90 éve született és 20 éve halt meg a nagy meseíró, aki az idősebb generációknak még kortársa, a fiatalabbak számára azonban már klasszikus szerzőnek számít. A Lázár Ervin-év alkalmából két újabb bemutató, a Budapest Bábszínház 2026 áprilisi Berzsián és Dideki-adaptációja és az Aranyszamár Bábszínház A legkisebb boszorkány című, 2025-ös előadása kapcsán pont ez a látszólagos szembeállítás vizsgálható: hogyan teszik kortárssá, jelenvalóvá a színpadi adaptációk a Lázár Ervin-i időtlen történeteket.

Berzsián költő lelke hullámvasút, vidámpark, egy szürke szoba. Berzsián költő lelke a város. Berzsián költő lelkén viharok száguldanak végig, villámok csapkodnak – a város romba dől. Berzsiánnak meg kell vakulnia ahhoz, hogy újra lásson, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A Budapest Bábszínház Lázár Ervin születésének 90. évfordulója alkalmából 2026 áprilisában mutatta be a Berzsián és Dideki című meseregényt Veres András rendezésében, hosszú kihagyás után, hiszen – bár a Berzsián és Dideki bábos és élőszereplős változatban is időről időre felbukkan a magyar színpadokon – a Bábszínház legutoljára a szöveg keletkezése után nem sokkal, 1983-ban tűzte műsorára a mesét, Lengyel Pál rendezésében.

Berzsián költő nem tud verset írni. Hol vannak már azok az idők, amikor jobbladáit az egész város lelkesen szavalta? Tud viszont – igaz ugyan, hogy csak haragjában, de bizony könnyen felfortyan ez a folyton lávaként izzó költő – átkozódni, istennyilát küldeni bárkire és bármire. Ha a „semmiből világokat” (bár ez nem Berzsenyi, hanem Csokonai) képességét a költő elidegeníthetetlen attribútumának vesszük, akkor a költészettel együtt jár a világteremtés képessége. Az átkozódással pedig a világrombolás képessége. De vajon mit és mennyit ért meg a hatéves korosztály Lázár Ervin sajátos nyelvhasználatából, meséjének metaforikus rétegzettségéből? Talán 1983-ban még inkább lehetett számítani arra, hogy a nézőközönség ismeri az alapművet, de ma már nem lehet erre építeni, így minden fontos információt az előadás képi-nyelvi regisztereinek segítségével kell közölni.

Budapest Bábszínház: Berzsián és Dideki. A fotón Hannus Zoltán, Pallai Mara, Pájer Alma Virág, Pethő Gergő, Teszárek Csaba. Fotó: Piti Marcell

Többrétegű ez a mese: az alapréteg a nyelv szó szerinti, primér működésében való megértésére irányul, így született a Dideki név – és az erre vonatkozó rövid párbeszéd el is hangzik az előadás elején, mintegy kijelölve az értelmezési kereteket. Nem kell félteni a gyerekeket, hiszen ők megalkotják a saját nyelvi világukat, létrehozzák a szavak és a dolgok saját értelmét. Pontosan értik a sötétség és a világosság szerepét, a jó és a rossz fogalmát, és persze nevetnek, amikor a városatyák szakálla lángra lobban (ráadásul kétszer), és elbámulnak azon, amikor Áttentő Redáz az egész nézőteret sötétbe borítja. Érzékelik Dideki és kertje szépségét, a szépség és a jóság finom, színes törékenységét, illékonyságát (egy mini-üvegház mutatja a kertet, az illat-befőttek pici, színes villanykörték). De mi kell a költészethez, a versíráshoz? Lázár Ervin erre a kérdésre nem itt, hanem egy másik szövegben ad választ: Dömdödöm nyeri a költőversenyt, pedig verse csupán abból az egyetlen szóból áll, amit mondani tud, de jelentése ennél világokkal tágabb: mindenkit nagyon szeret. (És mennyire csodálatos – hogy Lázár Ervin mellett Sebő Ferencre is emlékezzünk –, hogy Sebő, a Lázár Ervin-lemezén Dömdödöm versét (hiszen valóban alig egy ékezetnyi az eltérés annak refrénjétől) a Rejtelmek jól ismert dallamára énekeli.)

