Szabó Réka Dorottya: Testek és kötelékek
Egy test mozgását két ellentétes tényező határozza meg: saját, belső ereje és mozgékonysága, illetve a közeg vagy az objektum, amiben vagy amin ezt az erőt kifejti. A két faktor kölcsönösen meghatározhatja egymást, és felszabadíthatja vagy korlátozhatja a másik fizikai lehetőségeit – a Budapest Bábszínház Stúdió ’26 elnevezésű, újgenerációs bábformákat felvonultató fesztiválján két előadás kísérletezik a figuraszínház vagy a fizikai bábszínház lehetőségeivel.
Hol a határ a személyes és az univerzális között? Lehet-e, tudjuk-e az egyéni sorstörténeteket általános érvényükben értelmezni? Általában igen, hiszen éppen ez a történetmondás lényege. Azonban vannak esetek, amikor az ilyen elbeszélések öncélúvá válnak – ennek a veszélye fenyegeti Lázár Helga (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground című egyszereplős autográfiáját, ami az emigráció rendre visszatérő motívumaiból bontakozik ki. A vád alapja egyébként részben műfaji járulék, az önelbeszélés kortárs színházi népszerűsége nem segít a helyzeten – nem egyszerű tehát az alkotó dolga, ha saját, privát valóságát játszaná el. Lázár a produkció elején egy mikrofon mögött áll, és távolságtartó könnyedséggel felsorolja az európai városok neveit, ahol valaha élt vagy alkotott. Napjaink független, szabadúszó alkotói számára nem idegen ez a kószáló létforma, és számos oka lehet annak, ha valaki e mellett dönt – a leggyakoribb ok mégis a szülőföld politikai és hatalmi közegének egzisztenciális vagy szellemi értelemben kizsákmányoló működése vagy ennek reciprokaként a külső lehetőségek sokoldalúsága lehet. De ez az előadás nem erről szól, vagy legalábbis nem elég bátran – a vándorlás vonzerejének (vagy átkának?) ismeretlen eredetét és a gyökértelenség-sors okát kutatva az elbeszélő nem megy olyan messzire: saját családfájában keresi és találja meg. Két női felmenőjének súlyos és tragikus történetéről beszél, amiből világosan kirajzolódik a kóborlás, szomorúbb esetben a bujdosás mintázata, mintegy megindokolva a kontinentális szintű szabadúszást. A gyökértelenség gyökere a gyökértelenség – summázza Lázár Helga, és ezen a ponton mintha be is rekesztené a további kérdéseket.

Lázár Helga. (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground. Budapest Bábszínház. Fotó: Damián Canteros.
Ha a gyökérkeresésre adott válasz a gyökértelenség, az paradox módon egy megnyugtató gesztussal rendez le egy nyugtalanságra vonatkozó kérdést. De azért is problémás, mert azt az illúziót táplálja, hogy a saját (performerként bemutatott, megformált) életünk történései tőlünk független okok miatt mennek végbe, emellett pedig mintha valamiféle szükségszerű összefüggést tételezne az ismétlődő életmotívumok között. (Ezzel nem azt az előadásban is hivatkozott pszichogenealógiai elméletet vitatom, ami szerint az elődeink életútjának ismerete segít minket tájékozódni a nagyvilágban.) Hiányzik, hogy az előadás ennél rafináltabban jelölje ki a felelősöket, hogy ne csak elmondjon történeteket, hanem meg is értse azokat – ez lehetne az általános érvényűség felé vezető út első lépése.
A szavak kizárólagosan meghatározzák, egy irányba terelik az értelmezést. Az élőben elhangzó vagy felvételről bejátszott szöveg egyértelművé teszi és szinte megfosztja az absztrakciótól az egyébként izgalmas jelrendszerekkel operáló előadást. A teret Léa Duchmann tervezte, a kontrasztos, kék és piros kötelekkel behálózott vaskeret szigorúan kijelöli Lázár mozgását, ami a történetek kontextusában ellentmondásos jelentéseket implikál: a vándorélet nem szólhat a szabadságról akkor, ha az az alany elkerülhetetlen sorsa. Ugyanakkor a játszó magyarságát szimbolizáló, a szó szoros értelmében emotional baggage-ként is funkcionáló élénkpiros „traumacsomó”, aminek mozgását disszonáns, jellemzően popkulturális, közéleti referenciák hangfoszlányai kísérik (zene: Szászi Petra), szintén elnehezíti, visszafogja a szárnyalni vágyó ént. A látványelemek szépen illusztrálják a narratív szinten megfogalmazott problémát: lehet egyáltalán szabadon mozogni a térben?
Innen ered Kovács Domokos koreográfiájának legfrusztrálóbb aspektusa is: a mozgáskompozíció szándékosan nem elégíti ki a kötelekhez fűződő esetleges befogadói percepciókat. Az artisták és légtornászok által gyakran igénybe vett eszköz lehetővé tehetné a látványos és lendületes akrobata-mutatványokat – ám nem teszi. Lázár testét lassú, óvatos és koncentrált mozdulatai szinte eggyé teszik a gyökérhálóval, mintha a mozgást nem az emberi akarat, hanem a gyökér-kötelek indukálnák. Világos a párhuzam a forma és a téma között: mindkettő az irányítás relativitásáról, tágabb értelemben akár a szabad akarat problémájáról gondolkodik. A mozgás koncepciójának mélységei gondos elméleti és gyakorlati előkészítésről tanúskodnak, kár, hogy a produkció mégsem vetkőzi le a szó és a szöveg kisajátító attribútumait és didaxisra való hajlamát. A lassan egymásba fonódó, kitartott pózok komoly fizikai aktivitást követelnek, Lázár mozgása mégis könnyűnek tetszik – ennek a könnyűségnek a próbatétele pedig fontos szerepet játszik Kovács Domokos önálló, rendezői projektjében (is), a Tryangle-ben.

