„A fesztiválnak vállalt célja, hogy népszerűsítse, illetve egyáltalán megteremtse a kortárs cirkusz hazai szcénáját, s mivel itthon a műfaj infrastruktúrája gyerekcipőben jár, a fesztiválprogram példamutatóan a minimális eszközhasználat koncepcióját követi.”

Lennart Paar, Zoletnik Sophie. Don’t Forget to Breathe. OneTwoMany Collective. MUCH Cirkuszfesztivál. Fotó: Kalicz Máté.

Idén harmadik alkalommal rendezte meg a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a budapesti OneTwoMany Collective társulata a MUCH Cirkuszfesztivált, Magyarország egyetlen nemzetközi újcirkuszi találkozóját. A fesztiválnak vállalt célja, hogy népszerűsítse, illetve egyáltalán megteremtse a kortárs cirkusz hazai szcénáját, s mivel itthon a műfaj infrastruktúrája gyerekcipőben jár, a fesztiválprogram példamutatóan a minimális eszközhasználat koncepcióját követi. Így ebben az évben a botok, rudak, párhuzamos vagy egymás metsző egyenesek és jelentések váltak főszereplővé.

Találó szervezői döntés, hogy április 12-én, a választások napsütéses, vasárnapi délutánján két ingyenesen megtekinthető előadást kerüljön a Nehru-partra. A kültéri cirkusz, akárcsak a választások, a demokrácia ünnepe: mindenkihez egyformán szól. A OneTwoMany Collective Don’t Forget to Breathe című produkciója úgy válik közös üggyé, hogy munkabemutatóján a célirányosan ide érkezett vagy a villamos ablakából kitekintő járókelők közösen vesznek részt Zoletnik Sophie és Lennart Paar artistamutatványainak szurkoló csodálatában. A páros mozgásterét egy hatalmas fémváz, geodóm-mászóka képezi, amit nagy figyelemmel kitartott, akrobatikus pózokkal és figurákban, finoman lengenek körbe. Szép, ahogyan ez a geometrikus, merev konstrukció az emberi test élő hajlékonyságával találkozik. Akaratlanul is felhívja a figyelmet saját környezetére, a folyóparti madárcsicsergés és az urbánus sietség hangjainak egyvelegére, a kollektív létezés heterogén masszájára, a világra, amiben élünk és amiben nem utolsó sorban állampolgárok is vagyunk. A fináléban a közönség összefog, hogy megemelje az állványt, miközben annak tetején Zoletnik kecsesen egyensúlyoz. A bizalom, az odafigyelés és a felelősségteljes cselekvés pillanatai ezek – megalapozzák a változás jóleső lehetőségét, ami tizenkettedikén egyébként is egyre csak erősödött, illetve amiről néhány nappal később a fesztiválon Diana Salles is mesélt.

A brit–francia Salles Delusional – I killed a man című szólóprodukciójában saját nemváltásának történetét jeleníti meg. A légtáncos fekete gyászruhájából az előadás végére alsóneműre vetkőzik, a folyamat közben pedig gyűlnek a színen a szerteszét hagyott, különféle identitásokhoz köthető ruhaneműk. Az öltözet nemcsak a színpadon szerepjelölő jelmez, hanem a valós életben is az – Judith Butler genderelmélete köszön vissza e gesztusból. Erről a szenvedéssel és szuicid gondolatokkal terhelt időszakról az alkotó rövid mondatokkal kísért mozgása hol rémisztően komoly hangvételben, hol pedig fanyar humorral értekezik. Végig a test áll fókuszban: a karikán és légi hevederen folytatott koreográfia a test láttatására épül. Salles tekintélyparancsoló vörös szoknyát visel, amikor nyakánál felfüggesztve óvatosan táncol a levegőben, majd szinte meztelenül egy fénykeresztre feszíti magát a talajon. Az epilógusban az artista felveszi a szemkontaktust a nézőkkel, és elmondja: mindenki gyászol valamit, a gyász révén pedig mindenki újjászületik. Az ilyen transzformációk által egyre jobbak leszünk – állítja. A krisztusi analógia a jóra való törekvés értelmében megállja a helyét, hiszen a produkció végső soron éppen erről szól. A nemváltás ugyanis – annak konkrét, személyes és társadalmi jelentőségeit el nem vitatva – tágabb kontextusban egy lehetséges és igen látványos eszköze az igazság kutatásának, ami az előadás értelmében szoros viszonyban áll a jóval.

