„Érvényes, vagy legalábbis érdekessé tehető megközelítési lehetőségeket tehát találunk bőven – ezért is olyan meglepő, hogy a Zug egyikkel sem kezd semmit, sőt, az aktualizáló törekvés érdekében súlyosan elhibázott módszertannal nyúl Móricz szövegéhez.”

Balogh Orsolya, Feuer Yvette. ZUG. Láthatáron Csoport – Szkéné Színház. Fotó: Kovács Milán.

A tiszazugi arzéngyilkosságok esete a legismertebb magyar bűnügyi perek egyike – a relatíve elszigetelt környezetben, szűk közösségekben szocializálódott nők mérgezés útján szabadultak meg családjuk erőszakos vagy munkaképességét elvesztett (tehát fenyegetést és/vagy terhet jelentő) férfitagjaitól. 1929 és 1931 között tizenkét vonatkozó tárgyalás zajlott le, a huszonnyolc elítéltből hat számára halálos ítélettel. Vastag törzsű kultúrtörténeti fába vágja a fejszéjét, aki ezzel kíván kezdeni valamit, hiszen a feldolgozott anyag érzékeny mivoltán túl a korábbi megközelítésekkel is érdemes számot vetni: ide sorolható többek között Pálfi György 2002-es diplomafilmje, a Hukkle, amely a koherens emberi beszéd teljes hiányára épít a falu megrajzolásában, de kizárólag a korabeli szépirodalomra koncentrálva is jelentős a merítés. József Attila közvetlenül a botrány kitörése után verset közöl róla; Háy Gyula már a harmincas években megírja Tiszazug című, voltaképpen a földbirtokosi viszonyok reformját szorgalmazó, ekként politikai indíttatású drámáját – az asszonyok indítékát a földszerzéssel hozva kapcsolatba – amelyet 1945 májusában mutatnak be; Móricz Zsigmond pedig újságíróként van jelen a tárgyaláson, amelyről a Nyugatba ír Tiszazugi méregkeverők címen – ez utóbbi a legismertebb vonatkozó szöveg, egyben jelen kritika tárgyának, a Láthatáron Csoport Zug címet viselő produkciójának alapanyaga is.

Mielőtt kitérnék az előadás gyarlóságainak részletezésére, fontosnak érzek tisztázni néhány kardinális kérdést. A Nyugat 1930/3. lapszámának tartalomjegyzéke Móricz szövegét a tanulmány, cikk kategóriába sorolja – szemben a regény, elbeszélés, novella műfaji szekciójával –, kvázi objektív, tényalapú beszámolóként keretezve azt. Ugyanakkor nem kell különösebben szakavatottnak lenni ahhoz, hogy világossá váljék: valójában egy aprólékos szerzői igénnyel kidolgozott kisprózát olvasunk, amely bajosan értelmezhető a tárgyalás verbatim jegyzőkönyveként, inkább érzékletes illusztrációjaként kíván szolgálni az ún. tudósítás végén megfogalmazott politikai állításnak („ide zuhan az értelmes, a nagyszerű kálvinista magyar, éppen értelmessége és józansága miatt, ha nem fogja össze a nemzeti cél izzó lelkesedése [kiemelés tőlem – BE]”). A Tiszazugi méregkeverők hozzávetőlegesen úgy tekinthető hiteles történelmi forrásnak, ahogy Arany János Vörös Rébék (1877) című balladája. A párhuzam több okból is helytálló. Egyfelől a vers szintúgy egy valódi, a kollektív emlékezetben később mitologikus színezetet kapó eseményt, jelesül a nagyszalontai Veres Rebeka tárgyalását veszi alapul, ahol az asszonyt brutálisan megkínzó (!) férfiak azzal indokolták tettüket, hogy a nő rontást helyezett egyikük feleségére (a pert elveszítették)^[1]; másfelől a cikkben az arzént pénzért terjesztő bábaasszony, valamint a versben kerítőt játszó Rebi néni boszorkányként történő misztikus keretezése mindkét szövegben a tudatos ismétlés (vö. ráolvasás) eszközével kap hangsúlyt  – Aranynál a „Hess, madár!”, míg Móricznál a „Mit kínlódsz vele?” által.