Szeretet és költészet mint világteremtő, világmegváltó erők – bár talán irodalmár, a vers füléből minden szőrt kihúzni kívánó énünk hevesen tiltakozik ettől – szorosan összefüggenek. Berzsián költőben pedig egyre kevesebb a szeretet, hiszen már a kötet elején – bár ez az előadásban csak jelzésértékű – szakítani akar az emberiséggel, és leghíresebb verse, a Szerelem, szerelem kezdetű jobblada is inkább hasonlít egy futurista kiáltványra, mint szerelmes versre. Persze a szöveg jelzéseiből egyértelműen következik a diagnózis: Berzsián alkotói válságának elsődleges oka a depresszió. Az előadás látványvilága ugyan megjeleníti ezt az állapotot, de nem szembesíti gyermekközönségét a fogalommal, és nem is hangsúlyozza ezt az értelmezést. A szeretet és a gyűlölet az a két jól elkülöníthető halmaz, amelybe a történet és az előadás elemei belesorolhatók: főként a két legfontosabb erő, Áttentő Redáz és Dideki, akik már a kezdet kezdetén jobb- és balfelől állnak Berzsián mellett (két erő harcol az emberért, mint egy emberiségdrámában, ahogy maga a rendező is megfogalmazta). Szeretet és gyűlölet, áldás és átok, építés és rombolás, virágok és sötétség, barátok és magány – az ellentétpárok sora még hosszasan folytatható.

Budapest Bábszínház: Berzsián és Dideki. A fotón a címszereplő bábok. Fotó: Piti Marcell

De mit és hogyan közvetít mindebből a Budapest Bábszínház tavaszi bemutatója? A díszlet már sokat elárul: panelházakat idéző egyforma kockák, rajtuk még apróbb négyzetek, mint apró ablakok, doboztévé, szögletes kanapé, csupa fém és vas és szürkeség. Atmoszférateremtő erővel bír az anyagok, a formák használata, bár kérdés, hogy a szocialista idők (belső)építészetére és tett utalások felismerhetőek-e a hatéves korosztály számára. Az óbudai panelrengeteget és a kivénhedt hullámvasutat idéző formák mellett a meseregény keletkezésének idejébe (1979) repít a városlakókat ábrázoló, és a Pöttyös Panni óvónénijének öltöztetőbabáira emlékeztető papírbaba-lánc^[1] is. A változatos bábtechnika egyébként javára van az előadásnak (főként a fő- és a mellékszereplők elkülönítésében segíti a nézőket), a három városatya például ironikus gesztussal hol fejszobor, hol dombormű formájában jelenik meg, de akad példa a tárgyanimációra is: Szőrénszőr Tejbajszán például (tejes?)kancsó. A négy jóbarátot (valamint Didekit és Áttentő Redázt) ábrázoló bábok felidézik valamelyest Réber László képi világát: arcuk aránytalanul nagy, vonásaik karikatúraszerűen elrajzoltak. Nem szépek ezek a bábok, nem is kedvesek, stilizáltságukban inkább távolságtartást követelnek, viszont a szögletes-szürke háttér előtt mégis szinte lehetetlen levenni róluk a tekintetet. A színészek feladata abban is áll, hogy megpróbálják közel hozni, megszerettetni a közönséggel a rájuk bízott figurákat, érdeklődést, részvétet kelteni a négy jóbarát – főként Berzsián, és később Dideki – sorsa iránt.

Az előadás során átlényegül a tér, és a bábok és bábosok hatására élő és lélegző valósággá válik. A mozgatók és a bábfigurák közti alaki hasonlóság sem véletlen, hiszen a rendezői koncepció szerint a bábosok tulajdonképpen a figurák belső világát tükrözik. Szép példája a bábos és a báb közti szimbiózisnak az a momentum, amikor a belső sötétség hatására megvakuló Berzsián bábfigurája helyett a bábos, Pető Tibor szemét kötik be, és ő botorkál vakon a kör alakú díszletbe zárva. Báb és bábos egymás alteregói – Pallai Mara Klopédiája fekete hajú, szemüveges és tudálékos, Teszárek Csaba Violinja kedvesen elvarázsolt, Hannus Zoltán Sróf mestere mindig igazságos és praktikus. Áttentő Redáz (Tatai Zsolt) bábfigurája furcsamód a régi olasz bunyósfilmek maffiózó-karakterét idézi fekete szerelésével és varjúarcával, Dideki (Pájer Alma Virág) esetében pedig nehéz eldönteni, hogy a csodás vörös hajú báb (minden kislány örömmel elfogadná játszóbabának), vagy a színésznő arca tükröz több bájt és kedvességet.

