„Közös a három német nyelvterületi előadás alapanyagában, hogy női szerzők írták őket, nem a színházi fősodorhoz tartoznak, és a társadalmi nagyképben alig észrevehető tragédiákat – amelyeket talán épp a hétköznapiságuk tesz láthatatlanná? – dolgoznak fel, analitikusak, társadalmi látleletet adnak, ám mivel a lélektani megalapozottságra építenek, elkerülik a leegyszerűsítő olvasat lehetőségét.”

Tarnóczi Jakab legutóbbi magyarországi bemutatója az április vége óta látható Rekviem, azt megelőző itthoni premierje a 2024. októberi Radical Relax volt. A két szerzői szöveg között színre vitt a grazi Schauspielhausban egy elfeledett angol darabot, a Rutherford és fiát, megrendezte egy ugandai szerző írói rezidenciaprogramban született drámájának ősbemutatóját a müncheni Residenztheaterben, majd visszatért Grazba egy osztrák kisregény, Marlen Haushofer Megöljük Stellát (Wir töten Stella) című művének színpadi adaptációjával. Közös a három német nyelvterületi előadás alapanyagában, hogy női szerzők írták őket, nem a színházi fősodorhoz tartoznak, és a társadalmi nagyképben alig észrevehető tragédiákat – amelyeket talán épp a hétköznapiságuk tesz láthatatlanná? – dolgoznak fel, analitikusak, társadalmi látleletet adnak, ám mivel a lélektani megalapozottságra építenek, elkerülik a leegyszerűsítő olvasat lehetőségét. (Izgalmas elemzés tárgya lehet az, hogy hatnak-e a tapasztalatok a Rekviemre, mozdul-e, kap-e új árnyalatokat Tarnóczi szerzői színháza e három munka után, természetesen figyelembe véve az állandó és a változó alkotótársak szerepét is.)

A grazi színház intendánsának, a szakmája szerint dramaturg Andrea Vilternek deklarált szándéka a kánon bővítése, a sorba a Megöljük Stellát logikusan illik. Bár Marlen Haushofer (1920–1970) ma az osztrák háború utáni irodalom egyik legjelentősebb alakjának számít, életében leginkább „női írónak” tartották, művei csak az 1980-as évek feminista irodalomtudományi fordulatának köszönhetően lettek széles körben ismertek és elismertek. Haushofer szakított a korszakra jellemző (férfiak kijelölte) tematikával: a nagypolitika vagy a háborús bűnösség helyett a nők mindennapjainak leírására, azon keresztül pedig a polgári létforma beszűkültségére és a családi struktúrákban rejtőző erőszakra fókuszált. A kisregényt 1958-ban adták ki (magyarul 2022-ben, Nemeskürty Harriet fordításában jelent meg az Európa Kiadónál), és elemzései kiemelik: tökéletes képet ad Ausztria polgári középosztályának hideg, személytelen, kifelé hazug módon idealizált világáról, amelyben tovább élnek a régi autoriter struktúrák. A történet két generációval később, 2026-ban is érvényes – nem csupán Ausztriában –, a folytonosságot ironikusan jelzi aláfestésként a Bécsi Filharmonikusok hagyományos újévi koncertje.

Wir töten Stella. Schauspielhaus Graz. Fotó: Lex Karelly.

Áttetsző függöny mögött kezdődik az előadás, ami törli a tárgyak körvonalait, nem érzékelteti a játéktér méretét. Ez – Bencsik Levente és Hunyadi Máté hol pulzáló, hol pedig elmosódó, nyugtalanító atmoszférát teremtő zenéjével együtt – nem csupán titokzatosságot ad, de egyszerre bizonytalanítja el a nézőt, és kényszeríti arra, hogy fókuszáltan figyeljen, még inkább: próbáljon tisztán látni. Miután a függöny felemelkedik, a szinte üres térben megmarad a támpontnélküliség és a figyelmi kényszer. Egy íróasztal, olcsó összecsukható ikeás szék, egy matrac a padlón, egy kanapé, indusztriális lámpák, dobozok szerteszét – személyességet nem árasztó tárgyak. Bárkié is, közel a korábbi élet teljes felszámolása. A falakon már a következő lakó szürke színmintái. Mindenfelé ajtók, a mennyiségükben is van valami nyugtalanító. A színpad teljes magasságáig érnek a falak, túlméretezett nagypolgári lakás, alig érzékelhető az emberlépték. Majd’ minden a színpad mélyén, távol a közönségtől zajlik, időigényes egyik pontból eljutni a másikig. Az üresség és az arányok még fenyegetőbbé teszik az atmoszférát (díszlet: Kálmán Eszter).