Nagyon óvatosan kell tehát hozzányúlnunk ehhez a forráshoz, hiszen elsősorban saját korának nőellenes sztereotípiáiról, semmint a konkrét tárgyalásról árul el nekünk valamit. A szövegben explicit módon megjelenik a boszorkányság vádja: „Ez már szeget ütött a bába fejébe. Leöntötte a tányérokról a légyvizet s beletöltötte a kis kutya szájába. A kutya is megdöglött tőle. – Hisz ez nagyszerű, – mondta a boszorkány, – ez jó, ez kell.” [Kiemelések tőlem – BE.] A szülésnél segédkező bábák és dúlák munkakörnyezete, amely egyike volt a kevés exkluzívan női térnek – ahol egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritka esetben lehetett jelen férfi –, termékeny táptalaja volt az ördöggel való cimborálás nemi alapú képzettársításának az onnan kiszorítottak körében. A boszorkányper így a nők elleni erőszak legitimációjának egyik legbrutálisabb és legelterjedtebb formája volt még a XX. század elején is^[2], Móricz szövege pedig a vádlottak leírása során a legkevésbé sem mentes azoktól a dehumanizációs gesztusoktól, amelyek ezt a gyakorlatot jellemezték: „[a bábaasszony] mint egy véresfogú keleti bálvány járt kövéren, habzsolva, vidáman, hasát verve s halálra ítélte a betegeket, bénákat, a rossz erkölcsűeket.” [Kiemelés tőlem – BE.]

Azért időztem el ilyen hosszasan a forrásszöveg kritikai elemzésénél, mert ezt a háttérmunkát a Zug nem végzi el: nemes egyszerűséggel mellőzi a móriczi narratíva hitelességének megkérdőjelezését és a tárgyalást meghatározó történeti tényezők, jogi keretek és szociális normák ismertetését. Kevés olyan előadást tudnék említeni, amelynek készítőit ehhez hasonló indifferencia jellemezné a választott tárgy történelmi, társadalompolitikai és kulturális kontextusa felé – ami persze számos égető és kényelmetlen kérdést felvet a rendezői intenció szempontjából, de erről később.

A produkciót 2025 decemberében mutatták be a Szkénében, a darabot rendező Widder Kristóf felel a szövegkönyv összeállításáért is; a fent említett forráson kívül Korda Bonifác Tiszazug című drámáját és Bazsó Adrienn családon belüli erőszak-túlélőkkel készített interjúit használja fel. Az a törekvés, hogy érzelmileg megdolgoztasson az előadás, kétségkívül sikeres volt, jóllehet kétlem, hogy az eredeti intenciónak megfelelően: megrendülés helyett visszatetszést, felháborodást és kétségbeesést váltott ki belőlem.

Feuer Yvette. ZUG. Láthatáron Csoport – Szkéné Színház. Fotó: Kovács Milán.

Lássuk a konkrétumokat: az előadás két szereplője (Balogh Orsolya és Feuer Yvette) a gyászévre utaló, talpig fekete népviseletben sorol fel valódi nők által átélt és megfogalmazott kortárs erőszaktapasztalatokat, majd egy regionális népdal vagy népének bejátszása után megváltoztatják a kiejtésüket (!), hogy a Móricz által megrajzolt per – a fent említett okokból értelemszerűen – fiktív szereplőiként szólaljanak meg. Az állítás világos és faékegyszerű: a tiszazugi arzéngyilkosságok motivációja nem lehetett más, mint a háborúból hazatért férfiak erőszakos viselkedése és a nukleáris család önmagába zárt jellege, mindez pedig az úgynevezett modern városi környezetben is létező fenyegetés, tehát veled is megtörténhet. Egy pillanatra tekintsünk el attól a szarvashibától, hogy az 1920-as évek végét és a 30-as évek elejét jellemző – a XXI. századi viszonyoktól radikálisan eltérő – sajátosságok semmilyen formában nem kerülnek feltérképezésre. Hová vezet ez az állítás? Semmiféle logikai bakugrás nem kell ahhoz, hogy megállapítsuk: ebből egyfelől az a – téves – következtetés vonható le, hogy a helyzet változatlan, százéves távlatban is pontosan ugyanazzal küzdenek a bántalmazott nők – ami egyszerűen nem igaz, bármennyire is egyetértek azzal, hogy a probléma nem szűnt meg és nem veszített az aktualitásából, a szociális védőháló jelenlegi állapota pedig siralmas –, másfelől az, hogy nincs különbség egy mai erőszaktúlélő és az előre kitervelt gyilkosságot elkövető – tehát, jóllehet kényszerből vagy csoportnyomásra, de maguk is a családon belüli erőszak legsúlyosabb formájához nyúló – tiszazugi nők között. Sarkosan fogalmazva: lásd be, hogy bizonyos körülmények között te is megölnéd a férjed.

