A közösségimédia-felületek az ún. „szenzitív tartalmakat” letakarják és tap for more felirattal jelzik, hogy a látvány hozzáférhető, mindössze egy érintés választ el tőle. Másképp szólva: ha látni vágyod az elrejtetett, testednek egy másik testtel kell ütköznie.

Kovács Luca. tap for more. Trafó. Fotó: Szabó Sipos Tamás.

A Trafó Klubjának terébe érve rögtön zavar fog el. Búgó zene és vörös fény fogad, belépéskor egy zsák szemét lóg felettünk. Illés Haibo egy mikrofonnál áll, incselkedik és szuggerál, amíg az előadásra érkező közönség szűk helyen, össze-összeütközve kering középen, légfrissítőt permetező készülékekkel lehatárolt körben. Sodor az örvény, Illés hangja erotikus, parancsoló. Tetszik neki, hogy bevonhat minket a játékba. Kis időnek el kell telnie, mire feltűnik, hogy az egyik oldalt székek vannak sorba rendezve. A széksoroknak már a puszta jelenléte arra késztet, hogy üljünk le. Tántoríthatatlan vagyok, nézőnek jöttem, és nem cinkosnak. Minél többen indulunk a székek felé, Illés annál erősebben szuggerál. Úgy tűnik, a konvenciók győznek. A légfrissítőket kerülgetve, vállunknál összekoccanva haladunk a székek felé, az átrendeződő térben csak a padlón nyújtó Juhász Majának és a mikrofonnál álló Illés Haibónak van biztos helye. Mikor mindenki leül, a körben csak Kovács Luca és Melykó Richárd pogózik.

Amellett döntöttünk, hogy nézők leszünk. Amit nézünk, egyrészről színházi performansz, mint az már a nyitányból is látszik, viszont a játszók kutatóként lépnek fel benne: különböző szempontok és módszerek szerint vizsgálták a magyarországi szexipar helyzetét. Úgy tűnik, egyáltalán nem céljuk közös nevezőre jutni. Az előadás felépítése konferencia-jellegű, különböző szekciókra tagolódik. Az egyes részek különböző szemet igényelnek, mivel a játszók eltérően viszonyulnak feldolgozott témáikhoz. Ekképpen semmi sem kerül lehorgonyzásra, a lehetséges értelmezési keretek, az intellektuális-pszichológiai és morális tétek csak felvillannak, nem nyújtanak kapaszkodót. Eszközei csak egy esztétikai program megvalósításának, ami befogadóját ígéretekkel halmozza el, hogy aztán megtagadhassa azokat.

Juhász Maja. tap for more. Trafó. Fotó: Szabó Sipos Tamás.

Első „előadásként” Juhász Maja szerel össze erotikus mozdulatokkal egy sztriptízrudat, közben elméseli, hogy „kutatását” egy hétköznapi gátlás leküzdésével kezdte meg: reagálni kezdett a közösségi médián ajánlatokat tevő férfiak kéréseire, és levetkőzött nekik. Mindezt alkotótársai akarata ellenére. A kutatás nála az önprostituálás gyakorlatának kipróbálása, saját szexualitását pedig, mint elmondja, az előadással azonosítja. Testhez simuló ruhájában látványként áll előttünk, önszántából árulja a testét. Mi viszont közönség vagyunk, nem veszünk részt az árucserében: le is szögezi, hogy előttünk nem lesz meztelen. Egy későbbi jelenetben felállítja a rudat és körbetáncolja. A körülmények mind arra engednek következtetni, hogy Juhász vetkőzni kezd majd. Tudjuk, hogy elsősorban azért nézzük őt, mert korábban már megtette, a lilás fények és a rúd pedig egy sztiptízbár taszítóan-vonzóan erotikus légkörét idézik, ahol a sejtelmes félhomály és a lüktető basszus teszik rituálissá a lemeztelenedést, a rejtett látvány kiállítását. De akárhogy is ágyazzon meg a sztriptíznek az előadás, Juhász, vagyis az alkotó szava lesz a döntő: nem vetkőzik le. Nézőként valamiért különbözünk azoktól a rejtélyes férfiaktól, akik nyugodtan örömüket lelhetik az eléjük állított testben. Hogyan alakulnának ezek a jelenetek, ha ülne közöttünk valaki, aki hajlandó eleget fizetni? A mi belépőnk nem a meztelenségre szólt. Azok a férfiak valahol máshol vannak, és nem tudom, hogy Juhász mit szeretne, ha én éreznék bűntudatot helyettük, vagy ha belekóstolnék izgalmukba.

