Noha Caligula császár kedvenc lovának konzuli kinevezését történelmi tényként szokás kezelni, nem nehéz a korlátlan hatalom abszurditásának szimbólumát látni benne. Ebben hasonlít kései és távoli rokonaihoz, a hatvanpusztai zebrákhoz, amelyeknek a létezése némi huzavona után megerősítést nyert, és amelyek egy későbbi hatalom korrupciójának és pazarlásának lettek a jelképei.

Erre a színház is villámgyorsan reagált: a zebrák (illetve gazdáik) szatirikus utalások célpontjaivá váltak, a legszellemesebb módon talán éppen a szegedi A revizorban, ahol nemcsak a polgármester felesége és lánya visel sajátos csíkozású ruhát, de még a hintalovat is hintazebra helyettesíti.

Az ilyesmi ugyan általában szimpla szolgálati közleménynek hat, ám jelen esetben szorosan hozzátartozik az előadások értelmezéséhez, hogy a tél folyamán, vagyis néhány hónappal az április 12-i választások előtt készült produkciókat (A revizor bemutatója január 23-án, a Caligula helytartójáé február 6-án volt) április 25-én láttam – mondhatni, más történelmi szituációban. Igaz, még a NER romjain ülünk, de már más szájízzel nevetünk azokon a poénokon, amelyek pár héttel korábban még torokszorítóan érvényesek voltak, és másképpen érzékeljük Székely János hatalmi önkény által sarokba szorított hőseinek, illetve antihőseinek dilemmáit is. Máshová kerülnek bizonyos hangsúlyok; néhány hét alatt izgalmasabbá váltak a történések olyan elemei, amelyekre korábban talán kevésbé figyeltünk.

Fekete Patrícia. A revizor. Szegedi Nemzeti Színház. Fotó: Tari Róbert.

Fokozottan érvényes ez a Caligula helytartójára. Székely János drámája különleges helyet foglal el a magyar színháztörténetben. A múlt század második felének népszerű paraboladrámái – amelyek az akkor aktuális társadalmi folyamatokat, problémákat a régmúlt történéseibe vetítve ábrázolták – a rendszerváltást követően szinte eltűntek színpadjainkról. Részint azért, mert maguk a problémák is megváltoztak, részint azért, mert a kortárs valóságról már lehetett nyíltan is beszélni, de legfőképpen azért, mert a legtöbb alkotás önmagában nem képviselt olyan jelentős értéket, ami újragondolását generálta volna. A Caligula helytartója látványos kivétel; az elmúlt évtizedekben is repertoáron maradt – és minél komolyabb erővel telepszik ránk a hatalom zsarnoki erőszakossága, annál sűrűbben találkozunk vele. Aminek legfontosabb oka alighanem a mű komplexitása. A legtöbb paraboladráma szereplőivel ellentétben a Caligula helytartója főszereplői nem tézisek színpadi illusztrációi csupán, hanem hús-vér figurák – még akkor is, ha karakterüket és cselekedeteiket etnikai hovatartozásuk és a társadalmi hierarchiában betöltött szerepük alapvetően meghatározza. És bár itt is egy elvi vita áll a középpontban, Petronius és Barakiás disputája azért válik izgalmassá, mert – túl azon, hogy nem egysíkú, eleve eldöntött –, fordulatai döntő hatással vannak a cselekményre (mint ahogy a külső történések is folyamatosan átpozícionálják a vitát). Székely János szinte tapinthatóvá tudja tenni a Petroniusra rátekeredő hatalmi háló sűrűségét, míg a mellékszereplők sorsa látványosan mutatja, hogy a politikai konfliktusok kimenetele hogyan pusztíthatja el a kisembereket is. És április 12. után végképp izgalmas a befejezés is: mi lesz a zsarnok halála után, mit tudunk kezdeni a ránk szakadt (távolról sem korlátlan) szabadsággal és hogyan tudunk szembenézni saját felelősségünkkel?

A darabot a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában színre vivő Fábián Péter többnyire maga írja az általa rendezett előadások szövegkönyveit, nagyon ritkán nyúl kanonizált drámákhoz – amiből elvben a szöveg radikális átírása is következhetne. De szerencsére nem következik – hiszen a Caligula helytartója tényleg akkor erős és hatásos, ha saját kottájából játsszák. Fábián Péter így leginkább a kézenfekvő dramaturgiai beavatkozásokat végzi el; húz némiképp, gyomlálgatja a „bonmot” ízű mondatokat (azért megmarad belőlük néhány), de tulajdonképpen csak egyetlen jelentős dramaturgiai változtatást hajt végre. A mű tagolásaként zenés közjátékokat iktat be: a szereplők civilben, vagy legalábbis szerepükből kilépve éneklik Rozs Tamás kórusműveit. Amelyek asszociatíve a témához kapcsolhatók, de fontosabb az atmoszféra építésében, illetve a játék ritmizálásában/tagolásában betöltött szerepük.