Ez az attitűd önmagában véve is végtelenül problematikus és zavarba ejtő – arról nem beszélve, hogy vészesen ingoványos etikai terepre téved –, de még felkínál egy mentőövet: ha feltétlenül kortárs párhuzamot kíván vonni, szólhatna az előadás a jogi szabályozás sok helyütt inadekvát és elfogult jellegéről, az egzisztenciális kiszolgáltatottságról, vagy olyan helyzetekről, ahol a vádlott valóban saját élete fenyegetettségében kényszerült önvédelemre, mégis elítélték és stigmatizálták. Szólhatna a történetet mélyen meghatározó osztályszempontokról, ahogyan Kosáryné Réz Lola Különös ismertetőjegye: nincs című 1941-es cselédregénye teszi; szólhatna a bába alakján keresztül a bűnbakképzés meghatározó szerepéről a per során, különös tekintettel a korabeli tudósítások nyilvánvalóan dramatizált, mitologikus elemekkel kevert szakaszaira^[3]; sőt, akár a láthatatlan gondoskodási munka kiszervezéséről, az otthonápolók felé tanúsított társadalmi segítségnyújtás ma is fájó hiányáról és az etetésre szoruló, a mérgezésnek kiszolgáltatott betegek magatehetetlenségéről – amelynek kapcsán Bálint Angelika és Győri Anna a következőképpen fogalmaznak hiánypótló tanulmányukban: „A »megetetés« a falu és a család közösségébe való tartozás helyett a teljes megsemmisítést idézi elő […] az arzén használata egyfajta beavatási rítusnak is tekinthető, amellyel a szűkebb (asszony)közösségbe való tartozást erősítették meg.”^[4]

Érvényes, vagy legalábbis érdekessé tehető megközelítési lehetőségeket tehát találunk bőven – ezért is olyan meglepő, hogy a Zug egyikkel sem kezd semmit, sőt, az aktualizáló törekvés érdekében súlyosan elhibázott módszertannal nyúl Móricz szövegéhez. Kezdjük az elején: lezserül figyelmen kívül hagyva a népi-urbánus vita nem elhanyagolható kontextusát, a paraszti romlatlanság nyelvi és esztétikai víziója kritikátlanul jelenik meg az előadásban. Alapvetés és szervezőelv, hogy a századelő falusi karakterének vaskos akcentusa legyen, míg a kortárs, városi nő már „kultúramérgezett nyelven beszél” – de ha esetleg elkerülné az óvatlan néző figyelmét a váltás, a népzenei betétek előzékenyen kisegítik. Dramaturgiai mélypont az a jelenet, ahol a Magyar népmesék sorozat főcímdalától kísérve hangfelvételről bejátszanak egy fenyegető hangsúllyal felolvasott bekezdést a Tiszazugi méregkeverőkből (említésre méltóan éppen azt, ahol a bába társadalmi státusza nyelvi lefokozásra kerül, és boszorkánnyá válik), mindeközben pedig Balogh és Feuer közösen tésztát dagasztanak, amibe látványosan tisztítószert kevernek.

