Horváth Kristóf, egy „Cigány Művész” – ahogy a NEM RASSZISTA értelmiség gondol rá – kiáll a nézők elé, és azt mondja: „Azért lehetek itt, mert cigány vagyok.” Aztán nevetünk. Persze a gúny mögött ott húzódik az igazság: Horváth előadása valóban azért jöhetett el a Trafóba, mert Horváth Kristóf cigány.^[1]

A Trafó és a Független Színház Magyarország közösen meghirdetett Stand Up Roma felhívására érkezett pályázatok közül három előadást mutattak be a Trafó klubjában: a Rosszarc, a Cigyar Magány, és a Cigány, de rendes produkciókat. A produkciók különböző eszközökkel, de nagyjából hasonló kérdéseket vizsgálnak: mit jelent roma identitásról beszélni egy olyan közegben, ahova a néző már előre kialakított képekkel érkezik? Mit lehet kezdeni ezzel a kialakított képpel? Milyen társadalmi folyamatok állnak a kialakulása mögött? Egyáltalán, kinek, hogyan érdemes megszólalni a színpadon a cigányságról?

Az előadásokra készülődve elkezdtem összeszedni, mit gondolok a stand-up műfajáról, és hogy ez a forma miként működhet, ha identitáskérdésekről van szó. Azt feltételeztem, hogy a Trafóban bemutatott előadások majd a stand-up műfaji logikáját használják: kifordítják, parodizálják, esetleg felülírják a romareprezentáció megszokott képeit. Az első előadás, amit láttam, a Rosszarc azonban más irányba tereli ezt az elvárást, és ezzel épp azt ismerteti fel, hogy a néző nemcsak a témát illetően hajlamos belefutni annak a gondolatnak csapdájába,  hogy tudja, mit fog látni. Az előadás első „leckéje” így hangzik: ne higgy a szemednek.

Gerner Csaba. Rosszarc. Fotó: Váradi Béla.

A Rosszarc formailag a monodráma és a lecture performance határán mozog. A Trafó klubterében egy íróasztal és egy kivetítő jelöli ki a teret, amiben egy workshop kezdődik. Gerner Csaba – aki folyamatosan hangsúlyozza, hogy ő „csak színész”, nem pedig saját történetének dokumentarista elbeszélője – az „emberábrázolásról” tart színészleckét. A kiindulópont már önmagában provokatív: hogyan játsszunk el egy cigány embert? A demonstráció során különböző figurák jelennek meg, miközben a nézők is bevonódnak a játékba: vajon rasszista vagy nem rasszista módon történik az ábrázolás? Mi, nézők melyiket szeretnénk? A kérdés kínosan egyszerű, mégis nehéz rá válaszolni. Vajon miért? Azon az előadáson, amelyen jelen voltam, sok fiatal ült a nézőtéren. Úgy tűnt, számukra kevésbé idegen az interaktivitás: készségesen válaszoltak, néha még akkor is, amikor nem érkezett kérdés a színpadról. Így – számomra meglepő módon – a diskurzus valóban létrejött.

Az alkotók – Gerner Csaba és Tallér Edina – egyik legerősebb állítása, hogy miközben a cigány közösségek rendkívül diverzek és sokszínűek, az ábrázolás gyakran egyetlen tulajdonságra egyszerűsíti őket. Mi történne, ha egy cigány embert egyszerűen emberként ábrázolnánk? A Rosszarc ezt a folyamatot – workshop lévén – konkrét színészgyakorlatként is megmutatja. Gerner különböző „cigányként olvasható” gesztusokat és beszédmódokat demonstrál, majd ugyanazt a figurát ezek nélkül játssza el. A gyakorlat azt teszi láthatóvá, hogy a „cigányság” ábrázolása gyakran néhány könnyen felismerhető jelből épül fel.

