Baroness Elsa von Freytag-Loringhoven a New York-i dada mozgalom tagja volt, aki talált tárgyakból készített öltözékeivel és objektjeivel, verseivel és utcai akcióival szó szerint megtestesítette a dada szellemét. Neve, arca, munkássága mégis hosszú ideig hiányzott az avantgárd panteonból. Az ő életével és alkotásaival foglalkozik a SENSE INTO NONSENSE című „performansz, koncert, városi intervenció”, mely a Trafó égisze alatt jött létre.

Török-Illyés Orsolya. Sense Into Nonsense. Trafó Kortárs Művészetek Háza. Fotó: Kőrösi László.

Az esemény a Korom Lab Artist-Run-Space-ben kezdődik, itt várakozunk. Bár Török-Illyés Orsolya és Börcsök Boglárka saját nevükön mutatkoznak be, fokozatosan átkeretezik a helyzetet: egy megnyitón vagyunk, ahol két kurátor-művészettörténész Elsa von Freytag-Loringhoven életrajzát ismerteti, kitérve arra a részletre, miszerint nagy valószínűséggel valójában az ő műve Marcel Duchamp legismertebb alkotása, a Forrás. Mi több, a hétköznapi tárgyak műalkotássá avanzsálása, a readymade-ek ideája is tőle származhat. Közben leleplezik a galériatérben álló vitrint, ahol a Forrás egy olcsó replikája (a fikció szerint eredeti példánya) látható. A vernisszázs során Török-Illyés Orsolya karaktere mind egzaltáltabb lesz, utolsó, a művészek anyagi nélkülözéséről szóló mondatait (melyet a társadalom jóváhagy, szinte elvár) már az utcán kiabálva mondja el. Börcsök Boglárka pedig a helyzethez nem illő módon szimatolni kezd a nézők között, közvetlen közelről szagolgat minket. Ebből a kibillentett, enyhén szürreálissá váló (lásd az előadás címét) szituációból indulunk egy közeli Ráday utcai házba. A csapatot Török-Illyés Orsolya vezeti, szökdelve, pörögve, időnként hátraszólva a menetnek – az Orfeusz söröző vendégei leesett állal figyelik. Egy barátságos udvarba, majd innen egy bunkerszerű földalatti térbe érkezünk. Három tételben, három különböző teremben és hangulatban, egy-egy meghatározó színre (fehér, fekete és vörös) épülő képben, kvázi dadaista passiójátékként testesítik meg Elsa történetének néhány meghatározó állomását.

Az első szobában derékig kivágott fehér ruhában Börcsök Boglárka a dadakirálynő csúcskorszakát idézi fel: a felsőtestére illesztett objekt-ékszer-kiegészítőt viselve elmélkedik a fingról és Istenről, majd újra szaglászni kezd minket. Mind testtartása, mind az arckifejezése furcsa pózba-grimaszba fagyott, mintha egy gnóm lenne. Vicces, különleges és bizarr jelenség. Visszaköszön a kurátori bevezetőben említett nélkülözés témája, a nézők közé furakodva kéregetni kezd, pimasz határozottsággal és célzatossággal, a színházban komfortosnál rámenősebben.

Börcsök Boglárka. Sense Into Nonsense. Trafó Kortárs Művészetek Háza. Fotó: Kőrösi László.

A második állomás egy jóval szűkebb terem. Török-Illyés Orsolya szikár, kissé megtört Elsaként, repülőpilótákat idéző sapkában beszél egy emelvényről, majd a piedesztálról leszállva utat tör magának a nézők között, és az egyik sarokból (sarokba szorítva?) szól hozzánk. A fekete kezeslábas alatt fehér koktélruhát visel, flörtöl a nézőkkel, de közben (hamuként) a falról lekapart vakolatot szór a fejére, és végül ő is koldulni kezd, immár szánalommal vegyes együttérzést keltve (Börcsök mint dadakirálynő magabiztosan követelőzött, az elsőként kiválasztott néző meg is tagadta az adakozást).

A harmadik szobában egy vörös bársonyon Duchamp Étant donnés című művét idéző testtartásban, kezében az installációban láthatóhoz hasonló lámpát tartva, meztelenül fekszik Börcsök Boglárka. Az egy nézőpontból való kukkolás helyett azonban körbeüljük a dobogót, mintha belépnénk a modell terébe, sőt egyenesen a fejébe – Börcsök hangja a hangosításnak köszönhetően nagyon közelről, lokalizálhatatlan forrásból szól. A szeméremszőrzet, minthogy Duchamp művében egy csupasz altestű torzó látható, a Courbet-allúzió mellett az Elsa szereplésével készült A bárónő leborotválja szeméremszőrzetét című (az előhíváskor megsemmisült, számos filológiai bizonytalansággal övezett) 1921-es dadaista filmre való utalásként is érthető, melyről a kiállításmegnyitó szövegében és Elsa monológjában is megemlékezik az előadás. A vörös bársonyszerű anyag pedig Drozdik Orshi Medikai Vénuszát idézi.