Egyetlen dolgot tudok az előadás javára írni, az pedig az innovatív tárgyhasználat (látvány: Kupás Anna). Az ételkészítés gesztusrendszerének imitálása ügyesen húzza alá a cselekmény hangsúlyos pontjait – itt külön kiemelném a bírói kalapácsütést idéző húsklopfolást, a gyászruhára szórt fehér lisztport (!), valamint az ide-oda lóbált és kifeszített konyharuhák szerepét a szülők konfliktusában kereszttűzbe kerülő gyerekek megjelenítésében. Ugyanakkor, ha az előadás célja, hogy empátiát és részvétet ébresszen a tiszazugi asszonyok társadalmi helyzete és kiszolgáltatottsága iránt, vagy legalábbis árnyalja a gyilkosságok körülményeit – márpedig a családon belüli erőszak témájának konzisztens pedzegetése ezt feltételezi –, érthetetlen az a megközelítés, hogy az imént említett jelenetben a színészek minden gesztusa és eltúlzott mimikája földöntúli gonoszságról árulkodik, ahogyan elfogadhatatlan a bába bűnbak-szerepének maradéktalan átvétele és megerősítése is. Az arzént pénzért áruló asszony ugyan egyszer sem jelenik meg a színpadon, hiszen a tárgyalások kezdete előtt öngyilkosságot követ el, egyfajta sátáni jelenlétként mégis áthatja az előadás atmoszféráját – az például egészen zavarba ejtő, ahogyan a bíró karaktere (szó szerint idézve a forrásszöveget) posztumusz azt is megbocsáthatatlan bűnként olvassa a fejére, hogy a falu asszonyai hozzá fordultak akkor is, ha magzatelhajtást kellett végezni. Hogy miért van szükség a bábaasszonyra a nem kívánt terhesség megelőzésében, mi a történetben a férfiak és a tágabb értelemben vett közösség felelőssége, és milyen motivációi lehettek a felbujtónak a Háytól ismert földszerzésen és kapzsiságon kívül, végig takarásban marad, de a boszorkány mítosza fennáll: gyilkol, megigéz, szemmel ver, megbabonázza az ártatlan népet.

Ahogy Krász Lilla írja vonatkozó tanulmányában^[5], a bábák társadalmi szerepe a korban rendkívül összetett volt: egyszerre töltöttek be a kényszerkeresztelés által egyházi, az újszülött érkezését ünneplő események szervezésében közösségi, csecsemőgyilkossági perek esetén pedig hivatali szerepet. Ez a hatalmi koncentráció a gyermekágyi állapot misztifikált jellegével párosult, „amikor az anya és gyermeke nemcsak a földi, hanem a természetfeletti világból leselkedő veszélyeknek egyaránt kiszolgáltatott helyzetben van.”^[6] Nem véletlen tehát, hogy már az Ószövetségben is kiemelt tisztelet és babonás tartózkodás övezi a szakma művelőit. Az a típusú normatörés, amelyben ez a bizalom felszámolásra kerül, valóban felkavaró – erről mégsem derül ki semmi a fent említett destruktív panelek felsorolásán túl. Hogy miként válnak a nők kiszolgáltatottá más nők előtt, ezzel a hatalommal pedig mennyire könnyű visszaélni, a törvényszék előtt álló karakterek felelősségelhárító mondatait leszámítva fel sem merül – ami épp olyan problémás, mint a gyilkosságok indítékainak didaktikus, leegyszerűsítő értelmezése és slendrián ráolvasása a kortárs társadalmi viszonyokra.

Az előadás világos koncepciót egyértelműen nélkülöző jellegéből, sablonosságából kiindulva nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a cél csak egyetlen dolog lehet: az olcsó provokáció – az alternatív hipotézist, miszerint a rendező valóban azt gondolja, hogy adekvát egy lapon említeni áldozatokat elkövetőkkel, jóindulatból elvetem. Ám háborodjék fel a kegyes néző, ha ennek következtében kiváltjuk belőle az érzelmi reakciót, amire vágyunk. Ami egyfelől teljesen elhibázott színházfelfogás, másfelől nem jelentéktelen szakmaetikai vétség. Tényleg annyira fontos az előadás húsbavágóan aktuális jellegét laudáló, a tiszazugi arzéngyilkosságok hátteréhez a rendezőnél is kevésbé konyító recenzensek lenyűgözése és a közönség gyomorszájának módszeres szorongatása, hogy ne vessünk számot azzal a kérdéssel, milyen reakciót válthat ki adott esetben egy erőszaktúlélő nézőből – hovatovább a felhasznált interjúk alanyaiból – az a gondolat, hogy a történetük bármiféle distinkció vagy árnyalás nélkül azonosítható a férjeik és sokszor gyermekeik megöléséért elítélt nők történeteivel?

