Tengelyként (Axis) egy fiúgyermek, egy fiatalember és egy érett férfi, valamint egy öttagú női kar mint áramlás (Flux): a Gangaray Dance Company kortárstánc-előadása egy szakralitás felé nyújtózkodó, tiszta gondolatot öltöztet hangokba, fényekbe, színekbe és mozgásba.

Pulsations. Nemzeti Színház, Gangaray Dance Company. Fotó: KNI.

A Pulsations (Lüktetések) című darabnak a férfi- és a női princípiumról kifejtett ideája nem a társadalmi berendezkedésünkhöz, hanem a transzcendenshez való viszonyunkhoz szól hozzá. Mivel a „szent” felé tett gesztusa egyenes és egyértelmű, ezért amit felmutat, az megelőzi a genderkérdést vagy éppen túl van rajta. Nem állítom, hogy komoly eltökéltséggel ne lehetne az előadás nyakába varrni a férfisovinizmus vádját, viszont azt gondolom, hogy ebben az esetben jobban járunk, ha nézőként nem pazaroljuk erre az érzelmi-intellektuális tölteteinket.

Az immár 22 esztendős független társulatnak kiérlelt stílusa van, amely kevésbé szerencsés (és ritka) esetekben az artisztikus önismétlés érzetét kelti, jobb előadásaikkal találkozva viszont revitalizáló élményt ad megmerítkezni a sajátos táncnyelvükben. A tiszta táncon túl ennek a karakteres nyelvjárásnak fontos eleme kapcsolódás a keleti világlátáshoz és művészethez, és ez a viszony messze túlmutat azon a trenden, ahogy a nyugati emberek mentálhigiénés célok elérésére hasznosítanak orientális gondolatokat és gyakorlatokat. Hámor József, a Gangaray egyik alapítója és művészeti vezetője néptáncosként kezdte a pályáját, és mintha Keleten sejtené megtalálni a „tiszta forrást”. Ami viszont az utóbbi évek darabjaihoz képest feltűnő újdonság a Pulsations előadásában: a már megszokott, karakteres női kar mellett itt megjelenik a férfi princípium is. Hámor József az egymást követő három férfi/fiú szólót, Rónai Attila pedig a mindezek után kibomló női kartáncot koreografálta, és megint csak Hámor József feladata volt ebből az egymásutániságból rendezőként előadásegészt szerkeszteni.

Pulsations. Nemzeti Színház, Gangaray Dance Company. Fotó: KNI.

A táncteret határoló falakra aggatott, különböző méretű és korú fehér csipketerítők, miközben bebugyolálják a színpadi történéseket, egyszerre idézik a hazai közelmúlt vidéki és polgári világát, és utalhatnak a keleti szőttesek gazdag ornamentikájára. Emellett ezek a légies drapériák az időnként vetített képek: mozgó, forgó és egymásra rétegződő alakzatok vetítővásznai. A dramaturgia jó értelemben vett egyszerűsége, már-már rituális letisztultsága akár igényelné is ezt a fajta túldíszítettséget a fénnyel, azonban a vetítés képei legfeljebb elismétlik, néha kissé túl is harsogják a táncnyelven elmondottakat. A fényfestéssel létrehozott legizgalmasabb vizuális pillanatok azok, amikor a vetített képek a táncosok testére és arcára futnak fel, és amikor a női kartánc jelmezeinek földszíneit a lüktető fények a koreográfia pulzálásának ütemére hol tűzforróvá, hol hidegkékké vagy éppen testmeleggé színezik át. Hámor József zenealkotóként, zenei szerkesztőként már többször (többek között az Agora című darabban) megmutatta, milyen az, amikor a zene a koreográfia autonóm partnere: felerősíti, visszafogja, megelőlegezi, utoléri, idézőjelbe teszi, egyetért és felesel vele. A Pulsations előadásában a zene szerepe konzervatívabb: feladata a látottak támogatása és alátámasztása. Hámor itt a fiú és férfi szólókhoz elsősorban klasszikus nyugati (Bizet, Delibes) dallamokat illeszt, a nők tánca mellé/alá viszont fluid, lüktető dinamikájú, keleti hangzással kevert, kortárs kompozíciót kreál. Ez a képlet is tiszta: két különböző világról egy-egy karakteres és beszédes zenei állítás.