Kovács Luca prezentációja a tényfeltáró újságírás logikáját követi. Amíg beszél, Melykó Richárd lebegteti a TV-t, amin illusztrációk és bizonyítékok látszanak. Az előadó részletesen bemutatja, hogyan néz ki Rocco Siffredi olasz pornószínész csömöri pornóbirodalma. A férfi villája nemcsak stúdióként funkcionál, de egy művészeti képzések struktúráját leképező pornóegyetem is működik benne. Aztán beszél a BrillBabes nevű szolgáltatásról, amit egy magyar házaspár üzemeltet. Férfiak azért fizetnek a BrillBabes-nek, hogy forgatásnak álcázott szexuális kapcsolatba kerülhessenek pornószínésznőkkel – akiket tehát úgy prostituálnak, hogy arról talán soha nem lesz tudomásuk. Az előadása  végén Kovács Luca felfed két telefonszámot, amik valamikor nagy valószínűséggel a BrillBabes-t üzemeltető párhoz tartoztak. A prezentáció alatt érezhető, hogy Kovács morálisan vállalhatatlannak tartja a jelenséget, ezért vezet minket végig a nyomozásán. A telefonszámok mintha átüthetnének egy falat, a történet – mondjuk így – főgonoszai elérhető távolba kerülnek. De morális felháborodás ide és hús-vér gonosztevők oda, számaikat már nem csörgette meg. Állítása szerint azért, mert nem tudna mit mondani nekik, ami nehezen hihető, elvégre hosszasan ismertette tényfeltáró munkáját, amely leleplezi aberrált üzelmeiket. Tudunk róluk Kovácsnak köszönhetően, és ha felháborodtunk vele együtt, ránk marad a hívás terhe. Vagy beérhetjük mi is annyival, hogy ezeknek a furcsa szörnyetegeknek épp úgy van telefonszámuk, mint nekünk. Voltaképpen annyit tudunk meg, hogy az ilyesmi nem fikció.

Melykó Richárd. tap for more. Trafó. Fotó: Szabó Sipos Tamás.

Melykó Richárd a budapesti pornómozikról beszél, és az elgazosodott Népligetben folytatott homoszexuális prostitúcióról, amit spontán egyéni szükségletek irányítanak. Közben a TV-n felvételeket látunk a nappali Népligetről. Melykó a beszédét nem szervezi meg, önismétlően variálja ugyanazokat az információkat. Illés Haibo már a monológ elejétől fogva próbálja leállítani bekiabálásokkal. Bár a beszéd nem lehetetlenül el, a végtelen ismétlések miatt mintha mégis megszűnne. Nemcsak a szolgáltatás létezik, hanem a kereslet is. Melykó végig hevesen beszél, mintha valami hihetetlent tapasztalt volna meg. Hogy ennek milyen következményei vannak, nem derül ki. Annyi biztos, hogy a városnak ez a gazban és pincékben megbúvó arca létezik. Ahogy végignézek a közönségen, rájövök, hogy lehetetlen megmondani bárkiről, hogy pornómoziból jött-e éppen vagy a Népligetbe megy-e tovább. Érdekel, hol töltik a nappalt, akik éjszaka a Népligetben kóvályognak gyönyört keresve. A beszámolóból úgy tűnik, hogy nem a Trafóba járnak. A TV-n megjelenik egy pad, amire filctollal valaki azt írta: gay sex, hogy a közönség elhiggye, férfiak tényleg padokon szexelnek a Népligetben.

Illés Haibo a színen a kezdetektől furcsa lényként van jelen. Egy ponton felolvas egy beszámolót egy szexuális szolgáltatásról. Telefonról nézi a szöveget, hangneme sokkal tárgyilagosabb, mint a többi beszélőnek. Egyik ujján természetellenesen hosszú körmöt visel, ő hív és vezet minket az előadásban, torz ceremóniamester. Kovács Luca szekciója után kísérteties benyomást keltő képek jelennek meg a TV-n üres camgirl-székekről, Illés Haibo egyik ujjával csalogat, hosszú körmével pedig a képernyőt karcolgatja, kopogtatja. Ennek olyan elviselhetetlen hangja van, hogy az ember ki akar lépni a bőréből. Másszor Melykó Richárd egy mikrofonhoz tartva dörzsölget, majd nyom szét egy tojást, kezét egy latexdarab alá dugva, aminek szintén furcsán taszító hangja van. A mesterségesen keltett hangok az anyagiságra, testek felületének érintkezésére emlékeztetnek. Performatívan érzéki jelenetek ezek, amik zsigerileg ingerlik testünket. A „fősodorban” mindenfélét hallunk emberekről, akik mások testét árulják, és olyanokról is, akik mások testét használják – ezeket a meséket el kell hinnünk. Ezek az informatív részek közé ékelt jelenetek pedig nyomatékosítják bennünk a tényt, hogy nekünk is van testünk. Úgy tűnik, ez az egyetlen közös pont bennünk, nézőkben, a játszókban és azokban a titokzatos alakokban, akikről szó esik.