Az előadás valaki személyes történeteit is felidézi – gyerekkori élményeket, hétköznapi diszkriminációkat – nem egyértelmű, hogy kiét, és persze nem is fontos. Ami fontos: megtörténhetne? Igen. Gerner Csaba újra és újra hangsúlyozza: ő csupán szerepet játszik. A játék a személyesség határával láthatóvá teszi, hogyan működnek a mindennapi kategorizálás mechanizmusai. „Most akkor ő teljesen cigány vagy csak félig? És csak a szerepe  szerint vagy ő maga is az?” Ki szeretném emelni Tallér Edina szövegének lírai rétegeit is: az előadás során ének és rap is megszólal, a történetek pedig az előadás végén az öltönyzsebből előkerülő „morzsákként” térnek vissza.

Horváth Kristóf. Cigyar Magány. Fotó: Váradi Béla.

Míg a Rosszarc a reprezentáció mechanizmusait elemzi, addig Horváth Kristóf Cigyar Magány című előadása beleáll ezekbe a mechanizmusokba, sokkal erősebben mutatja meg, hogy a többségi sajnálat, ha nem kapcsolódik hozzá kritikai attitűd, valójában csak jóemberkedés. Jó lenne több ilyen előadást látni, amelyben egyszerre szembesítenek minket, nézőket saját magunkkal. Horváth először felvázolja saját identitásának alakulását. Megjelenik az anya alakja, aki nem engedte fiát énekelni, mert attól tartott, hogy így „rájönnek, hogy cigány”. A színpadon Horváth gyakran saját testét használja játéktérként: két kezével bábozva jeleníti meg a családi jeleneteket, egyik kéz az anyát, a másik az apát formálja meg, miközben egy „coming out”-történet bontakozik ki.

Ezek után Horváth felénk fordul, és vicceket mesél – cigányvicceket, csak éppen cigányok helyett fehérekkel. Senki sem nevet. Horváth ezzel a gesztussal provokálja a nézőket, és láthatóvá teszi, milyen bizonytalanok vagyunk abban, min szabad nevetni.

Az előadás a taps után sem ér véget, ekkor felhívják a figyelmünket a székeink alatt lévő printekre, rajtuk Oláh Norbert Cigánybűnözők című kiállításának egyik képével az egyik oldalon, a Cigánybűnözők manifesztumával a másikon. Az előadás pontos, kritikus, kíméletlen és vicces. Az, hogy nem ülhetünk kényelmesen a székünkben, a bennünk öntudatlanul munkáló, és most felszínre hozott rasszizmust jelzi. Horváth Kristóf előadása egy olyan kérdést is megválaszol, ami sokszor előkerül az ún. társadalmilag érzékeny előadások kapcsán, mégpedig, hogy kinek szól az előadás és kinek nem. A dilemma lényege, hogy ezeket az előadásokat nem azok látják, akik a politikát valójában alakítják; politikusok és döntéshozók, hanem az ügy iránt amúgy is elkötelezett emberek, így bármi is történik, mint performatív aktusnak, nincs értelme. Horváth előadása viszont nem azzal foglalkozik, hogy van-e a nézők között döntéshozó, hanem azzal, hogy milyen előítéletei vannak azoknak, akik jegyet vettek és beültek a nézőtérre. Egy-egy jó helyen feltett kérdés leleplezheti akár saját magunk előtt is eltitkolt félelmeinket, rasszizmusunkat. Mégis tudunk nevetni.

Forgách Rudolf, Said Dániel. Cigány, de rendes. Fotó: Váradi Béla.

