A Szegedi Nemzeti Színházban működő Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér évek óta magas színvonalon hoz létre különböző közösségi színházi produkciókat és színházi nevelési előadásokat. A Minden ember halandó Kállai Ákos, az alkotótér vezetője és Farkas Atilla drámatanár negyedik közös munkája – láthatóan jól működő páros az övék.

Rédei Roland, Sziládi Hajna. Minden ember halandó. Szegedi Nemzeti Színház / Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér. Fotó: Zsiros Alíz.

Az előadást a MU Színházban láttam, de eredetileg a Szegedi Nemzeti Színház Imre Zoltán balett-termében játsszák. Ezért is nagyon találó, amikor Zora (Sziládi Hajna) és Zed (Kállai Ákos) a „tükörteremben” üdvözölnek minket, nézőket az előadás kezdetén. Meg azért is, mert az emberi tudatra is tükörként hivatkoznak, amely a világ működését tükrözi vissza. A helyszín tehát, ahová megérkezünk, maga az emberi tudat, mi pedig ennek a tudatnak a részeivé válunk. A nézőknek ebben a szerepben az a feladatuk, hogy a pástszínpad két oldalán helyet foglalva alkossanak véleményt különböző állításokról. A vitakérdések leginkább az egyén boldogulásának feltételeiről, a társadalmi felelősségéről, a személyiség meghatározottságáról és az igazság vagy békesség kérdéséről szólnak. A forma a klasszikus vitaszínházét idézi, de az, hogy a nézőket az első pillanattól kezdve szerepbe léptetik, mégis újat ad a megszokott kerethez.

Az első vita egy pontján megérkezik Zorn (Rédei Roland), akinek az elméjében helyet foglalunk. Zorn könyvet ír az életéről, amelyet még halála előtt be kell fejeznie, bár számára sem egyértelmű, miért kell lezárnia a könyvét, de Zora és Zed erre nyomatékosan felszólítja őt. Olyan, mintha a könyv valamiféle vallomás, gyónás lenne, amelyre Zornnak szüksége van ahhoz, hogy be tudja fejezni az életét. Ezért életének egyes eseményeit gondolatban újraéli, és az azok által felvetett kérdésekre a nézők, vagyis a tudata segítségével reflektál. Kállai Ákos és Farkas Atilla rendezők a szövegkönyvet Fritz Angst (Zorn) Mars című regénye alapján írták. A svájci író 1977-es autobiografikus regénye, amelyben visszatekint az általa értelmetlennek értékelt életére, a saját rákdiagnózisa után született Az előadásban megjelenő Zorn kezdetben nem ezt a lemondást jeleníti meg, sokkal inkább egy magának folyamatosan önigazolást találó, elveszett embert, aki az előadás során Zora és Zed, valamint a közönség segítségével ébred csak rá, hogy a múltja nem egészen olyan volt, mint amilyennek emlékeiben megmaradt. A felismerésben leginkább Zora játszik szerepet. Sziládi Hajna sokrétű színészi játéka az egymást követő, Zorn múltját bemutató jelenetekben mutatkozik meg. Az irányításmániás anya, a különös lány az első randiról, vagy a gyerekkori játszótárs szerepeit mind nagyon érzékenyen jeleníti meg, emiatt pedig minden furcsaságuk ellenére rendkívül ismerősek, átélhetőek ezek a figurák. Hasonlóan izgalmas Rédei Roland alakítása. Nehéz dolga van, hiszen egy folyamatos feszültségben lévő, kétségbeesett karaktert kell alakítania, akinek az összes, önmagáról és a múltjáról alkotott képe kérdőjeleződik meg éppen. Ezeket az olykor lehetetlen, kilátástalannak látszó élethelyzeteket mégis egyenletes játékkal képes jól értelmezhetően megjeleníteni.

Nemcsak a nézők maradnak tehát folyamatosan szerepben, hanem Kállai Ákos is végig Zed bőrébe bújva moderálja a vitákat, amelyek tételmondatait rendszerint Zora fogalmazza meg, így jelölve ki a nézőtér „egyetért” és „nem ért egyet” oldalait. Talán éppen az a legérdekesebb a Kooperáló előadásában, ahogyan ez a különös „elmelény”, Zed provokálja a nézőket. A vitaszínházi formában a moderátornak nehéz megtartani a szerepet (ha ugyan vállalkozik ilyesmire), hiszen a résztvevőkkel történő interakciókban elsősorban az állásfoglalások előcsalogatása és kihangosítása a dolga. Kállai Ákos olykor egy-egy rövid mondattal, vagy kérdéssel képes olyan környezetet teremteni, amiben a résztvevők biztonságosan elmondhatják a gondolataikat.

A szerepek folyamatos fenntartásának azonban megvan a maga veszélye is. Az interaktív részek és a színházi jelenetek egymásba folyása ugyanis minden színházi nevelési előadás érzékeny pontja, amikor a résztvevők és a színész-drámatanár improvizált szövegének a helyét egyszerre átveszik a szövegkönyv előre megírt mondatai. Ez különösen akkor hat zavaróan, amikor láthatóan még lennének hozzászólók, de a jelenet előbb elkezdődik, minthogy az ő gondolataikat meghallgathatnánk. Résztvevőként olykor ellenérzéseim voltak ezekkel a pillanatokkal kapcsolatban. A szigorúan tartott 90 perc végén azonban érezhető volt, hogy az előadás feszessége csak ezzel a keménykezű moderálással tudott létrejönni. Ennek köszönhetően, habár nem hangzott el minden gondolat, a vitákban nem tudtak megjelenni a parttalan kinyilatkoztatások, és jelenlévőknek maradt ereje tovább gondolkodni a témákon. Az előadás által felvetett kérdések pedig igencsak aktuálisak a középiskolás diákok számára. A kérdés, hogy „lehetek-e boldog anélkül, hogy másoknak megfeleljek”, a fiatalság egyik jellemző dilemmája. A szüleitől éppen elszakadó kamaszok az előadás másik fontos kérdésével is sokat foglalkoznak: vajon a személyiségünket mennyire határozzák meg a környezeti hatások, mennyire lehet függetlenedni a családi mintáktól. Ezek a témák, illetve a sejtelmes, kissé megfejthetetlen történet mindvégig fenntartja a résztvevők érdeklődését.

A vitatémák változatosak, de végeredményben mindegyik az egyén és a társadalom kapcsolatát vizsgálja egy olyan karakteren keresztül, aki éppen átértékeli a saját múltját. Az előadás a szövegen és a színészi játékon kívül kevés külsőségre hagyatkozik. A pontos színészi játék, a szerepek folyamatos fenntartása és a jól irányított kérdések mind sikeresen hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző elgondolkodjon a saját, világban betöltött szerepéről.

Minden ember halandó. Szegedi Nemzeti Színház / Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér. Fotó: Zsiros Alíz

Mi? Minden ember halandó (Fritz Zorn: Mars című regénye nyomán)
Hol? Szegedi Nemzeti Színház – Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér
Kik? Szereplők: Rédei Roland, Sziládi Hajna, Kállai Ákos. Rendező: Farkas Atilla és Kállai Ákos.