A többnyire komoly, komor hangvételt ellenpontozza a városlakók (Kemény István, Rusz Judit) időnkénti felbukkanása, akik látszólag semmit sem értenek az eseményekből, de ettől függetlenül bátran hangoztatják (szélkakasként forgó) véleményüket, hasonlóan a köcsögképű Szőrénszőr Tejbajszán (Rusz Judit), vagy Vinkóci Lőrénc kocsmáros (Kemény István) figurájához. Az előadás egyik leghumorosabb jelenete az, amiben a kocsma törzsközönsége közösen próbál olyan átkot találni, amely nem árt senkinek. A komoly hangulatot a zene is oldja: Rozs Tamás melódiái (főként az elszabadult kantáta) is segítik az érzelmi azonosulást, és a történet kihagyott momentumait csempészi vissza a taligahangszer, amelyet Teszárek Csaba értő módon szólaltat meg.

Aranyszamár Bábszínház: A legkisebb boszorkány. A fotón Baranyai Anita, Érsek-Csanádi Gyöngyi, Krausz Gábor. Fotó: Váradi Levente

Nemcsak a Lázár Ervin-év, hanem az identitásvesztés/identitáskeresés témaköre is ideköti az Aranyszamár Bábszínház 2025-ös A legkisebb boszorkány-adaptációját, amely idén az ASSITEJ Biennálé versenyprogramjában is szerepelt. A legkisebb boszorkány címszereplője, Amarilla, szintén nem tud úgy élni, ahogy megnevezése és helyzete diktálná (mint ahogy Berzsián – Berzsenyi – költő sem tud verset írni), ezért sorsa az identitásvesztés. Anya-Banya átka valójában nem igazi performatív aktus, csak kimondása valaminek, ami egyébként is bekövetkezne: „Segítettél Király Kis Miklósnak, megölted a sárkányt! Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, elveszem a mosolyodat, a szemedet, az arcodat, a lobogó hajadat, elveszem minden porcikádat. Kirgyola, bergyola, Amarilla, szél legyen belőled! Száguldj a világ körül nyughatatlanul, huhogj, zúgj, siránkozz, süvíts, te átkozott!” Az előadás öt éven felülieknek szól, és már számukra is átélhető, megfogható, hogy keresik magukat, szerepüket a világban: a szülőknek és testvéreknek akarok megfelelni vagy van lehetőségem önálló döntést hozni?. Az alkotók szerint A legkisebb boszorkány szenvedéstörténetként is értelmezhető – de értelmezhető kereséstörténetként is. Az identitás keresése, és az önmagunk, felismert és kikerülhetetlen sorsunk beteljesítése következményeként felvállalt identitásvesztés paradoxona Lázár Ervin történeteinek egyik visszatérő motívuma, gondoljunk csak a Bab Berci kövének alapigazságára: „Mert lehet, hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben virág szeretne lenni szegény…” (A szerepek felcserélhetőségét A legkisebb boszorkányban egyértelműen jelzi, hogy Tündér Tercia neve a harmadik leánygyermeket – azaz Amarillát – jelenti/jelenthetné.)

A legkisebb boszorkány nyughatatlansága az Aranyszamár Bábszínház előadásában leginkább az innovatív térhasználatban érhető tetten: a fémkeret közé kifeszített szalagok folyamatosan változtatják helyüket, és a hevederek között bukdosó-repülő-bújócskázó szereplők mozgatása rendkívül pontos, aprólékosan kidolgozott és összehangolt koreográfiát követel a három színész: Baranyai Anita, Érsek-Csanádi Gyöngyi és Krausz Gábor részéről. A díszlet és a bábok mind hétköznapi tárgyak, eleve meglévő eszközök újrahasznosítása révén készültek, ezzel pedig nem csak a gyermek nézők környezettudatosságát fejlesztik, hanem a mese első mondatainak világképét is hűen közvetítik az alkotók (tervező, kivitelező: Bartal Kiss Rita): „Ott állt a vén boszorkány a világvégi háza előtt, a tornácnak támasztva egy elhasznált villám, cipője mellett egy elrongyolódott égiháború, cakkos szegélyű, csak azért nem dobta a szemétdombra, mert fösvény volt az istenadta, hátha jó lesz még valamire.” Ez a „hátha jó lesz még valamire”-elv, az újrahasznosítás, illetve az előadás utaztathatóságának igénye eredményezte a látszólag egyszerű, könnyedén összerakható, valójában azonban a sokféleképpen használható, absztraktságában is kifejező díszlet ötletét. Ezt a szemléletet követi a bábok megjelenése is – a boszorkánytest alól seprű, fakanál kandikál ki, Tündér Tercia törzse díszes kistáska, a sárkányember kefékből, fogókból és ruhacsipeszekből áll. Az invenciózus tervezői munka során azonban nem veszett el a történet markáns különbségtétele: Tündér Tercia világszép, a borzas kis boszorkány, Amarilla viszont nem az.

