A kurrens európai tendenciához hasonlóan a magyar előadó-művészetben is megfigyelhető a törekvés inkluzív, aktuális társadalmi problémákra reflektáló alkotások létrehozására. De vajon működik-e ez a gyakorlatban és mit tanulhatunk környékbeli országok kortárs gyakorlataiból? 

Június elején lehetőségem volt részt venni a Nézz Körül – Philip Arnoult Mobilitási Alapnak köszönhetően egy konferencián Toruńban, amit a KONTAKT Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében rendeztek meg. Itt megismerhettem a Katarzyna Pągowska és Magdalena Jasińska által kidolgozott Shared Space, azaz Közös Tér modellt, valamint az ezt bemutató Art by and for all: a new language of theatre in practice[1] című kiadványt (eredeti angol nyelven elérhető itt). Szeretném megosztani ezt az élményt és a gondolatfolyamot, amit elindított bennem – remélve, hogy hozzájárulhatok ahhoz, hogy amit már elméletben tudunk, abból következetes gyakorlat születhessen a magyar színházi szcénában.

Király Anna kivonatát a szerző szakmai bevezetőjével együtt közöljük, amelyben beszámol a KONTAKT Fesztivál tapasztalatairól, az ott látottak példáin keresztül demonstrálja a Shared Space modell jelentőségét, majd magyarországi inkluzív színházi alkotófolyamatok bemutatásával érvel a módszer hazai érvényessége mellett.

Univerzális dizájn az előadó-művészetekben

Június elején lehetőségem volt részt venni a Nézz Körül – Philip Arnoult Mobilitási Alapnak köszönhetően egy konferencián Toruńban, amit a KONTAKT Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében rendeztek meg. A konferencia nem csak társadalmi párbeszéd generálására törekvő kortárs előadások iránt érdeklődő kritikusként, hanem több biztonságos tér létrejöttére szomjazó magánemberként is tanulságos, inspiráló élmény volt. A mindössze félnapos program a Shared Space modell (Közös Tér modell) bemutatásával kezdődött, amit két kerekasztal beszélgetés, végül közös előadásnézés követett: a Gorgon Syndrome című előadás alkotói a Közös Tér modellt alkalmazták a munkafolyamatban.

Forrás: https://woak.pl/projekt/universal-art-design/

A Közös Tér modell alapjául szolgáló Universal Art Design[2] (Univerzális Művészeti Dizájn, a továbbiakban UMD) projekt az univerzális dizájn filozófiájára alapoz, ami az építészetből lehet ismerős. Ennek célja olyan termékek, terek, programok, szolgáltatások megalkotása, amelyek a lehető legtöbb ember számára használhatóak, bármiféle kiegészítés, átalakítás nélkül. Az UMD projekt végeredménye volt a résztvevő alkotócsoportok előadásai mellett az a kötet, amelyben megjelent a közös munka alapján megfogalmazott Közös Tér modell is – egy 10 pontos javaslatcsomag az előadó-művészeti szcénában dolgozók számára, amely hasznos lehet marginalizált csoportok tagjait is bevonni igyekvő alkotófolyamatok során.

A módszer nem új – jelentősége abban rejlik, hogy a területen már meglévő, azonban általában különálló gyakorlatokként kezelt tudást szedték össze és rendszerezték a szerzők. Ezáltal egymásra épülő lépésekként értelmeződnek az egyes szempontok, egymástól akár egészen különböző projektek munkafolyamatához szolgáltatva térképet. Lengyelországhoz és a többi, a projektben részvevő országhoz hasonlóan Magyarországon is tömegek szorulnak ki a kultúrából. Fővárosi, de más nagyvárosi kulturális intézmények körül is gyakran úgynevezett echochamber alakul ki, hiába igyekszik egy adott alkotó releváns társadalmi témákat feldolgozni, színházi projektek gyakran pont azokhoz nem jutnak el, akiknek leginkább szükségük lenne rá, vagy éppen az alkotók nem látnak túl saját nézőpontjukon, így pedig nehéz újat mondani, olyan előadást létrehozni, ami tényleg változást indíthat, párbeszédet generálhat különböző társadalmi csoportok, vagy eltérő esztétikai megközelítés mentén alkotók között.