A több legitimációs sebből vérző 1930-as cikkhez való reflektálatlan ragaszkodás által a Zug nem csupán elmulasztja a legkardinálisabb kérdések beemelését – a teljesség igénye nélkül: az abortusz szabályozása, a fogamzásgátlás hozzáférhetetlensége, a testi önrendelkezés, a per történelmi és jogi kontextusa, a boszorkányság-vád mint a női ágencia feletti kontroll gyakorlásának eszköze, a csoportidentitás és az íratlan normarendszer meghatározó szerepe a bűnelkövetésben, a háború transzgenerációs traumáinak összefüggései a családon belüli erőszakkal –, hanem kifejezetten káros, sztereotipizáló narratívákat jelenít meg velük kapcsolatban. Az interjúk felhasználása pedig még aggasztóbban hat: pontosan miben is lát itt a rendező párhuzamot? Ha a tiszazugi asszonyok bűnössége és a bába gonoszsága vitán felül áll, milyen jogon vagy alapon hasonlítja össze élethelyzetüket az erőszaktúlélőkével? A kategóriák összemosása és egymásra olvasása így nagyon súlyos dilemmákat vet fel, amelyekkel igen tanácsos volna szembenézni – mindenekelőtt pedig elvégezni az előadás pozícióját érvényesítő, látványosan elhanyagolt háttérmunkát.

Balogh Orsolya, Feuer Yvette. ZUG. Láthatáron Csoport – Szkéné Színház. Fotó: Kovács Milán.

[1] A témában ld. még: Béres András: Arany János „Vörös Rébék” ‐je és nagyszalontai Veres Rebeka boszorkánysága. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1971/6. 731–735.

[2] A boszorkányság vádjáról a nők elleni erőszak felmentésének és intézményesülésének eszközeként ld. Silvia Federici: Caliban and the Witch: Women, the Body and Primitive Accumulation. Autonomedia, 2004. Továbbá (Piróth Attila magyar fordításában) uő.: A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig. Théâtre le Levain – Mérce, 2024.

[3] A témában ld. átfogóan: Fülöp Márton – Hamrák Dóra – Kenesei Zsófia – Lakatos Sára – Mravik Patrik – Mécs Bálint: Arzén a Tiszazugban. Médiakutató, 15. évf. 3. szám (2014, ősz), 7-23.

[4] Bálint Angelika – Győri Anna: A tiszazugi arzéngyilkosságok reprezentációi. Médiakutató, 15. évf. 3. szám (2014, ősz), 37-48; az idézett szöveghely a 40. oldalon található.

[5] Krász Lilla: „…és világra jött a gyermek…”: A bábamesterség mint női hivatás a 18. századi Magyarországon. In: Fábri Anna – Várkonyi Gábor (szerk.): A nők világa: művelődés-és társadalomtörténeti tanulmányok. Argumentum, 2007, 69-88. A második tagmondat parafrazeált idézet, kiemelések az eredetiben.

[6] uo. 69.

Mi? Láthatáron Csoport: ZUG
Hol? Szkéné Színház
Kik? Korda Bonifác Tiszazug című drámájának, Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők című írásának, valamint Bazsó Adrienn családon belüli erőszaktúlélőkkel készített interjúinak felhasználásával szerkesztette: Widder Kristóf. Rendező: Widder Kristóf. Látványtervező: Kupás Anna. Szereplők: Balogh Orsolya, Feuer Yvette. Felvételről közreműködik: Rába Roland. Zene: tájegységi népdalok (válogatta: Widder Kristóf).