„Egyedül vagyok.” A kisregénnyel egyezően az előadás is ezzel a mondattal kezdődik. Olivia Grigolli felhangok nélkül mondja ki, érzelemmentesen, csak a helyzetet rögzítve. Ő az idős Anna, aki narrátorként a leghátsó sarokban ül, visszatekint és analizál. Arca a térbe leeresztett különböző méretű fehér felületeken közelről látható, mintha élő portrékat látnánk a képrámákon. Van ebben valami játékosság és elegancia, de fontosabb az a gesztus, hogy a szuperközeli a legapróbb rezzenéseket is megmutatja. Minden pillanat érzékeny és intim.

A kamerát két színésznő kezeli (Jana Ajorgbor és Katharina Wakonig), akik mintha Anna múltjának kísértő árnyai, személyiségének töredezett darabkái lennének. Azonosságukra utal, hogy a négy Anna ugyanolyan jelmezt kap Giliga Ilkától, amit a kék dominál. Nem véletlenül. „A kékből bátorságot merítek, a kék távol tart tőlem mindent és mindenkit. (…) Nekem védőpajzs a kék. Ebben a színben nem érhet bántódás” – beszélteti Marlen Haushofer a karaktert. Filmeznek mindenkit, ám ha az előadás végén visszapörgetjük, nem emlékezünk a nagy lelepleződés pillanatára. Arra, hogy Anna felismerte volna, mikor egykori iskolatársának lányával, a hozzájuk albérlőként beköltöző Stellával férje, Richard, viszonyt kezd. Mert a mintát ismerte, mint Kasszandra a jövőt – róla olvas az Íliászban a fiával, aztán róla is álmodik –, hogy minden újabb nő csak újabb zsákmány Richardnak, ám ahelyett, hogy közbeavatkozott volna, megmaradt kényelmes apátiájában.

Valójában nem is emlékezhetünk a pillanatra, mert nem detektálható. Még úgy sem, hogy a belső monológok időnként a fiatal Annával (Sarah Sophia Meyer) folytatott különös párbeszédekké alakulnak annak a rendezői döntésnek köszönhetően, hogy a két idősík, a múlt és a jelen egyszerre jelenik meg a térben. A két színésznő egymás mellett áll vagy ül – hol az az érzésünk, hogy egymásra vannak vágva az egyes idősíkok, hol meg az, hogy osztott képernyőn nézzük az emléket és az emlékezést. Az idős Anna megfigyeli, elemzi a helyzeteket és benne magát, döntéseire magyarázatot keres. Ijesztő, ahogyan a tetteire az eltelt idő ellenére is pszeudoreflexiókat ad. (Az előadásban a regényhez képest jóval nagyobb a távolság az események és a visszaemlékezés ideje közt, ami tovább árnyalja Anna személyiségét.) A fiatal és az idős Anna is újra és újra leül az íróasztalhoz, hogy leírja az eseményeket. Mániásan, de leginkább csak a maga megnyugtatására. Az eredmény mindössze az önvád, hogy miért adott a 19 éves lánynak egy nőiességet hangsúlyozó ruhát, amellyel ráébresztette őt szépségére és szexuális kisugárzására.

Wir töten Stella. Schauspielhaus Graz. Fotó: Lex Karelly.

