férjem hangtechnikus, így pontosan tudja, milyen ez a szakma, ő vagy a nagyszülők vannak otthon a fiunkkal, ha én dolgozom.

A táncos előéleted miatt alakult úgy, hogy túlnyomórészt kortárstánc-előadásokban dolgozol?

Igen, ezen a területen voltak ismereteim, kapcsolataim. Kipróbáltam más irányokat is. A TV-t nem szeretem, technikusként nem annyira kreatív és sok az állásidő, koncerteken nem vagyok olyan ügyes. Prózai színházat szívesen csinálok, bár nehezen dolgozom szövegkönyvből, ott is a mozgáshoz kapcsolódok inkább, de valahogy kialakul, ki kivel dolgozik szívesen, és én nem ebbe a körbe kerültem be. Általában oda megyek, ahová hívnak, és mivel a kortárstánc felől jövök, legtöbbször ide hívnak.

Dányi Viktória, Furulyás Dóra. MothersBack: Gurularolla. Fotó: Hevér Zsófia.

Hogy zajlik a munkafolyamat egy előadás elkészítése során?

Minden munka együttműködés az alkotókkal, amelynek során „lefordítom lámpára” az elképzeléseiket. Én adom a technikai hátteret, a kreatív részben pedig változó arányban, a koreográfus elképzeléseitől függően veszek részt. Van olyan is, hogy már a próbatermi szakaszban is ott vagyok, jó esetben meg tudok nézni több próbát is, ritkább esetben kísérletezni is tudunk a fénnyel. Sajnos az esetek 90 %-ában csak az utolsó héten kapcsolódom be intenzíven a munkába, de már előtte elkészítem az „akasztási tervet” (az elnevezés a lámpák felakasztási helyére utal). Mészáros Máté Fény által című munkájában szorosabban együttműködtünk, aktívabb részese voltam az alkotási folyamatnak, mert a fényre épült az előadás. Szeretek együtt dolgozni Szeri Viktorral is, akivel hasonló az ízlésünk, és ő például nagyon tudatos a világítás kérdésében is, de hosszasan sorolhatnám azokat a remek művészeket, akikkel hosszú évek óta harmonikusan és rendszeresen dolgozunk együtt.

A szokott menetrend az, hogy van egy beépítési nap, utána a fotóspróba napja, majd a harmadik napon a bemutató. Ez nem sok idő egy előadás technikai beállására, de szerencsére jól ismerem már azokat a helyszíneket, ahol a legtöbbet dolgozom, a Trafót, a MU Színházat és a Jurányit, ez segítség a tervezésnél. Tudom, milyen a technikai felszereltségük. Eszközt bérelni általában nincs pénz, azzal kell gazdálkodni, ami ott van, de a tervezésnél figyelembe kell venni azt is, hogy lehetőleg technikailag is adaptálható legyen más helyszínekre az adott előadás.

Technikusként beszélsz magadról, miközben a díjat fénytervezőként kaptad…

Igen, technikusnak tartom magam. Ahogy erről már volt szó, ez általában egy rövidebb együttműködés, mivel a folyamat vége felé kapcsolódom be a munkába. Egy „igazi” tervezőt olyannak képzelek, aki a kezdetektől dolgozik a rendezővel a látványon, és nálam jóval határozottabban dönt arról, hogy egy adott jelenethez milyen fény legyen. Illetve a tervezők általában nem bonyolítják le az előadást, én pedig szeretem, hogy az elejétől a végéig, a tervezéstől a lámpa akasztásig, fókuszálásig, a programozástól az előadás levilágításáig részese lehetek a folyamatnak.

Milyen a te fénytervezői/fénytechnikusi ízlésed?

Az egyszerű, tiszta fényeket és a tiszta árnyékokat szeretem. Ha a fény nem a teret emeli ki, hanem azt, amit látni akarunk. Nem szeretem a nagyon határozott, éles formákat. Van például a Trafóban egy ősrégi, nagy derítő lámpa, azzal nagyon szeretek dolgozni, a technikus fiúk nagy bánatára. Az utóbbi években a kortárstánc a nyitottabb terek felé mozdult el, és ezt követi a világítás is.

Te ülsz a világítópultban is? Mennyire manuális és mennyire digitalizált az ottani munka?

Igen. Egyébként a munkának ezt a fázisát szeretem a legjobban, meg a bontást, ami segít, hogy bennem is lecsengjen egy-egy előadás. A beállási napon végigmegyünk a jeleneteken, összerakjuk a fény-jeleket. Majd a próbák tapasztalata alapján finomítjuk a fényt és a váltásokat is. Az előadáson sokszor manuálisan váltok, lekövetem a táncos mozgását. De van olyan is, hogy a zenéhez kapcsolódó time code-ot használok. Attól függ, mire van szükség, nincsenek szigorú szabályaim erre.

A hazai kortárstánc helyzete az elmúlt években sokat nehezedett, anyagilag is. Meg lehet ma élni ebből a munkából?

Szabadúszó vagyok, így a bevételem nem állandó, de a férjemnek van fix állása, így átgondolva és előre tervezve meg tudunk élni. Amíg volt a KATA-rendszerű adózás, addig azért könnyebb volt. Úgy fél évre előre látom, hogy milyen munkáim lesznek, nyáron kevesebb a felkérés, arra az időszakra tartalékolni kell. Persze én is érzékelem, hogy az utóbbi öt-hat évben mennyire nehéz lett az alkotók helyzete, és hogy ez a munkáikban is tükröződik. Nehéz látni a befordulásukat, de érezni a vágyat a változásra. Most talán elindul valami, és eljön az az időszak, hogy tudnak csak a tánccal és alkotással foglalkozni, és nem kell mellette egyéb munkákat vállalniuk. Reménykedem, hogy egy-két év múlva már érezhető lesz a változás és pozitívabb jövő elé néz mindenki ebben a közegben (is).

A munkán kívül jársz előadásokra?

Vágynék az inspirálódásra, de így, hogy átlagban heti négy-öt estén dolgozom, erre nem nagyon van kapacitásom. A maradék estéimet a családommal szeretném tölteni.

A díjátadón látható szeretet vett téged körül, sokan örültek a díjazásodnak.

Nagyon megható volt! Ahogy az alkotók és technikus kollégám által írt laudációk is. A mindennapi munka során nem nagyon mondjuk ki egymásnak, hogy mennyire értékesnek tartjuk a másik munkáját. Közben persze sokszor érzem, hogy fontos számukra, amit és ahogyan csinálok. Meglepett ez a díj, jólesett, hogy látják, hogy mi, háttérmunkások is itt vagyunk, és szeretnénk a legjobb tudásunkat hozzátenni az előadásokhoz. Szoktunk vele viccelődni, hogy kb. hatszoros Lábán-díjas vagyok azok által az előadások által, amelyeket világítottam, és Lábán-díjban részesültek a korábbi években. De ez a különdíj most nagy elismerés számomra, és itt is szeretném megköszönni.

Természetes Vészek Kollektíva: Lét-Paradoxon. Fotó: Dömölky Dániel.