Caligula helytartója. Szegedi Nemzeti Színház. Fotó: Tari Róbert.

Hasonlóképpen tartózkodik a rendezés a történések ironizálásától (bár abban kétségkívül érezhető némi irónia, hogy a császár méretes szobrának csak a talpát látjuk, mintha előre tudnánk, hogy úgyis fel fogja dobni), vagy az áthallások didaktikus felmutatásától. A látványvilág stilizált: a római katonák barna bőrköpeny alatt nadrágot és csizmát hordanak, míg a zsidókat színesebb és világosabb árnyalatú textíliákba öltöztette Horváth Jenny. Golicza Előd terének pedig egyetlen hangsúlyos eleme a fent említett szobor(részlet), amely fölé egy tribünszerű építmény emelkedik. A színészi alakítások viszont alapvetően realisztikusak, és az előadás némiképp más fényben mutatja a főszereplőket, mint a közelmúlt bemutatói. Borovics Tamás Petroniusa hangsúlyozottan katona – vagyis nem filozofikus gondolkodású értelmiségi, aki a disputa öröméért vagy a felelősség ravasz elhárításért bocsátkozik vitába Barakiással. Borovics játéka éppen azt hiteti el, hogy a helytartó szinte gyermeki nyitottsággal próbálja a zsidók érveit megérteni, feldolgozni. És valóban a szemünk láttára nő korrekt katonából formátumos államférfivá, aki a végén éppúgy tisztában van vereségével, mint győzelmével. Ottlik Ádám Barakiása nem „csodarabbi”, ahogy mondják róla, nem is csavaros észjárású, vitapartnerét ámulatba ejtő hitszónok; a disputa fordulatai őt is meglepik. Ottlik Ádám játéka folyamatosan érzékelteti a rabbi óvatosságát, ahogyan összeszedi a bátorságát, ahogyan próbálja kitapogatni a határokat, ameddig elmehet – és érzékelteti azt is, ahogy a helyzet súlyosbodásával az óvatosság átadja helyét az eltökéltségnek. És látszik megrendülése – akkor is, amikor kimondja a „végső igazságot”, és akkor is, amikor látja, hogy Petronius hogyan nő önmaga fölé.

A mellékszereplőknek kisebb a mozgásterük, kevésbé távolodhatnak el a szerepkonvencióktól. De Rédei Roland játékából pontosan kiolvasható, hogy a barátként viselkedő Decius sosem kockáztatná életét vagy karrierjét a zsidókért, illetve Petroniusért (a lóval való rivalizálása a konzuli címért nemcsak Caligulára, de rá is rossz fényt vet), míg Pálfi Zoltán Agrippája a kényszerű felelősséget fegyelmezetten elfogadó, de attól egyre inkább szabadulni próbáló uralkodónak látszik. És mivel Vatamány Atanáz inkább Júdás teljes értetlenségére, mintsem fanatizmusára helyezi a hangsúlyt, úgy tűnhet, Agrippa belső kommunikációja sem működik olajozottan. Júdást persze valóban bűnösként végzik ki, míg Petronius segédtisztjei ártatlanul halnak meg – még akkor is, ha felmerül köztük az árulás gondolata, kölcsönös vádaskodásukkal pedig maguk mélyítik a gyanút. Krausz Gergő és Poroszlay Kristóf a feltétlen hűség és a karriervágy között ingadozó, esendő átlagembereket játszanak, természetes egyszerűséggel.

Amikor az előadás utolsó jelenetében elérkezünk Caligula mindent megváltoztató halálához, a rendező felkapcsoltatja a villanyt, vagyis fény borul a játéktérre és a nézőtérre. Igen, megtörtént a rendszerváltás, a zsarnok nincs többé, nem kell félnünk, itt ülünk, boldogan, megmenekülve, saját felelősségünk tudatában (ami Petronius esetében a két ártatlanul kivégzett segédtisztet is jelenti), a kérdés, mi lesz most. Ritkán érezni, hogy színpadi és színpadon kívüli történelmi pillanat ennyire egybevágna – és a legkisebb didaxis nélkül kérdezne rá a továbbiakra. Ami még ezután következik – filmvetítés, történelmi montázs –, az már a bemutató idején is csupán a frappáns lezárás kategóriájába tartozhatott, április 12. után fölösleges toldaléknak érződik; az előadás ott ér véget, amikor Caligula uralkodásának túlélői a nézőtéren ülők szemébe néznek.

