„Az opera kezdetén a digitális kivetítők erdejéből az exkluzív nyaralóba tévedő két szerelmespár még nem tudja, hogy a dizájner susogósba öltözött »filozóf« az ösztönélet útvesztőit készül feltárni előttük. Így a fiatalok szelfizgetve, gyanútlanul sétálnak be a paradicsomi szépségű csapdába.”

Pál Botond, Kovács István, Kapi Zsuzsanna, Kálnay Zsófia, Megyimórecz Ildikó, Dobák Attila. Così fan tutte. Magyar Állami Operaház. Fotó: Nagy Attila.

A Così fan tutte dinamikus nyitányához háromdimenziós látványt hoznak létre a különböző mélységben elhelyezett digitális kivetítők az Eiffel Műhelyház színpadán. A pazar tengerparti látkép-sorozat – a videótervező Czeglédi Zsombor munkája – az előadás meghatározó elemeként, szikrázó háttérgrafikával narrálja Mozart vígoperáját. A történet felvezetéseként az ötcsillagos panoráma gyors egymásutánban, különböző vizuális stílusokban jelenik meg a kivetítőkön: posztapokaliptikus látomásként, graffitikkal átfestve, szürrealista vízióként, képregények világát megidézve, szecessziós átiratban, az Alien-filmek sci-fi-horror fantáziájaként vagy ultraibolya színkódokat képezve. Futurisztikus mese-hangulatot kap ezzel a játéktér, amelyben a néző egy felnőtteknek szóló, digitális kaleidoszkópon keresztül követhet egy időtlen történetet.

Székely Kriszta rendezésében Don Alfonso (Kovács István), az ászanákból ászanákba hajladozó jóga guru tartja kézben a szálakat. Az opera kezdetén a digitális kivetítők erdejéből az exkluzív nyaralóba tévedő két szerelmespár még nem tudja, hogy a dizájner susogósba öltözött „filozóf” (jelmeztervező: Pattantyus Dóra) az ösztönélet útvesztőit készül feltárni előttük. Így a fiatalok szelfizgetve, gyanútlanul sétálnak be a paradicsomi szépségű csapdába. Fiordiligi (Megyimórecz Ildikó) és Ferrando (Pál Botond) illetve Guglielmo (Dobák Attila) és Dorabella (Kálnay Zsófia) láttán Don Alfonsóban megfogalmazódik a gondolat, hogy próbára tegye a párok érzelmi szakítószilárdságát. S mivel a két macsó katona hiúságát nem nehéz provokálni, a férfiak már az opera első jelenetében fogadást kötnek a szerelmeik hűségére. Ferrando és Guglielmo biztosak abban, hogy menyasszonyaik erénye a legnehezebb körülmények között is feddhetetlen marad, míg Don Alfonso mindent megtesz a bukásukért. Ezért meggyőzi a két férfit, hazudják azt a menyasszonyaiknak, hogy csatába szólítja őket a kötelesség, de aztán álruhában visszatérve próbálják meg a mit sem sejtő lányok fejét elcsavarni.

Dacára annak, hogy Lorenzo Da Ponte librettója olyan neves irodalmi előképekkel rokonítható, mint Ovidius Átváltozások című művében Cephalus, az athéni herceg története, illetve Ludovico Ariosto reneszánsz eposzának, az Orlando furiosónak bizonyos énekei, Mozart operájának fogadtatása nem volt problémamentes. Épp csak bemutatták a zeneművet, mikor II. József halála miatt a gyász idejére bezárták a színházakat, később pedig II. Lipót alapjaiban változtatta meg a bécsi operajátszást, kezdve azzal, hogy megvált Da Pontétól.^[1] Leginkább azonban a történet kimenetele jelentette a problémát: Così fan tutte – azaz mindenki – értsd: minden nő – ugyanúgy csinálja, vagyis elbukik a hűség próbáján. Így nem csoda, hogy Mozart művei közül ez az egyik leggyakrabban átdolgozott opera. Több mint harminc német nyelvű változatban próbálták kozmetikázni a vígopera morális ítéletét, amit Don Alfonso így foglal össze: „Mindenki vádolja a nőket, de én megbocsátok nekik, változzon akár naponta ezerszer is a szerelmük. Egyesek bűnnek mondják ezt, mások szokásnak, szerintem meg a szívük szükséglete.” (Magyar szöveg: Török Tamara.)