A fikció, a mese világa és a hétköznapi világ közti billegést is jelzi a díszlet, illetve a bábok félig tárgyi, félig mesei megjelenítése. A történetnek a varázsmesei rétegek alatt megbújó hétköznapiságát a látványelemek mellett az is közvetíti, amikor a bábosok egy-egy pillanatra kilépnek szerepükből, és a mindennapokból is jól ismert – de a mesék világával is összefüggő – alakot öltenek: a seprűlábú Anya-Banyából így lesz egy ponton a világ kalauza, sepregető néni, akinek mégis hatalmában áll eldönteni, beengedi-e Király Kis Miklóst a maga világába. A tárgyjáték realitása nemcsak egy újabb lehetséges értelmezési réteg, hanem segíti a megértést és a mélyebb beleélést. Ugyanezt szolgálja az előadás zenéje, amely éppoly organikus egységben van a szöveggel és a játékkal, mint a Berzsián és Dideki esetében, de Bakos Árpád dalbetétei adott esetben olyan magyarázatokkal is szolgálnak (pl. Amarilla dalában), amelyek támpontot adnak a szereplők motivációinak, érzéseinek megértéséhez, de prózában kimondva mégis didaktikusnak, erőltetettnek hatnának.

A dramaturgiai munka főként arra irányult, hogy a gyermekek számára követhető legyen a mese, így a többszöri utazások, próbatételek egy része kimaradt a történetből. Mivel az előadás központi gondolata, az igaz szerelem természete a felnőttek számára is ismerős és azonosulási pontokat kínáló téma, ezért a szövegkönyv és a rendezés nem zsúfolta túl az előadást a felnőtteknek szóló kiszólásokkal, hanem megfelelő arányérzékkel és finom humorral használta ezt az eszközt. A Berzsián sem épít az ilyen jellegű aktualizálásra, ott az utalások rendszere elsősorban a tágabb Lázár Ervin-i szöveguniverzum megidézésére törekszik – bár ezek az intertextusok (pl. Szegény Dzsoni és Árnika időnként átlejt a színpadon) nem mindig válnak szerves részévé az előadásnak.

Az előadás a 2026-os Assitej Biennálén a legjobb látványért járó Koós Iván-díjat kapta.

Aranyszamár Bábszínház: A legkisebb boszorkány. A fotón Baranyai Anita, Érsek-Csanádi Gyöngyi, Krausz Gábor. Fotó: Váradi Levente

^[1] A szerkesztő, Holpár Anna meglátása szerint szocreál frízeket is felidéz a bábsor.

Mi? Lázár Ervin: Berzsián és Dideki
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Író: Lázár Ervin. Adaptálta: Gimesi Dóra. Zeneszerző: Rozs Tamás. Látványtervező: Fekete Anna. Fénytervező: Szondi György. Rendezőasszisztens: Aradi Regina Anna. Rendező: Veres András. Szereplők: Pethő Gergő, Hannus Zoltán, Pallai Mara, Teszárek Csaba, Tatai Zsolt, Pájer Alma Virág, Kemény István, Rusz Judit.
Mi? Lázár Ervin: A legkisebb boszorkány
Hol? Aranyszamár Bábszínház, 6SZÍN
Kik? Lázár Ervin azonos című meséjét bábszínpadra írta: Szabó Attila. Tervező, kivitelező: Bartal Kiss Rita. Zene: Bakos Árpád. Rendező: Bartal Kiss Rita Játsszák: Baranyai Anita, Érsek-Csanádi Gyöngyi, Krausz Gábor.