A revizor. Szegedi Nemzeti Színház. Fotó: Tari Róbert.

A revizor ehhez hasonlíthatóan revelatív perceket nem kínál; hetekkel a választások után felszabadító erejű bohózatnak hat az, amin kevéssel korábban még valószínűleg elszorult torokkal nevettek a nézők. Tárnoki Márk rendezése a Fehér Balázs Benő által pár évvel ezelőtt írt szövegváltozat alapján készült (mint azóta nem egy bemutató), ezt frissítette, írta tovább a rendező és a dramaturg, Szécsi Bence. Bár Gogol komédiája önmagában is lehetőséget nyújt az aktualizálásra, ez a változat megkönnyíti, hogy kortársi viszonyainkon röhöghessünk. A szegedi produkció dialógusai így tele vannak a premier idején aktuális poénnal, direkt kiszólással. A zebrák sem csupán a látványvilágban jelennek meg, beszivárognak a szövegbe, a Polgármester asszony bravúrosan megírt „felkapaszkodás-monológjába” is. Az aktualizált mondatok, a „stratégiai nyugalom” és egyebek jelentését remélhetőleg gyorsan elfelejtjük majd, de az, amit a hatalmi struktúra képviselőinek összekapaszkodásáról, érdekeik agresszív érvényesítéséről, a mindent behálózó korrupcióról és parlagi luxusról, az ellenzék impotenciájáról és megalkuvásáról tudunk, és ebben az előadásban viszontlátunk, még alighanem sokáig megmarad az emlékezetünkben. Csak a hozzá való viszonyunk más már, mint hónapokkal ezelőtt. Kevésbé élesek így az egyes szituációk, kevésbé ütősek az egyes kiszólások. Másfelől viszont a rálátás lehetősége jobban elősegíti azt, hogy a produkció különböző szintű humorforrásai – a blődli, a széles karikírozás, az abszurdba hajló túlzás, a szatíra – megférjenek egymás mellett.

Az első felvonás helyszíne már a kezdés előtt látható, csak ekkor még nem tudhatjuk, miért éppen a felújított Napsugár óvodát nézzük kívülről. Amikor aztán falakon belülre kerülve felmérhetjük Molnár Anna díszletét, és megkezdődik a játék, erre is fény derül: a hatalmas összegű közpénzből felújított óvodát a törvényes határidőn belül nem vették használatba, így a Polgármester és családja költözött az épületbe. Az „alkalmi lakásban” röhejesen keverednek a gyermekeknek készült tárgyak (mint az aprócska, ovisoknak való székek) és dekorációk a luxus berendezési tárgyakkal. A második felvonásban az átalakítás egyéb trükkjeit is láthatjuk: a nekivetkőző Hlesztakov a szaunában fogadja a meleg ruházatukban szorongó, izzadó tisztviselőket (az összes vesztegetési pénzt az egyetlen Hlesztakovon maradó ruhanemű, a piros fecske nyeli el). Medencére viszont már nem futotta – ezt onnan tudjuk, hogy az előző részben, az ünnepi dorbézolásnál Bobcsinszkij és Dobcsinszkij egy felfújható (szintén ovisoknak való) kacsaúsztatóba öntenek vizet kis vödrökből.

A hasonló, blődli ízű, a túlzás eszközeivel élő gegek sorát bővíti Molnár Anna jelmezeinek nem egy darabja: a színes parókák, az alaposan elmaszkírozott, kitömött Bobcsinszkij–Dobcsinszkij páros egyenöltözete, a felismerhetetlenné változtatott orvos bábszerű alakja. A szatíra sem csak a korrupciót érinti; azt is láthatjuk, hogy egy választási kampány közepén járunk, ahol a Polgármester és ellenzéke plakátharcot folytat. Meglehetősen egyenlőtlen eszközökkel: az ellenzéknek nagyjából annyi marad, hogy az önfeledten és „polgárbarát módon” civilben vigyorgó alakokat ábrázoló tablón feketére mázolja a Polgármester fejét.

Gömöri Krisztián, Róbert Gábor. A revizor. Szegedi Nemzeti Színház. Fotó: Tari Róbert.