Amikor azt mondom, szükséges a Közös Térhez hasonló alkotói modelleket itthon is elérhetővé tenni és minél nagyobb körben alkalmazni, akkor nem azt állítom, hogy ne lennének olyan színházi szakemberek Magyarországon, akik számára fontos az inklúzió, vagy akiknek alkotói hozzáállása illeszkedne a modellben megfogalmazott javaslatokhoz. Azt állítom, hogy ami van, az nem elég. Ahhoz, hogy akár a színházi közegen belül, akár társadalmi szinten bármiféle változást el lehessen érni, fel kell ismerniük nem csak az alkotóknak, hanem a kulturális szférában vezetői pozíciót betöltőknek is, hogy többet veszítünk azzal, ha rettegünk attól, hogy valami nem lesz siker, vagy egy-egy munkafolyamat nem lesz könnyű, mintha mernénk élni a különbözőségeinkben rejlő lehetőségekkel. Ideje, hogy ahelyett, hogy ugyanannak a párszáz embernek, ugyanolyan társadalmi szerepvállalással és a már bejáratott eszköztárral dolgozó előadásokat mutatnának a kulturális intézmények, észrevegyék, hogy az inkluzív alkotás mennyi felfedezést, megújulási lehetőséget hordoz magában a színházi nyelv számára is. Ezért gondolom, hogy a Közös Térhez hasonló, előadó-művészeti szférának szóló ajánlásokat, vagy akár best practice csomagokat rendszeresen szemlézni kellene, kipróbálni őket, szakmai diskurzust kezdeményezni, szükség szerint alakítani őket a saját kulturális közegünkre.

Az írásom végén olvasható kivonat, amelyben lefordítottam és röviden összefoglaltam a Közös Tér modell lépéseit, elsőre talán azt az érzést keltheti, hogy egy magától értetődő, a hazai független színházi közegben is sokat ismételt módszerről van szó. Azonban felmerül a kérdés: ha ennyire egyszerűnek, ismerősnek tűnnek a javaslatok, akkor miért vagyunk mégis híján a valóban inkluzív kulturális tereknek és alkotásoknak? A modell alkotóit hallgatva, de méginkább figyelve facilitátori jelenlétüket, működésüket a konferencia során, be kellett ismernem, hogy ezeket a közhelyesnek tűnő, hangzatos javaslatokat nem elég tudni – folyamatosan gyakorolni kell, a leghétköznapibb helyzetekben is ahhoz, hogy valódi változáshoz vezethessenek. Nem elég tudni, hogy nem helyes, ha kiszorulnak a siketek a színházi térből, vagy hogy a színpadi nyelv változásához szükséges lenne a művészeti oktatás alapoktól való megreformálása. Az kell hozzá, hogy észrevegyük, ha valami a társunk számára nem működik, nem komfortos és készek legyünk változtatni az eredeti koncepciónkon annak érdekében, hogy az összes jelenlévőnek helye legyen a közös térben.

KONTAKT Fesztivál. Fotó: Julia Marszewska.

A Közös Tér modell a gyakorlatban – a KONTAKT Fesztivál tanulságai

A konferencia egyik kerekasztalbeszélgetésén (Accessability as a new artistic language) részt vett többek között Maria Oshodi, látássérült brit író és színházi rendező, Dominika Kozłowska, az első hallássérült színésznő, aki nemzeti státuszú lengyel színházban játszik, valamint Diana Anselmo, queer és hallássérült olasz előadó és vizuális művész is. A program késve kezdődött, ugyanis Anselmo érkezésekor kiderült: olasz lévén a lengyel jelnyelvi tolmács jelenléte az ő számára nem lesz elegendő ahhoz, hogy követni tudja a beszélgetést. Miközben regisztráltam a konferenciára, pont elcsíptem, ahogyan az egyik szervező biztosítja: erre valóban nem gondoltak, ez az ő hibájuk, mindent megtesznek, hogy a panelbeszélgetés előtt megoldást találjanak a helyzetre. Végül a lengyel színésznő, Kozłowska és több jeltolmács segítségével egy kívülről figyelve nagyon szép felállás született: a két hallássérült művész egymás mellett ült, Kozłowskának fordítottak lengyel jelnyelven a tolmácsok, amelyet ő fordított Anselmonak nemzetközi jelnyelvre, a lengyelül elhangzó kérdéseket pedig egy közvetlenül mögötte ülő tolmács fordította szóban angolra (hallókészülékének köszönhetően közvetlen közelről értette az élőszót is, azonban ez önmagában nem tette volna számára követhetővé az amúgy is 3 nyelven, azaz angolul, lengyelül és lengyel jelnyelven zajló beszélgetést). Mindez pedig kiegészült azzal, hogy a látássérült Maria Oshodi kezdeményezésére a panel minden résztvevője rövid szóbeli leírást adott a külsejéről az első megszólalása elején.