L. Nagy Attila és Kovács Domokos. Tryangle. Budapest Bábszínház. Fotó: Szalontai Zoltán.
A frappáns című előadás egy homoerotikus háromszög megidézésével Lázár produkciójához hasonló relációkat kutat, de nem dolgozik szavakkal – és ez erényére is válik. Nagy Orsolya dramaturg lágyan íveli és árnyalja a mozgások laza narratíváját, így a fókusz a technikára, a forma kihívásaira és szépségeire irányul. Három entitás lehetséges kapcsolódásait tárja fel az előadás, Kovács Domokos és L. Nagy Attila személyében két táncos, Kárpáti Panna tervezésében pedig egy férfitestű fólia-óriásbáb közreműködésével. A mozgató és a mozgatott, az élő és élettelen, a szubjektum és az objektum kategóriáinak elmosódása, hierarchiáinak felszámolása központi kérdés – az animálhatóság és a „tárggyá válás” kísérleteit látjuk.
L. Nagy bevonása miatt Kovács produkciója egy korábbi munkájának (Dancing On A Grinder) folytatása. A test–tárgy kapcsolat mellett most a test–test viszonya is láthatóvá válik: az egymást követő koreográfiák szinte ugyanazokkal a motívumokkal, mozgáselemekkel dolgoznak, így igen látványossá lesznek a test és a báb eltérései vagy hasonlóságai. Mivel a két táncos színpadi magatartása élő entitásként kezeli a bábot, ezek a különbözőségek a megjelenített viszonyok helyett a technikában és a létezők fizikai adottságaiban keresendők. Ilyen például a tömegek és a súlyok szemmel is érzékelhető mássága, ami miatt az emelések fordítottan arányosak: az emberi test számára a test–tárgy relációban az emelve lenni, a test–test esetében pedig az emelés jelent fizikai erőfeszítést. Kovács koreográfiája az első harmadban a báb légiességét mutatja be – ezt Vranik Krisztián és Jankó András játékos hangzatú zenéje, illetve Váradi András és Selmeczi Mercédesz üveges, hideg pasztelleket keverő fényterve tovább hangsúlyozza –, majd L. Nagy belépésével megkezdődik a tömör emberi testek keringője. A zene elnémul, helyét a mozgások által előidézett hangok, suhanások, dobbanások és levegővételek természetes kompozíciója veszi át. Az ember fizikai-biológiai jelenlétének dicsérete ez a szegmens – és paradox módon éppen erre a perspektívára van szükség ahhoz, hogy felismerjük: az ontológiainak vélt ellentétet a Tryangle materiális jellegűvé redukálja.

L. Nagy Attila és Kovács Domokos. Tryangle. Budapest Bábszínház. Fotó: Szalontai Zoltán.
A test és a tárgy együttes, elkülöníthetetlen mozgása poszthumán gondolatokat idézve a két létforma hasonlóságairól és egyenrangúságáról beszél. Az óriásbáb többféle módon irányítható, kívülről és belülről egyaránt, a táncosok/mozgatók pedig egész testüket használják. Rendkívül izgalmas, hogy bár az ember és a báb kölcsönösen meghatározza egymás lehetőségeit, a koreográfia teret enged az egyéni megjelenésnek is. Vagyis a két létezőt a mozgás úgy köti egymáshoz, hogy közben – az illusztratívabb taglejtések által, mint a simogatás vagy egy pofon – individuumként is érzékelhetők. Az egyenlőséget nem az összeolvadás (azok inkább az egységet), hanem az egyéni megjelenések pillanatai fejezik ki – viszont éppen ezekben a pillanatokban áll fenn az apparátus, azaz a mozgatás lelepleződésének veszélye is. A poszthumán vonatkozásokat mindezek ellenére gyengíti, hogy a báb, vagyis a tárgy kivitelezése antropomorf, színpadi jelenléte megszemélyesített.
Hogy pontosan miről szól a történet, amit e három szereplő interakciói tárnak elénk, nem tudom. Egy szerelmi háromszögről, egy emlék megtestesüléséről vagy a képzelet valóságteremtő erejéről, esetleg az emberi lét tárgy-léttel szemben megfogalmazott rövidségéről és helyettesíthetőségéről – helyes megoldás nincs, és éppen ez ruházza fel a produkciót az értelmezés szabadságával és jótékony univerzalitással.
Mi? (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground
Hol? Stúdió ’26 Fesztivál
Kik? Szövegíró, rendező és előadó: Lázár Helga. Koreográfia: Kovács Domokos. Látványtervező: Léa Duchmann. Zeneszerző: Szászi Petra. Dramaturg: Gábor Sára.
Mi? Tryangle
Hol? Stúdió ’26 Fesztivál
Kik? Előadók: L. Nagy Attila, Kovács Domokos. Dramaturg: Nagy Orsolya. Bábtervező: Kárpáti Panna. Zeneszerző: Vranik Krisztián, Jankó Mátyás. Fénytervező: Váradi András, Selmeczi Mercédesz. Konzulens: Fejes Kitti. Rendező: Kovács Domokos



