Recsegnek a csontok és folyik a művér. Bár a függönyt egy-egy percre behúzzák szolidan a gyilkosságok (majd később a darabolások) idejére, a Fóbia alkotói nem kímélik a közönséget. A rémült gyurmafigurákká maszkolt szereplőkkel, a fehér falakkal és a hidegséget sugárzó, kevés és személytelen berendezéssel kontrasztba kerülő mocsok, amit a hömpölygő erőszak hoz magával, (már-már fizikailag) kényelmetlen esztétikai tapasztalatot kényszerít a nézőre.

A Trafó Semmit rólunk nélkülünk összművészeti fókuszának keretében láthatta a magyar közönség a svéd rendező, Markus Öhrn, a lengyel Nowy Teatr színészeivel létrehozott előadását, a Fóbiát. A kisebbségi ügyekre reflektáló fókuszra meghívott előadásban díszletelemekként és kellékekként is megjelennek Karol Radziszewski festményei, amelyek a képzőművész más munkáival együtt egy kiállításon is megtekinthetőek voltak az acb Galériában a magyar bemutató előtt Sinners (Bűnben élők) címen. Karol Radziszewskivel készült interjúnk itt olvasható.

Fóbia. Nowy Teatr / Trafó. Fotó: Maurycy Stankiewicz.

Az előadás három epizódból áll (Öhrn egyébként ezt a szerkezetet használja a szintén a Nowy Teatrrel koprodukcióban rendezett Three Episodes of the Family Life című, családon belüli erőszakot körüljáró előadásában is): a közönség a valóságtól egyre elrugaszkodottabb, egyre erőszakosabb jeleneteket láthat (kényszerül látni). A feszültségnek nincs feloldása, az undor, zavar érzését a néző kénytelen magával vinni a következő jelenetbe, amely egyre fokozódik a színpadon lüktető agresszióból táplálkozva, folyamatos készenléti állapotban tartva a befogadókat. Mintha egy épület mellett sétálnánk, amelynek minden szobájába épp csak annyira leshetünk be az egymás mellett sorjázó ablakokon, hogy lássuk, ott is valami borzalom történik, aminek nincs meg- és feloldása (vagy legalábbis az előadás keretein belül nincs), a következő ablakhoz már ennek tudatában, szorongó várakozással érkezünk. Ezt a kényelmetlen pozíciót tetézi, hogy az előadás szándékoltan a legkellemetlenebb, legelborzasztóbb pillanatokban készteti nevetésre a jelenlévőket, szégyenérzettel is tetézve a bennük gomolygó feszültséget.

Az első epizód során egy steril, középosztálybeli kis lakásba nyerünk betekintést. Anya, apa, kislányuk; épp vacsorához készülnek és beszélgetnek – beszélgetni próbálnak. A családi vacsora közben mindenki a telefonját nyomkodja, magában nevetgél – egymással csak a legszörnyűbb hírt osztják meg, miszerint: rózsaszínbe öltözött terroristák tartják rettegésben történelmi kvízükkel a lakosságot. Majd a rémhír valósággá válik: a családra rátörnek a maszkos Fag Figtherek és könyörtelenül levizsgáztatják őket a lengyel történelem ikonikus LMBTQ+ alakjaiból, műveltségük pedig sajnos kevésnek bizonyul. A magukat tudatos, szolidáris embereknek feltüntetni igyekvő családtagok „lebuknak”: bár a felszínen, kellékek szintjén teljesítik a tömegkultúra által diktált „woke” imidzset (vegánok, van otthon pride zászlójuk, jógáznak – sorolják kétségbeesésükben), valódi tudásuk (legalábbis amit a Fag Fighterek annak tekintenek) nincsen az LMBTQ+ közösség értékeiről. A vegánságukból feltételezhető erőszakellenességük is hamisnak bizonyul – a kislányuk egy lábatlan kiskutyát szeretne örökbefogadni, amiért a szülők egyáltalán nem lelkesednek, majd a gyerek is, aki addig ugyan kicsit együgyűnek, de jólelkűnek tűnt, hirtelen váltással ecsetelni kezdi, hogyan verné szét a többi kutyát a sajátja védelmében. A mészárlást egyedüliként túlélő gyerek és a (képzelt?) kiskutyája lesznek az előadás leginkább működő humorforrása, még ha párosuk és a gyerek (talán a traumából, talán az előadás ideje előtti, ismeretlen okokból fakadó) meghökkentő viselkedése kísérteties pillanatokat eredményez is.