Sok más szellemes verbális és vizuális ötlet található még az előadásban (Hlesztakov fogadóbeli szobája például úgy helyezkedik el a térben, mintha már kitették volna a fogadóból), de az egymásra halmozódó ötletek, poénok meg-megakasztják a játék tempóját, csökkentik a feszültséget – és a legtöbb jelenet az optimálisnál hosszabbnak érződik. Ezt az érzést erősítik az önmagukban szépen kimunkált és összességében is színvonalas, ám gyakran hasonló eszközökkel élő színészi alakítások is. A színészi eszközök hasonlatosságát alapvetően a bemutató stílusa indukálja; mindenki a karikírozás, a komikus túlzás eszközeivel él, legfeljebb ennek mértéke különbözik. Jakab Tamás (Ljapkin–Tyapkin), Vicei Zsolt (Zemljanyika), Szegezdi Róbert (Hlopov) és Polák Ferenc (Spekin) egy-egy sajátos változatát dolgozza ki a helyi hatalmi struktúrában fontosabb helyet elfoglaló parazitáknak. Róbert Gábor és Gömöri Krisztián Bobcsinszkij–Dobcsinszkij párosa lendületes bohócéria (legjobb pillanataiban a fehér bohócok szomorúságát is megidézve). Tánczos Adrienn a nem minden érdek nélkül ellenzéki polgár sanda meghunyászkodását finomabban karikírozza, Bánvölgyi Tamás – miközben szinte élőbábként formálja meg a kommunikációképtelen Hübner doktort – a Pincért a kívülállók hidegen figyelő tekintetével ruházza fel (szinte jár neki, hogy ő jelentse be végül az igazi revizor érkezését). Szilágyi Annamária és Fekete Patrícia anya-lánya párosát nemcsak a zebraruha köti össze, hanem az a kétségbeesett igyekezet is, amellyel kitűnni próbálnak. Ám amikor Fekete Patrícia Marjája már menyasszonyi ruhában várja tehetetlenül a soha vissza nem térő Hlesztakovot, abban felsejlik a fiatalon kényszerpályára került élet képe is, Szilágyi Annamária Annájának említett nagymonológja pedig valóban a hataloméhes gátlástalanság emblematikus megfogalmazásává válik. Kárász Zénó Polgármestere kétséget sem hagy arról, ki az úr a városban: folyamatosan beszél, ordibál, intézkedik, élen jár megfélemlítésben, zsarolásban és talpnyalásban is – az alakítás kiválóan közvetíti ennek a mindent és mindenkit leuraló magatartási attitűdnek az erejét és agresszivitását, de kevésbé érzékelteti az árnyalatait. Turi Péter Hlesztakovja ügyetlen és pökhendi városi ficsúrnak tűnik, akinek pünkösdi királyságát tényleg csak az alkalom szüli. Az alakítás legérdekesebb vonása, hogy éreztetni tudja: magát Hlesztakovot is meglepi a szélhámosságra való ösztönös tehetsége, amelyet minden gátlás nélkül kész érvényesíteni.

Tárnoki Márk rendezése helyenként talán túl nagyvonalúan engedi kibontakozni a színészi szerepformálásokat, vállalva ezzel a ritmus megtörését és a játékidő megnyúlását is. Az aktualizált poénok pedig nyilvánvalóan fakultak április 12. óta. A politikai színház sistergő feszültsége szükségszerűen elillant már, maradt a helyében egy kissé egyenetlen, de többnyire azért szórakoztató és a közelmúltunkat érvényesen megidéző előadás. Más kérdés, vágyunk-e a jövőben olyan A revizor-bemutatókra, amelyeknek aktualizált gegjeit újra hátborzongatóan ismerősnek érezzük majd…

A revizor. Szegedi Nemzeti Színház. Fotó: Tari Róbert.

Mi? Székely János: Caligula helytartója
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Szereplők: Borovics Tamás, Ottlik Ádám, Pálfi Zoltán, Vatamány Atanáz, Rédei Roland, Krausz Gergő, Poroszlay Kristóf. Díszlettervező: Golicza Előd. Jelmeztervező: Horváth Jenny. Zeneszerző: Rozs Tamás. Világítástervező: Stadler Ferenc. Rendező: Fábián Péter.
Mi? Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Szereplők: Turi Péter, Kárász Zénó, Szilágyi Annamária, Fekete Patrícia, Szegezdi Róbert, Jakab Tamás, Vicei Zsolt, Polák Ferenc, Róbert Gábor, Gömöri Krisztián, Bánvölgyi Tamás, Tánczos Adrienn, Stefanik Sándor. Fordította: Szilágyi Ákos. A szövegkönyvet Fehér Balázs Benő átirata alapján készítette: Szécsi Bence és Tárnoki Márk. Dramaturg: Szécsi Bence. Díszlet-és jelmeztervező: Molnár Anna. Rendező: Tárnoki Márk.