A mondanivalóval, amellyel úgy száz évig nem igazán tudtak megbarátkozni a nézők, ma is elég dolga akad a rendezőknek. Ugyanakkor sziporkázó színpadi megoldások bizonyítják, hogy Mozart zenéje és Da Ponte története milyen átváltozásokra képes a színpadon. Peter Sellars 80-as évekbeli rendezése a zenemű sötétebb pszichológiai árnyalatait hangsúlyozva, Alfonso, a vietnámi veterán leharcolt bisztrójában játszódik. Ebben a koncepcióban a női szereplők kezdettől fogva tisztában vannak az álruhás játékkal, így ők is aktív részeseivé válnak az érzelmi szálak összezavarásának. A milánói Scalaban Robert Carsen tavalyi produkciója pedig felerősítve a tettetés hazugságait, egy Big Brother-szerű valóságshow dramaturgiáját követve szórakoztatja a nézőket.

Székely Kriszta rendezése, megtartva a kamaradarab-formát, a két szerelmespárt a Z generáció közegébe helyezi. A karakterek megőrzik ugyan eredeti személyiségüket, de az aktualizálás új játéklehetőségekkel gazdagítja a szerepeket. A mobil- és digitális függőség kifigurázása, a lábakon Crocs-fantáziákban, a fejeken tornyos parókákban végződő ruhaszettek „Balenciaga-barokkja”, olyan játékos közeget hoz létre, melyben otthonra lel a pikáns bohózati téma.

Megyimórecz Ildikó, Pál Botond, Kapi Zsuzsanna, Dobák Attila, Kálnay Zsófia, Kovács István. Così fan tutte. Magyar Állami Operaház. Fotó: Nagy Attila.

Az opera három női szereplője különböző személyiségtípusokat képvisel. Kálnay Zsófia plasztikus, élettel teli Dorabellát formál. Első áriáját (Smanie implacabili) rögtön Facebook live kezdi: belesírja bánatát az online térbe, amiért a vőlegényének veszélyes küldetésre kellett indulnia. Despina, a szobalány – Kapi Zsuzsanna sziporkázó megformálásában – hitetlenkedve fogadja Dorabella bánatát, és In uomini, in soldati kezdetű, digitális Dávid-szobrokkal illusztrált áriájában megszólal a nő, aki tudatosan használja a férfiakat, miközben szolgálóként saját társadalmi helyzetéből fakadó sértettséget is hordoz. Egyszerre bosszankodik a nyavalygó TikTok-lányokon, és képviseli a földhözragadt, testi örömökben és tisztátalan lehetőségekben gondolkodó racionalitást. A harmadik női szereplő, Fiordiligi nyilatkozata sem várat sokat magára. Amikor megjelenik a két, álruhás, „ismeretlen” hódító, a sziklaszilárd morál drámai magaslataiból csap le a férfiakra. A Come scoglio című ária meglepő hangi ugrásait Megyimórecz Ildikó kiválóan teljesíti. S így Fiordiligi erős és lankadatlan energiája létrehozza a kesergő és a férfiakat lenéző kétféle nőtípus mellett a harmadikat: a nem befolyásolható személyiséget.