Darragh McLoughlin. Stickman. Fotó: Philippe Deutsch.

De létezik egyáltalán abszolút igazság? Mit jelent például egy sétáló emberre tekintve, aki maga előtt tologat egy farudat? Banális szituációnak tűnik, mégsem az. Ki sétáltat kit ebben a helyzetben? Az ír származású Darragh McLoughlin az értelmezés határtalan lehetőségeivel és a manipuláció fordulatos módozataival játszik a Stickmanben. Egy ember és egy bot virtuóz egyensúlyozása a mutatvány, viszonyuk interpretációja a tét. Utóbbiban a közönséget segíti a kihelyezett monitor, ami – nevéhez hűen – a dinamikus eseményeket monitorozza. Nemcsak leírja, szavakba önti, amit látunk, de meg is szólít minket. Az ártatlan mókázásba burkolt jelenetek előrehaladtával megértjük, hogy a kijelző nem tájékozódási segédlet, hanem a manipuláció (bizonyos pontig) észrevétlen, s ennélfogva kegyetlen apparátusa. Nem véletlen, hogy a nonverbális epizódokat a tévékészülék segítségével magyarázza a produkció: abban a túlmediatizált, kiismerhetetlen térben, amiben létezünk, a jelentések újra és újra megalkothatók, variálhatók. Ezek a médiumok (amelyekkel kapcsolatban már azt is nehéz meghatározni, mi irányítjuk-e őket, avagy fordítva) visszautasíthatatlan értelmezéseket kínálnak a befogadó számára. A Stickman utolsó perceiben a korábban megbízhatónak titulált forrásokat folyamatosan felülírják az újak, így minden jelentés instabillá válik, a néző pedig ráeszmél: a látottak értelmét akkor sem ő szabta meg, amikor már nem engedelmeskedett az explicit befolyásnak.

Az egzakt jelentések ellenében két további, remek légtornászcsapat produkciója is látható volt az idei MUCH-on. Az YLZÉ egy frissen alakult magyar cirque danse-formáció, első előadásuknak, a SAME-nek^[1] egy rövid részletét a fesztivál nyitógáláján mutatta be az együttes két alkotója, Illés Renátó és Zsíros Gábor (az esten egyébként a három bemutatott etűd közül az YLZÉ koncepcióját és tagjainak fizikai teljesítményét tekintve is magasan kiemelkedett). Az előadás témája az (emberi) kapcsolódás definiálhatatlan sokszínűsége: Illés és Zsíros teste szinte átfolyik egymásba a levegőben, mozgásuk könnyed és bravúros, koreográfiájuk akár egy nonfiguratív képzőművészeti alkotás.

Már csak ezért is felmerül, hogy a SAME és a cseh Thin Skin párbeszédet folytat egymással: Eliška Brtnická rendezésében hosszú fémrudak keresztezik egymást, majd zárlatként az artisták galériává változtatják mozgásterüket, cirkuszi trapézaikból pedig körbejárható, megérinthető műtárgyakat hoznak létre. A változás és az absztrakció formáit kutatja a produkció, az alkotók (Alžběta Tichá, Filip Zahradnický / Lukas Bliss, Eliška Brtnická) trapézmutatványai a kiállítás tükrében a mű létrehozásának játékos útjaként értelmeződnek. Ez a jelentés viszont csak az előadás legvégén jöhet létre, addig a befogadó az artisták többszólamú, fémes zenével hangsúlyozott (zene: Stanislav Abrahám, Roman Džačár) mozgását tekinti műalkotásnak. A befejezettség és a folytonosság, a lezártság és a nyitottság kérdéseit feszegetve az értelmezés demokráciájára hívja fel a figyelmet a produkció, ahogyan az indusztriális anyaghasználat (mint az üreges tégla vagy a fémrudak) ridegsége és a fénykompozíció (Martin Špetlík) puha, Robert Wilson színházát idéző, metafizikus költészete között kialakuló feszültség is a találkozás szépségét mutatja. A OneTwoMany Collective kültéri bemutatójához hasonlóan láthatjuk, hogy a geometrikus formák és az emberi test metszéspontjain itt is politikum artikulálódik.

Eliška Brtnická, Alžběta Tichá. Thin Skin. Fotó: Anna Benháková.

[1] A SAME című előadásról Megyeri Lilla kritikája ITT olvasható.

Mi?
MUCH Cirkuszfesztivál
Hol?
Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik?
OneTwoMany Collective, Diana Salles, Darragh McLoughlin, YLZÉ, Eliška Brtnická