A klasszikus stand-up kereteihez legjobban Forgách Rudolf és Said Dániel Cigány, de rendes című előadása közelít. Miközben megérkezünk a térbe, zene szól, majd közvetlenül az előadás előtt a Jefferson Airplane White Rabbit című számának arab nyelvű átdolgozása hallható. Said Dániel kezd, és aki járt már stand-up előadáson, tudhatja, hogy kezdő fellépőként az ő feladata a nézők rekeszizmainak bemelegítése, hogy felkészítse őket az este főszereplőjére. Ő is azért lehet itt – csakúgy, mint Horváth Kristóf – mert „valamilyen” – mondja rögtön az elején. Mit jelent idegennek lenni? Mikor kezd az ember foglalkozni a saját idegenségével? Said Dániel ezekre a kérdésekre nemcsak a műfajban megszokott személyes történeteken keresztül tér ki, használ egy kelléket is. Az eszköz (nevezzük csak gondolatolvasónak) kivetíti viselője gondolatait az előttünk lévő vászonra. Csak suttogva lehet kimondani, hogy cigány? Rasszista, aki azt mondja, hogy cigány? Ha valami politikailag korrekt, akkor helyes? Ezek azok a kérdések, amelyek Said fejéből a gondolatolvasó segítségével a vetítővásznon megjelennek. Forgách Rudolf, az este házigazdája esetében az identitások összetettsége az interszekcionalitás felől válik érthetővé. Magyar állampolgár, romániai magyar, fehér és közben cigány – az identitásrétegek egymást keresztezve alakítják a megszólalás pozícióját. Forgách fun facteket, olyan, a nagyközönség számára talán nem ismert információkat közöl, mint hogy kit tekint egy népszámlálás cigánynak, vagy hogy Romániában sokáig anyakönyvi kivonatot sem kaptak a cigányok, vagyis nem vették őket emberszámba. Aztán előkerül a cigány meg a magyar helyesírás – mindkettő hibás. Az előadás végén az első maszturbáció és az ahhoz kapcsolódó szégyen vezet vissza minket a Said által is felvetett gondolathoz: nem beszélünk egymással őszintén a valós ügyekről. Az előadás zárásaként Forgách gitározik, miközben az előadás elején bemutatott gondolatolvasó segítségével látjuk, hogy Puczi Béla történetére gondol (lásd a Mérce róla szóló cikkét). Nem véletlen, hogy az alkotók az ő alakját választották az előadás lezárásához: története egyszerre szól a cigány identitásról, a magyarsághoz való kötődésről és arról a kirekesztettségről, amely az est során újra és újra előkerül. Puczi Béla 1990-ben a marosvásárhelyi események során a környező településeken élő romákat szervezve védte a városban élő magyarokat, később azonban ennek ellenére is kívülállóként tekintettek rá.

A címben idéztem Setét Jenő aktivista Puczi Béláról mondott szavait. Az egész így hangzik: „Én még életemben nem láttam embert olyan világosan megfogalmazni a kötődését önmagához, a közösségéhez, az identitásához, mint Puczi Béla. […] Mert melyikünk tenné meg, hogy amikor kínozzák, sanyargatják, akkor is ragaszkodna ahhoz, aminek a Jóisten teremtette: egyszerre magyarnak és egyszerre cigánynak.”

Három előadás, három különböző színházi esztétika alkalmazásával, a humorral mint az ellenállás eszközével rombol falakat és épít hidakat. Nagyon jó, hogy olyan előadások, amelyek Magyarországon többnyire pincékbe és szűk helyekre szorulnak, végre egy méltó helyre, a Kortárs Művészetek Házába kerültek. A jövőben szeretnék több ilyen előadást látni a Trafóban és más színházakban, ahol a szélesebb közönség is megismerkedhet ezekkel az alkotókkal. És nem azért, mert cigányok. Azért, mert kérdeznek, állítanak, viccelnek, és mindezt úgy teszik, hogy a néző úgy megy haza, hogy kicsit mást gondol a világról, mint előtte.

^[1] A kritika címe idézet Setét Jenő (1972-2022) roma polgárjogi aktivista Puczi Béla emléktáblájának avatásán elhangzott beszédéből. Forrás: https://merce.hu/2022/01/25/gyertyagyujtassal-emlekeztek-setet-jenore-a-bazilikanal/

Mi? Stand Up Roma
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza. Független Színház Magyarország.
Kik?
Cigány, de rendes Koncepció: Forgács Rudolf. Előadók: Forgács Rudolf, Said Dániel.
Rosszarc Író: Tallér Edina. Előadó: Gerner Csaba.
Cigyar Magány Koncepció, előadó: Horváth Kristóf. Látvány: Oláh Norbert