Balázs Ákos Gábor (gyermek) és Rónai Attila (érett férfi) szólói valóban tengelytáncok, olyanok, mint egy-egy felkiáltójel: előbbi villámgyors és harcias, akiből szinte kirobban a mozdulat, utóbbi súlyos, erőteljes és megkérdőjelezhetetlen. Kettejük közé ékelődik fiatalemberként Sárközi Gyula József tánca, aki a hímnemű jelbeszédet lágyabb, emberibb vonásokkal színezi és bonyolítja. Bonyolítja, mivel bár érzelmileg hozzá lehet a legkönnyebben kapcsolódni, nem világos (legalábbis a cikk szerzője számára), hogy ez a fel-felvillanó emberi lépték hogyan kapcsolódik az előadás emberléptéken túlmutató, szertartásszerű karakterhez. Rónai Attila koreográfusként Nőkké finomítja és tágítja a Gangaray előadásaiban az utóbbi években rendre főszerepet kapó, szuggesztív és energikus amazonhordát. Az egyedi karakterekből álló csapat folyamatosan történik: egyik pillanatban olyanok, mint akiket a szél és a víz sodor kénye és természete szerint, a következőben azonban belőlük is elemi erővel pattan ki a sajátmozdulat, hol lágyabban, hol keményebben, hol együtt, hol önmagukban. Ha a fiúk egy-egy felkiáltójel, akkor a nők a szavak, és ebben az előadásban (mint ahogy a mondatoknál is) a szavak izgalmasabbak az írásjelnél. Az is igaz, hogy a teljes mondat általában mindkettőnél izgalmasabb. És ez a Pulsations esetében is így van.

Az összetartozás, egybeolvashatóság azonban egyáltalán nem magától értetődő. Nem csupán azért, mert az egymásra utaló fiútáncok karakterjegyeikben egészen mások, mint a női kartánc, de a férfi és a női világ hangkulisszájában, időben és térben is elkülönül egymástól. Az egyetlen kapocs az a gesztus, hogy nézik, látják egymást. (Bizonyára nem véletlen, hogy éppen ezt a momentumot nagyítja fel az előadás túltolt, giccsízű plakátja egy hatalmas emberi/női szemmel, amelynek a pupillája helyén Balázs Ákos Gábor arcképe lebeg a csarnokvízben.) Nem egyszerűen arról van szó, hogy a koreográfia praktikusan nem hozza össze őket, de végig az lehet az érzésünk, hogy ezek a férfiak és ezek a nők nem tudhatnak együtt mozogni és egymáshoz érni. Akkor sem, ha egyszerre mozdulnának. Hamvas Béla szerint nincs másik két entitás az univerzumban, amelyek annyira különböznének egymástól, mint a nő és a férfi. Egymás iránti vágyuk és találkozásuk így a létezés egységének bizonyítéka, de legalábbis ígérete. A Pulsations előadásában a találkozás hiánya és lehetetlensége  ontológiai állítás, egymás látása, és a nézőkben ébredő, ki nem elégített igény a két nem találkozására pedig sodró dinamikájú, erőteljes dráma.

Pulsations. Nemzeti Színház, Gangaray Dance Company. Fotó: KNI.

Mi? Gangaray Dance Company: Pulsations (Axis-Flux)
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncművészek: Balázs Ákos Gábor, Sárközi Gyula József, Rónai Attila, Bali Boglárka, Baumgartner Krisztina, Bujdosó Anna, Kovács Enikő, Mészáros Fanni. Vizuál: Szilágyi Benjamin. Jelmeztervező: Bali Boglárka. Látványtervező: Ferenczi Zsófia. Fénytervező: Hámor József. Koreográfia: Hámor József, Rónai Attila. Főrendező: Hámor József.