Stella ugyan felnőttkorú, de éretlen és tapasztalatlan, érzékeny és sérülékeny. Nem nyit az új környezete felé, személyiségéből nem mutat semmit; idegenségérzetét, szó nélküli kötögetésének enigmatikusságát fordítja le Anna butaságnak, ostobaságnak. Pedig csak biztonságra, stabilitásra lenne szüksége, amit otthon, az anyjától nem kap meg. Olyannyira nem, hogy az anya, Luise tulajdonképp lepasszolja őt arra az időre, míg fiatalabb pasijával olaszországi utazásra indul. Anke Stedingk olyan nőt mutat, akire gonoszul legyintve azt szokták mondani: nem anyának való. Ami inkább úgy igaz, hogy nem akarta az anyaszerepet, és ezt nem is titkolja. E tekintetben az egyetlen olyan karakter, aki nyílt lapokkal játszik, nem vesz magára semmiféle maszkot. Titoktalan nő, amit Giliga Ilka semmit sem felfedő, közönségességükben mégis leleplező ruhái is mutatnak.

Stella magárahagyatottsága kapcsolódási vággyá sűrül Otiti Engelhardt játékában, ami a Richard-félék kiszolgáltatottjává teszi az ilyen helyzetben levőket. Azt, hogy mi történik közöttük, nem látjuk, ettől a történet némiképp krimiszerű lesz. Van az előadásban egy pillanat, egy tánc. Erotikus, de nem direkten, nem kontrolláltan és legfőképp nem tudatosan az, hanem úgy, mint amikor az ember még csak ismerkedik ezzel a fogalommal és saját határaival, vonzerejével. Cuhorka Emese mozdulatokra tudta fordítani az elfojtás és a felszabadulás közötti állapotot. Otiti Engelhardt zsigeri energiákkal táncol. Az egykedvűség oda, mégis van a jelenetben valami nyugtalanító.

Amiatt különösen, hogy ezzel párhuzamosan valaki más is táncol a színpadon. Ő a szorongásait adja ki magából, és képes eljutni oda, hogy megszabadul tőlük, felvállalja magát, döntést hoz, kezébe veszi sorsát. A házaspár 15 éves fiát, Wolfgangot alakító Danylo Dmytrenko anyás gyerek, könyveibe menekülő, rebbenékeny, csupa ideg kamasz, aki pontosan azonosítja, mi történik körülötte. Tisztában van azzal, hogy apjának különösebb következmények nélkül vannak viszonyai, mert az anyja kényelmes apátiába zárta magát. Felső középosztálybeliek, azaz a fiúnak az információhoz való hozzáférés és az anyagiak tekintetében is van eszköze a kitörésre: bentlakásos iskolába megy.

Stella nem ilyen szerencsés. Hazug esélyt kap a boldogságra, majd miután az apjával egyidős férfi fizikailag bántalmazza, egész egyszerűen elveszíti iránta az érdeklődését. Fájdalma körvonalazatlan, testet-lelket betöltő. Egy teherautó elé futva öngyilkos lesz.

Richard egyetlen nő, Anna mellett tart ki, és kizárólag azért, mert – mint azt szerelmük hajnalán megfogalmazta – a tulajdonának tekinti. Érzelmileg nem kötődik a feleségéhez és a gyerekeihez, kizárólag azért van rájuk szüksége, hogy a birtokaként mutassa fel őket. Richard minden félrelépése az ösztönös trófeaszerzésről szól, kielégülései ideiglenesek. (Épp ezért remek az ötlet, hogy vacsora gyanánt gyorséttermi kajával állít haza. A „nem tudtam ellenállni neki” túlmutat a sült krumplin.) Sebastian Schindegger azért nyugtalanító a szerepben, mert nem par excellence szörnyeteget alakít, hanem egy visszafogott, teljesen normálisnak tűnő férjet és apát, akinek a visszataszítósága nem körvonalazható, „nem oké”-sága szavakba nem önthető, csak zsigerileg érezhető.

A férfidominanciát még egy szereplő jelzi markánsan: Dr. W., a nőgyógyász, aki a regényben épphogy csak felvillan. Egy kávéházi vendég, akiről megtudjuk, hogy ügyvédként Richard intézte a válóperét. Miután együtt megrendezték, hogy a feleségét rajtakapják a szeretőjével, az asszony egyetlen schillinget sem kapott a válás után. Az előadásban a figura jelentősége megnő.