Fóbia. Nowy Teatr / Trafó. Fotó: Maurycy Stankiewicz.

A következő epizódban egy művészeti igazgatót látogatnak meg a Fag Fighterek, az előző lakáshoz hasonlóan steril irodájában. A ruházati cég szuperfőnöke maga a megtestesült pink washing^[1], íróasztala mögött egy különböző szexualitásokat és nemi identitásokat reprezentáló – bár valójában ilyen formában nem létező – óriási pride-mash-up zászló látható, előterében két félmeztelenül pózoló férfival (Radziszewski alkotása, ahogyan az összes, a kvíz során felmutatott arckép is). Hamar kiderül, hogy fogalma sincs, melyik zászló mely csoporthoz tartozik: a marketing mögött nincs valódi törődés, szolidaritás (de talán érdeklődés se nagyon). A forgatókönyv már ismert: a kvízen ő is elbukik, jön a büntetés: a szándékosan túlfeszített gusztustalanság most már szexuális erőszakkal is kiegészül, az agresszió kezd veszíteni humorából, még ha érteni véljük is, hogy az alaptalan homofóbia nevetségességét igyekszik ezáltal lebuktatni az előadás.

Kicsit fellélegezhet a közönség a szünetben, mielőtt a harmadik epizódban jön a(z ön)leleplezés: a borzalmak, amiket a színpadon lát(t)unk, egy svéd rendező (Öhrn alteregója) színdarabjának jelenetei csupán. Az, hogy az előző jeleneteket egy hotelszobában, hordozható játékszínpadon elbábozva látjuk viszont, idézőjelbe teszi ugyan az előző két epizódot és explicitté válik a korábban csak sejtetett önkritika, de most sem ússzuk meg vértócsa nélkül; a lengyel LMBTQ+ közösség nehézségeiből ízléstelen színházat csináló rendezőn (azaz a Fóbia rendezőjének alteregójaként megjelenő rendezőn) brutális bosszút állnak a Fag Fighterek. Orgonazenére darabolják fel, korcsolyáznak a vérén – már-már krisztusi magaslatokba emelik a „művészetéért” meggyalázott és kivégzett rendezőt, akinek szó szerint testéből és véréből építenek áldozati oltárt. A saját elfojtott erőszakfétisüktől rettegő homofóbok lázálmában körbeér a borzalmakra, félelmekre rátelepedő, a hús-vér emberek valódi problémáit fel- és kihasználó, önmagába forduló agresszió.

Fóbia. Nowy Teatr / Trafó. Fotó: Maurycy Stankiewicz.

Az előadás szereplői elnagyolt, olvadozó műanyag hatását keltő gyurmamaszkokat viselnek, amik a színészek arcát teljesen eltakarják, szemüket keresve is hatalmas, üres műtekintettekkel találkozunk. A természetellenes „arcok” a mesterségesen megalkotott látszatéletbe helyezett karakterek out-of-place állapotának, a (közösségi)média torz, ingerteli, mégis üres világának reflexiójaként értelmezhetőek – tökéletessé gyúrt életekben lézengő kiüresedett embereket látunk. A színházba a képzőművészet felől érkező Öhrn munkásságában kiemelt szerepet kap a maszkok hatásmechanizmusának vizsgálata – az erőszakábrázolás mellett visszatérő elemei előadásainak. Közelebb hoz-e bennünket az érzelmek világához az arc eltakarása, megnyit-e egy másféle észlelési, kapcsolódási módot a maszkok használata – teszi fel a kérdést egy általa vezetett workshop keretében is. A stilizált maszk megfosztja a színészeket alapvető eszközeik egy jelentős hányadától, lecsupaszítja a színpadi jelenlétet. Nem csak az arcukat nem látjuk, de hangjukat is eltorzítja egy, a maszkba helyezett kis szerkezet: inkább halljuk megszólalásaikat valamilyen mesterséges intelligencia által generált géphangnak, mint valódi emberi beszédnek. Felerősödik a jelentősége mindannak, ami látható, hallható marad a közönség számára – a fókusz az eltakart tekintetekről, mimikáról átkerül az apró mozdulatokra, a csonttöréseket imitáló gesztusok pontosságára. A színészi játék azon elemei, amelyekre általában a nézők kevesebb figyelmet fordítanak – legtöbben egy prózai, frontális elrendezésű darabnál talán a színészek arcán keresnénk az érzelemkifejezés apró rezdüléseit – most felértékelődnek, itt minden egyes csuklófordításnak, tétovázásnak, sőt nadrágmintának többletjelentése lesz. Ez a típusú színpadi létezés kétségkívül megkövetel egyfajta – a szokásosnál talán még magasabb szintű – tudatosságot a színészektől: az előadásnak feleennyire sem lett volna kísérteties atmoszférája, ha nem képesek az eszköztárukba történő drasztikus beavatkozásban rejlő lehetőségekkel élni, mozdulataikat hagyják pontatlanná, elnagyolttá válni.