A történet végére – mint az a műfajra jellemzően előre sejthető – mind a három szereplő meghasonlik, de hogy ez kizárólag a férfiak sikere-e, az kérdéses. Don Alfonso ugyanis Despinát is bevonja az ármánykodásába, aki szobalányként könnyebben képes manipulálni Dorabella és Fiordiligi növekvő bizonytalanságát. Kovács István guruja kiválóan húzódik meg a háttérben, mindent meghallva terveli ki a soron következő lépést. A szerep végig jól őrzi a kiszámíthatatlanságát: a határozott basszus szólam lehűti a kedélyeket, amikor Ferrando és Guglielmo már előre örülnek a győzelmüknek, majd a megengedőbb mélység enyhíteni is képes elkeseredettségüket a fogadás elvesztésekor.

A női hármas, illetve Don Alfonso és Despina összejátszó kettőse mellett mintha Pál Botond Ferrandója és Dobák Attila Guglielmója kevesebb lehetőséget kapna a játékra. Macsó haverságuk generálhatna több humort, ha élesebb kontraszt lenne az eredeti és az álruhás karakterük között. Ez az első felvonás végi, bohózat-jellegű helyzetben is megmutatkozik, amikor a fiúk végső elkeseredésükben öngyilkosságot mímelve akarják meglágyítani a női szíveket. Ez a jelenet elbírt volna több rendezői ötletet, hogy ne csak a zenei megvalósítás domináljon. Ráadásul Pál Botond Un’aura amorosa és Dobák Attila Donne mie, la fate a tanti című áriáin is lehetett volna technikailag és előadásmódban csiszolni, hogy az előbbi himnikus szerelmi vallomása, majd Guglielmo női nemnek címzett ironikus szemrehányása kifejezőbb formát találjon.

Székely Kriszta jó érzékkel adaptálja a történetet a Z generáció érzelmi kiszámíthatatlanságára, bár meglepetést is okoz, amikor A walkürök lovaglása ismert zenei motívumát használja vendégzeneként a csatára hívó kórus helyett. A wagneri dörgedelem ötlete érthető, hiszen ő volt az, aki kijelentette, hogy „boldog, amiért Mozartnak nem sikerült a Così fan tuttéhoz olyan zenét kitalálnia, amilyent A varázsfuvolához: »Szégyent hozott volna a zenére«.”^[2] Ugyanakkor Mozart operájától annyira elüt a váratlanul közbeharsogó wagneri hangzás, hogy szinte megállítja az előadást. Az opera utolsó jelenetében – feledtetve a helyenként lanyhuló kreativitást, illetve a hol technikailag magabiztos, művészileg érlelt, hol pedig kiforratlan hangi megvalósítás közötti zenei egyenetlenségeket – a rendezés végül képes üdítő revansot venni a mű női nemet célzó, kétes morális ítéletén, megfelelő helyiértéket adva nemcsak a pórul járt szereplőknek, de a vígoperai műfajnak is. A szerelem ugyanis válogatás nélkül kiszolgáltatottá tesz, de ha komédiáról van szó, akár még az is előfordulhat, hogy mindenki szerethet mindenkit.

^[1] Bruce Alan Brown: W. A. Mozart: Così fan tutte, Cambridge University Press, 1995, 164. l.

^[2] Paul Henry Lang: Az opera, Zeneműkiadó, Budapest, 1980. 114. l.

Mi? Così fan tutte, Zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart, Szövegíró: Lorenzo Da Ponte.
Hol? Magyar Állami Operaház
Kik? Karmester: Török Levente, Fiordiligi: Megyimórecz Ildikó, Dorabella: Kálnay Zsófia, Ferrando: Pál Botond (operastúdió), Guglielmo: Dobák Attila, Despina: Kapi Zsuzsanna, Don Alfonso: Kovács István. Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara.Rendező: Székely Kriszta, Díszlettervező: Schnábel Zita, Jelmeztervező: Pattantyus Dóra. Világítástervező: Pillinger Tamás, Videótervező: Czeglédi Zsombor, Dramaturg: Szabó-Székely Ármin, Magyar szöveg: Török Tamara, Angol szöveg: Benkő Minka.