A testi érzékelés leválaszthatatlan szerepet játszik az előadás során megélt tapasztalatban. És ez szorosan összefügg a kiolvasható esztétikai programmal, amely ígéreteket és ajánlatokat tesz a nézőnek, de ezeket nem teljesíti. Mivel az alkotók mind látványos eltökéltséggel lépték át saját határaikat, folyton úgy tűnik, hogy valamit el fognak árulni. Az előadás legnagyobb ígérete az, hogy megtudhatunk valamit arról, amikor az ember benne van, és furcsán felelősségre vagyunk vonva avégett, hogy nézőként passzívak vagyunk. Ez azért különös, mert az alkotók maguk nem kezdenek semmit a megélt élményanyaggal, azt valami szokatlanként, frontális konferenciastílusban beszélik el. Nem hozzák meg a kedvem követni a bemutatott gyakorlataikat, mert homályban hagynak azzal kapcsolatban, hogy mire volt jó a kutatásuk.

Illés Haibo. tap for more. Trafó. Fotó: Szabó Sipos Tamás.

Az előadás végén Illés Haibo hosszú körmével felvágja a fellógatott szemeteszsákot és a pornómozik kukájából kigyűjtött gecis zsebkendők hullanak a padlóra. (Érdekes, hogy amikor kimegyünk, egyesek mosolyogva nézik a kupacot, mások arcán undor és riadtság keveréke.) Nekünk csak ígéreket tettek, passzív nézők vagyunk, de itt van a tárgyi bizonyítéka annak, hogy a titokzatos alakok orgazmusa létezik. Ebben, persze, egy percig sem kételkedtem. Ezek a zsebkendők mégis úgy kerülnek a térbe, mint valami holdkövek, és szinte kiabálják nekünk, hogy vannak rajtunk kívül mások is. Ezután az alkotók kifordulnak a játékból és felteszik a kérdést: „ez elég volt?” A kérdésben egyértelműen benne van, hogy nem. Úgy tűnik, csak fel akartak izgatni. Néhány általánosabb felvetésre reagálnak, közben egyre többen hagyják el az előadást (először a játszó-kutatók rokonai). Végül részleges válaszokat adnak, vagyis inkább megtagadják a nézők kéréseit, de a térben maradnak és általánosabb dolgokat, somolyogva, továbbra is elárulnak. Összességében az is csak egy megtagadott ígéret, hogy kérdezhetünk.

Nem egyértelmű, hogy mi az a pozíció, amiből beszélnek. Mi az a többlet, amihez hozzájutottak és ez miért jogosítja fel őket a nézők vádolására, akiknek nem kizárt, hogy az a hétköznapi, ami számukra a kutatásban rendhagyó. Témáik a létezés konkrét fizikai és gyakorlati tapasztalataihoz kötöttek, de ezeket a tapasztalatokat nem próbálják meg átadni, pusztán fontoskodó beszédük ürügyéül szolgálnak. Rejtélyes közegekről beszélnek, akik rejtélyesen élnek: erre a rejtélyességre vonatkoznak ígéreteik, de azokat rendre megtagadják: a titok titok marad, az egzotikum pedig egzotikum. Kielégülni lehetetlen! De miért? Miből következik ez és hová vezet? Maguk is megfogalmaznak lehetséges értelmezéseket („az előadás mint szexualitás”; „ostobák vagy gonoszak?”), ezeket mégis reflektálatlanul hagyják, mintha csak odavetnék, hogy akár így is gondolhatnánk. A jelentés lehorgonyzásának követelésére persze mondhatnák: elégedetlen vagy, mint minden néző. Az esztétikai program ugyanis pajzzsá válik – bármilyen elvárást megfogalmazhatnék, az nem lenne több egy passzív néző követelőzésénél. A passzivitást úgy tekintik a néző természetének, mint az aktivitást az alkotóénak: ezek épp olyan kész tényként vannak jelen, mint az elvileg bemutatni kívánt közeg egzotikus jellege. Végül is azért ültünk be, hogy róluk tudjunk meg valamit, de a földre hulló zsebkendők a legtöbb, amit belőlük kapunk. Minden játék akkor szűnik meg, amikor a saját kézzel összegyűjtött, profán relikviák fizikai jelenléte egyértelművé és megkérdőjelezhetetlenné válik.

Úgy tűnik, hogy inkább bizonyítékokat gyűjtenek egy egzotikusnak feltűntetett, mégis hétköznapi világ létezésének alátámasztásához, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, miért releváns nekünk ez a világ, vagy hogy miért szükséges, hogy testünk is a játék tétjévé váljon a vágyainkkal együtt, amiket az ígéreteikkel formálták. Nem kapunk kedvet a nyomukba lépni, de el sem undorodunk tőlük. Kitaláltak valamit és megcsinálták, mi pedig megnéztük.

Mi? Illés Haibo – Juhász Maja – Kovács Luca – Melykó Richárd: tap for more
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Koncepció: Illés Haibo, Juhász Maja, Kovács Luca, Melykó Richárd. Dramaturg: Holczer Sára. Technikai tervező: Mohácsi Júlia. Konzulens: Czirák Ádám. AI motion design: Kovács Máté. Külső operatőr: Varga Zétény. Produkciós partner: Placcc Fesztivál.