A Fóbia három epizódjában felvillantott viselkedési mintázatok mindenképpen reflexióra érdemesek. A rémálomképek időnként ironikus társadalomkritikai reflexiókkal keverednek (ilyen az első epizódban vegánságukat bizonygató, Pride zászlójuk mögé rejtőzni próbáló család, vagy az utolsó részben a rendező telefonhívása az édesanyjával, aki azt kérdezi, az ő hibája-e, hogy a gyermeke ilyen erőszakos, „gusztustalan” darabokat rendez). Ezek a pillanatok egyszerre szolgálnak egyfajta szelepként, fellélegzési lehetőségként a nézők számára, valamint teszik relatívvá a többi színpadi történés súlyát is. Hol van a határa annak, amit még kinevethetünk? Hogyan lehet egyszerre dolgozni a tabuk lebontásán és közben mégis rámutatni, hogyan relativizálódhat bármi, akármilyen súlyos, ha az a szabály, hogy nincsen szabály? Lehetséges-e ebben bármiféle egyensúlyt teremteni? Ha ilyen könnyű elmosni ezeket a hétköznapokban többnyire egyértelműnek tűnő határokat – én magam is többször kaptam magamat azon, hogy felnevetek olyan dolgokon, amiket egyébként kifejezetten ízléstelennek, kegyetlennek találok –, akkor hogyan tudjuk biztosítani, hogy a társadalomban mégiscsak legyenek biztonságot jelentő keretek, amelyek védelmezik a sérülékeny, valamilyen szempontból kiszolgáltatott csoportok tagjait?

Bár az előadás releváns és aktuális társadalmi kérdéseket mozgat, a bennem legvégső kérdésként mégis megmaradt: szükségünk volt-e a testnedvekben tocsogó önreflexióra; megbocsátható-e mindaz a borzalom, aminek kiteszi a közönséget a svéd rendező, ha a végén vezeklésként önmagát is feldaraboltatja?

Fóbia. Nowy Teatr / Trafó. Fotó: Maurycy Stankiewicz.

^[1] Az LMBTQ+ jogokat pusztán PR célokból, gyakran csak a Pride hónap idejére zászlójukra tűző cégek tevékenysége.

Mi? Markus Öhrn – Karol Radziszewski / Nowy Teatr: Fóbia
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Koncepció: Markus Öhrn, Karol Radziszewski. Rendezés: Markus Öhrn. Forgatókönyv: Markus Öhrn, Karol Radziszewski. Díszlet/jelmez: Markus Öhrn, Karol Radziszewski. Kollaboratív díszlet- és jelmeztervezés: Saskia Hellmann. Képek: Karol Radziszewski. Zene: Michał Pepol, Bartek Wąsik. Maszkok: Makode Linde. Smink: Monika Kaleta. Szereplők: Wojciech Kalarus, Ewelina Pankowska, Bartosz Bielenia, Magdalena Popławska, Jan Sobolewski. Színpadmester: Łukasz Jóźków. Rendezőasszisztensek: Anna Lewandowska, Angelika Mizińska. Producer: Anna Skała, Angelika Mizińska. Plakáttervezés: Karol Radziszewski. Programtervezés: Renata Motyka. Versek és dalok fordítása angolra: Marek Kaźmierski. Angol szövegszerkesztés: Dominika Gajewska. Feliratok elkészítése és megvalósítása: Zofia Szymanowska és a Nowy Teatr csapata.