Első megjelenésekor a rendelőben Annát vizsgálja, a tünetek szexuális úton terjedő fertőzésekre utalnak. A kérdés, hogy volt-e új partnere, és a megjegyzés, hogy beszéljen a férjével, akár természetesnek is hangozhatna. Az orvost alakító Thomas Kramer azonban az eleve kiszolgáltatott vizsgálati helyzetben fokozza a hatalmi dominanciát, hangsúlya a nőt hibáztatja. A második jelenetében Richarddal együtt vannak a lakásban, ahol meglepetésükre nemcsak Anna, de Stella is ott van – rosszullét miatt ment haza az iskolából. Anna meglepődik az orvos és Stella ismeretségén, Richard maszatol. Amellett, hogy ez a tesztoszteronszagú férfiszolidaritás legtaszítóbb megnyilvánulása, az elhallgatásokból épülő történet súlyosságát növeli, és épp azt teszi érthetővé, hogyan, miért lesz képes később Anna részvét nélkül, már-már leplezetlen megkönnyebbüléssel beazonosítani a fiatal női holttestet. Ezért a többes szám első személy a címben. Mert bűntárssá válik az is, aki passzívan hallgat, hogy ne veszélyeztesse kívülről békésnek látszó, ám korántsem boldog, inkább csak kényelmes életének törékeny egyensúlyát.

Wir töten Stella. Schauspielhaus Graz. Fotó: Lex Karelly.

A családon belüli kommunikáció pusztán funkcionális, szeretet vagy empátia rég nem létezik a családtagok között. Anna beismeri, hogy a fia kedvesebb neki, és azért nem táplál nagy érzelmeket 13 éves lánya, Annette (Ambra Panz / Lilli Wrann) iránt, mert fizikai megjelenésében túlságosan hasonlít az apjára. Nincsenek érzelmi kitörések, a kegyetlenség a szavak mögött rejlik, a közönyben. „Stellának, ennek az ostoba teremtésnek, már elsőre sikerült a kitörés” – jegyzi meg perverz érzéketlenséggel a lány öngyilkosságáról Anna, aki feleségként, társként, anyaként és nőként is az érzelmi megkövülést választja túlélési stratégiának. Emiatt képtelen az ellenállásra, és ami ennél tragikusabb kimenetelű: annak a felismerésére, hogy közönyével egy fiatal ember sorsát pecsételi meg.

Marlen Haushofer felhangok nélkül, nyugodtan, szinte távolságtartóan ír – és ez fontos! – nem a végső tragédiáról, hanem az odavezető útról, amely retrospektíve maga a folyamatos vörös vonal. És azért nincs rögzítve egyetlen fordulat, az a bizonyos utolsó csepp, mert a fókusz máson van. Azon, hogy a cselekmény folyamatában, pláne a nem egyértelmű helyzetekben, nem vagy alig realizálhatók a veszélyek. Tarnóczi rendezőként és adaptálóként is pontosan követi ezt a kottát, amitől az eleve kegyetlen tartalom még megrendítőbbé válik. Ha pedig távolabb lépünk, és úgy tekintünk a műre, mint annak az analízisére, hogy hogyan zajlik a hatalommal való visszaélés zárt rendszerekben, még kényelmetlenebbé válik a szembesülés, hiszen végső soron Marlen Haushofer valójában azt kérdezi, miről és milyen áron vagyunk képesek elfordítani a tekintetünket, hogy fenntartsuk saját komfortzónánkat.

Mi? Marlen Haushofer: Megöljük Stellát
Hol? Schauspielhaus Graz
Kik? Szereplők: Olivia Grigolli, Sarah Sophia Meyer, Otiti Engelhardt, Sebastian Schindegger, Anke Stedingk, Thomas Kramer, Danylo Dmytrenko, Ambra Panz, Lilli Wrann, Jana Ajorgbor, Katharina Wakonig. Rendező: Tarnóczi Jakab. Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Giliga Ilka. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Koreográfia: Cuhorka Emese. Fény: Fellegi Viktor. Dramaturg: Andrea Vilter.