Bonyolultan hangzik, és ez lehet az oka annak, hogy gyakran inkább meg sem próbálkozunk ilyesmivel – pedig a valóságban lenyűgözően egyszerű volt a helyzet. Anélkül, hogy kicsit is elvennék a nap során elhangzottak jelentőségéből, be kell ismernem, hogy ez a jelenet tette rám a legmélyebb benyomást a konferencia során. Ez ugyanis kicsiben leképezi a Közös Tér modell legfontosabb pontjait: beismerni, ha hibázol, nem megriadni attól, ha valami szokatlan vagy kellemetlennek tűnik, bátran kipróbálni új módszereket és beépíteni a fogyatékkal élők számára hozzáférést segítő eszközöket a dramaturgiába.

Az Art by and for all kiadvány több, az UMD projekt keretein belül létrejött előadás munkafolyamatán keresztül vezeti végig, hányféleképpen lehet a 10 pontban összefoglalt javaslatot gyakorlatban alkalmazni. A nemzetközi példák[3] bizonyítják, hogy az egymásra való nyitottság, a különbözőségeink tisztelete, mint alapelvek az alkotó folyamatban nem, hogy nem korlátozzák a színpadi nyelvet (ahogyan attól sokan tarthatnak), hanem hozzásegítenek ahhoz, hogy – bár nem-normatív voltukból adódóan gyakran meglepő módon – társadalmilag és esztétikailag valóban releváns színházi alkotások szülessenek.

A Nodostage társulat alkotói Lengyelországban élő belarusz művészek. Gorgon Syndrome című előadásuk[4], amelyet a konferencia zárásaként megnézhettek a résztvevők, a 25 éves fehérorosz Lizawieta halálának körülményeire reflektál, akit 2024-ben, Varsó központjában megerőszakoltak és meggyilkoltak. A nagy nyilvánosságot kapott ügy gyújtópontja volt egy országos szintű megmozdulásnak, amely a nők elleni erőszak rémisztő mértékű jelenlétére, valamint a kollektív és egyéni felelősségre igyekezett felhívni a figyelmet. Az előadás Medúza mítoszával keretezve négy nő történetét dolgozza fel, akik más-más típusú, de egyaránt súlyos nemi erőszak áldozatai.

Gorgon Syndrome. Fotó: Kamil Hoffman.

Sokrétegű, számomra nagyon izgalmas alkotásról van szó, amely részletes elemzésre érdemes – itt csak egyetlen, de annál jelentősebb aspektusára hívnám fel a figyelmet. A Gorgon Syndrome különlegessége, hogy nem pusztán jelnyelvi tolmácsolással adják elő, hanem a jeltolmács maga is az előadás központi szereplőjévé válik. Ő Medúza, aki “hangot” ad az elmondhatatlannak, aki közvetíti azt, amit szavakkal képtelenség kifejezni. A jelnyelvet használva képes áttörni a hallgatás falán. Az előadás nem csak feminista interpretációja Medúza mítoszának, de arra is rámutat, hogy e történet valójában mennyire hétköznapi. Vérfagyasztó, néma kiáltás ez, amelyet székünkben kővé dermedve figyelünk, miközben visszhangzik bennünk a 2024-es varsói tüntetések közös ordítása.

Az alkotók a munkafolyamat elején nem szántak ekkora szerepet a jelnyelvnek az előadásban. Sonia Rosa jeltolmáccsal az alkotótáborban találkoztak, és a munka során fokozatosan adtak végül egyre nagyobb teret számára a színpadon. Ahogyan az előadás utáni beszélgetés során Rosa elmondta: ez nem csak azért volt kockázatos döntés, mert ő nem színész, nincs színpadi gyakorlata, hanem azért is, mert jeltolmácsként vele szemben az az elvárás, hogy megmaradjon a közvetítő szerepnél, ne vonja magára a figyelmet. Egyszerre találkoztak tehát etikai, esztétikai, dramaturgiai dilemmával, az eredmény azonban igazolta az alkotókat: megérte kockáztatni, feszegetni a határokat. Erről a munkafolyamatról részletesebben is lehet olvasni az Art by and for all kiadványban, amelyben egy interjú is található Sonia Rosa lengyel jelnyelvi tolmáccsal.^[5]

A Közös Tér modell relevanciája a magyar színházi alkotók számára – jógyakorlatok