A Medikai Vénusz a női testet leuraló és tárgyiasító patriarchális orvostudomány működését tematizálja, szemben Elsa jóval személyesebb, térben-időben konkrét történetével; de Elsa életműve is egy patriarchális normatív rendszer, a művészettörténet emlékezetpolitikája miatt hullott ki a kulturális emlékezetből, továbbá közös a szerelmes odafordulás és kitárulkozás helyzete. A monológ az 53 éves, kutyáival egy hotelszobában lakó, immár beteg és rettenetesen elszegényedett Elsa perspektívájából szólal meg – a művészettörténeti bevezetőből tudjuk, hogy ez az öngyilkosság (vagy a halálához vezető baleset) előtti időszak. Nem csak aktuális élethelyzetéről beszél, de kitér „Marcel”, azaz Duchamp a Forrás lenyúlásával elért sikereire is. Majd Börcsök lekapcsolja a kezében tartott lámpát, monológja erős lezárásaként.

Börcsök Boglárka. Sense Into Nonsense. Trafó Kortárs Művészetek Háza. Fotó: Kőrösi László.

Mindhárom, Elsa életének meghatározó stációját (New York, Berlin, Párizs) megjelenítő képben fontos szerepet kap a hangkörnyezet. Míg Török-Illyésre várakozunk a második képben, egy ajtó mögül Börcsököt halljuk (felvételről), amint delíriumos felfokozottsággal egy önmaga farkát kergető lényről szaval, akinek térbeli mozgása a semmit öleli körbe (motivikus kapcsolatot teremtve a von Freytag-Loringhoven életmű kontextusában anyaméhként is értelmezhető Forrással, illetve a korábbi szimatolós jelenetekkel, melyekből hiányzott a szag, csak Börcsök gesztusai, mimikája rajzolták körbe). Később zavarba ejtően élethű kutyaugatás hallatszik a piedesztálként is használt térelemből, a párizsi „színben” pedig a nyelés, sóhajtás, köhögés fizikalitása is a monológ része.

Az előadás azonban nem ér véget a halállal, nélkülözéssel, művészi mellőzöttséggel és Marcel sikereivel – szerencsére, hiszen akkor továbbra is Duchamp lenne az origo, Elsa életét Marcel viszonylatában értelmeznénk, egy téves adatolás korrekciójaként. A művészettörténet feminista szempontból való revizióját célzó diskurzus alapján megállapítható, hogy voltak korszakok, amikor a társadalmi körülmények nem tették lehetővé, hogy nők képzőművészekké váljanak (nem vehettek részt az oktatásban, nem volt hozzáférésük nyersanyagokhoz, nem volt erre fordítható saját idejük, stb.), míg más korszakokban voltak ugyan érvényes és a férfiakéval egyenrangú életművek, de a kulturális emlékezet és kánon vagy marginalizálta őket, vagy teljesen megfeledkezett róluk. Egy harmadik szempont, hogy sokszor a felhasznált anyagok, műfajok értéktelenek voltak, nem tartósak, ilyen esetekben a megőrzés, konzerválás nehézsége is erősítette a felejtést (nem minden esetben egyértelmű, hogy az efemer műfajok, anyagok használata kényszer vagy választás eredménye).

Bármennyire is intézmény- és elitellenes volt a dada, idővel mégis rögzült egy kánon és emlékezet, a műtárgyak kereskedelmi tranzakciók részévé váltak. A mozgalomban résztvevő és alkotó nők azonban hosszú ideig hiányoztak a történeti diskurzusból, Elsa esetében a felejtést az is fokozta, hogy többnyire talált, igénytelen tárgyakkal és lebomló anyagokkal vagy egyenesen szeméttel dolgozott, utcai akciói pedig eleve élet és művészet határvonalát bizonytalanították el, a body artot megelőlegező megnyilvánulásai nem tárgyak létrehozására épültek. Azzal a nagyon fontos döntéssel, hogy az előadás a halál után is életre kelti és megmutatja Elsát, lépést tesz afelé, hogy saját jogán, önálló alkotóként ismerjük meg/el életművét, ne csupán, mint a readymade-ek kitalálóját.

Az Étant donnés-t hátrahagyva egy szűk folyosóra vezetnek minket, ahol Török-Illyés Orsolya egy katonatiszt határozottságával, tűzoltóegyenruhára hajazó öltözékben és sisakban szervezi meg a következő jelenetet. Kigurgatjuk a ruháját kiegészítő hatalmas uszályt, mely szemétből van összeróva, megidézve a dadakirálynő korabeli kiegészítőit és viszonyulását környezete tárgyaihoz. A Ráday utcai pincéből elindulunk a Trafó felé. Lépcsőkön, kanyarokon, aluljárón át, forgalmas körút és szétrohadt ereszcsatorna mellett. A sok inger hatására nem lehet benne maradni a fikcióban, Elsa aurája és a húszas évek világa elszáll. Mégis fontos élmény huszonöt emberrel összehangolni a mozgásomat; amikor kicsit elengedem az esőponyvaként is használható uszályt, a csillagközi térben lebegő eltévedt kisbolygónak érzem magam. Útközben többféle reakcióval találkozunk (közöny, mosoly, rácsodálkozás, mobillal filmező turisták), megtapasztaljuk a városi szövetben zajló performatív séták térben-időben változó helyiértékét Elsa lábnyomain haladva. A Trafóban hosszú technikai szünet következik, a várakozás közben lábjegyzetekkel egészül ki az este.

Török-Illyés Orsolya: Flush the System. Trafó Kortárs Művészetek Háza. Fotó: Kőrösi László.

A női vécében Török-Illyés Orsolya Flush the system című fotósorozata látható-olvasható. A minikiállítás fontos kiegészítés az estéhez. A vécé nem csak provokatív dadaista gesztusként, vagy a Forrásra tett utalásként interpretálható, de a női tapasztalat margóra szorítottságának metaforájaként is. Ezenkívül a szöveg hidat épít a múltból a mába, arra emlékeztet, hogy az Elsa életéhez kapcsolódó méltatlanságok, problémák egy része ma is időszerű. Jómagam az előadást megelőző nap olvastam Zilahi Anna művészi alapjövedelemről szóló írását, de valószínűleg enélkül is erős vezérmotívumnak érezheti bárki az előadásban a művészek (egyébként gyakran túlromantizált) anyagi nélkülözését, intézményesített kizsákmányolását – amely a női alkotók esetében a társadalom által elvárt, de az újraelosztással és intézményekkel meg nem segített szerepekhez is kötődik. Az est lezárásaként Börcsök Boglárka tolmácsolásában, Porteleki Áron és Andreas Bolm zenei közreműködésével kapunk ízelítőt Elsa költeményeiből, immár egy hagyományosabb, passzív nézői szerepbe kényszerülve (székeken ülünk). Ajándékként egy Elsa verseiből összeállított füzetkét is magunkhoz vehetünk – különösen fontos gesztus, mivel a szójátékokat, vizuális költészeti elemeket használó versek nehezen hozzáférhetők.

A SENSE INTO NONSENSE az összes érzékszervünkre ható összművészeti alkotás, amiben a ruháktól és kiegészítőktől a megszólaló verseken, szövegeken át a zenéig minden részlet igényes és aprólékosan kidolgozott, méltó főhajtás Elsa von Freytag életműve előtt. Nemcsak az intellektusunkkal, de lelkünkkel és érzékszerveinkkel fogadjuk be a produkciót – először az életrajz performatív színrevitele, majd az újrajátszás, végül a versek révén. A záróképben látjuk Elsát haldokolni (én legalábbis így értelmeztem Börcsök Boglárka koreográfiáját a tejútszerű díszletelemmé avanzsált uszállyal), miközben egyiptomi reliefeket idéző síkszerű mozgással, tortakalapban átvonulni is, Török-Illyés Orsolya megszemélyesítésében. Az előadás egy alternatív, a kozmosszal való egyesülésként értelmezhető halál, valamint a halhatatlanság esélyét/ígéretét is megadja Elsának a művészet eszközeivel.

Mi? Börcsök Boglárka – Andreas Bolm – Török-Illyés Orsolya: SENSE INTO NONSENSE
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza – külső helyszín
Kik? Művészeti vezetés, koncepció, produkció: Boglárka Börcsök & Andreas Bolm. Művészeti együttműködés: Török-Illyés Orsolya. Dramaturgia, szöveg: Börcsök Boglárka, Andreas Bolm, Török-Illyés Orsolya. Eredeti szöveg: Baroness Elsa von Freytag-Loringhoven. Előadás: Börcsök Boglárka, Török-Illyés Orsolya. Jelmez: Börcsök Boglárka, Török-Illyés Orsolya, Makai Panna. Jelmeztervező asszisztens: Makai Panna. Díszlet, installáció: Boglárka Börcsök, Andreas Bolm. 3D Nyomtatott ‘Forrás’: Daniel Valencia Ferrá / Digital Craft. Tortadíszítés: Varga Péter. Fény és hang dizájn, gitár, szájharmonika: Andreas Bolm. Zenei kompozíció: Börcsök Boglárka, Andreas Bolm. Zenei tanácsadó, dob, brácsa, elektronika: Porteleki Áron. Énektanár, zenei tanácsadó: Jónás Vera. Trafó Klub fény és hangosítás: Dézsi Kata, Lengyel Ákos. Produkciós menedzser: Hodován Margit. Önkéntes: Bagarus Anna.