A toruńi KONTAKT fesztivál bő egy hete nagyon sűrű élmény volt számomra. Magam is több szempontból kisebbségnek számítok, nem véletlen, hogy itthon is azokat a kortárs előadásokat keresem, amelyek mernek politikusak lenni^[6] és felsejlik bennük valamiféle potenciál arra, hogy aktuális társadalmi problémák mentén párbeszédet generáljanak, ezáltal változást elindítva (bármilyen apró legyen is az), valamint igyekeztem eddig is széleskörű tudást szerezni kisebbségpolitikai kérdésekről és a társadalmi-kulturális változások közti párhuzamokról, ezek oda-vissza hatásáról. Ami mégis újdonság volt számomra a konferencián, az az a tapasztalat, hogyan lehet mindezt gyakorlati szintre emelni – milyen apró gesztusokkal, kis odafigyeléssel is elérhetőek jelentős változások egy-egy helyzetben. Mind az esemény során, mind később az Art by and for all kiadványt olvasva arra jutottam, ez az, aminek tapasztalata hiányzik a magyarországi kulturális közegből, sőt – nagyjából minden szférából, ahol szükség lenne rá. A Közös Tér modell azt tanítja nekem, hogy nem elég elméletben tudni, hogy mindenki megérdemelné a hozzáférést a művészeti neveléshez, a kultúrához, az alkotás vagy a művészet befogadásának élményéhez; nem elég tudni, hogy ezek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy szélesebb körű társadalmi változást érjünk el. Ha nem merünk cselekedni, vállalva az ebben rejlő hibalehetőségeket is, akkor teljesen felesleges egymás közt mindezekről beszélgetnünk.

Az Idol próbája. Jurányi Ház. Fotó: Pavel Bogolepov.

A Közös Tér modell egy hasznos mankó lehet azoknak, akikben van igény arra, hogy minél szélesebb alkotókörrel tudjanak együtt dolgozni, minél sokszínűbb közönséget megszólítani és szívesen kísérleteznek új alkotói módszerekkel. Az elmúlt években több olyan előadó-művészeti projektet láthatott a magyar (budapesti…) közönség, amelyből hasonló alkotói hozzáállás olvasható ki, mint amit a modell megalkotói képviselnek – ezek azonban többnyire kis előadásszámot megélt, minimális pénzből készült „szerelemprojektek”, amelyek igen szűk közönséghez jutnak el. Az alábbiakban röviden, és természetesen a teljesség igénye nélkül bemutatok ezek közül néhány számomra meghatározó alkotást– ezek a példák segíthetnek elképzelni, milyen típusú előadó-művészeti törekvések esetén lehet hasznos a Közös Tér javaslatcsomagja.

Az Artmenők és HODWORKS közös mozgásszínházi előadása, az Idol például amellett, hogy rámutat: nem csak, hogy mindenki megérdemli, hogy élvezhesse a mozgást és alkotást, de egymást partnerként kezelve, a különbözőségeiket nem korlátként, hanem izgalmas lehetőségként kezelve kifejezetten élvezetes, szakmai szempontból is érdekes alkotást lehet létrehozni. Többet érdemelne ez az előadás párszáz meghatódott nézőnél, hiszen számos releváns társadalmi, etikai, színházművészeti kérdést vet fel: kié a színpad; milyen elvárásaink vannak egy táncossal szemben; hol válik el az inkluzivitás és a kihasználás; hogyan állíthatunk nem-normatív testeket színpadra esztétizálás nélkül, ugyanakkor mégis esztétikus alkotást létrehozva – és még sorolhatnám.

Szabó Veronika munkái – bár első pillantásra kevésbé expliciten – szintén gyakran épülnek olyan alkotótársak bevonására, akik nem az előadó-művészetből, vagy legalábbis a színházon kívülről érkeznek és viszonylag kevéssé reprezentáltak a kortárs színházban. Legutóbbi előadása, a Kingdom során féltucat 60 feletti férfival dolgozott együtt, vegyesen civilekkel és hivatásos színházi alkotókkal. Az előadás olyan érzelmi mélységeket villant fel (zenés, mozgásos, vagy szövegalapú jeleneteken keresztül), amelyeket ritkán látunk férfi szereplőktől, és bár összességében számomra kissé esetlennek, félkésznek tűnt – ez egyrészt érthető a színpadhoz nem szokott játszók miatt, másrészt ad egy nagyon emberi, szinte bájos atmoszférát is a Kingdomnak –, olyat tudott közönség elé tárni, amire a patriarchális mintákkal továbbra is erősen küszködő társadalmunknak hatalmas szüksége van. Esendő, érzékeny, hibázó és felálló idősödő férfiakat – akik kissé bukdácsolnak ugyan az előadásban, mert nincsenek hozzászokva, hogy nem kell elfojtaniuk sem a fájdalmukat, sem a játékosságukat –, akiknek jelenléte már ezalatt a 90 perc alatt is gyógyító hatással bírt és felerősíthette a nézőkben annak a vágyát, hogy még több hasonló férfit lássanak ne csak a színházban, de a hétköznapokban, akár vezető pozíciókban is.

Kingdom. Trafó. Fotó: Hargitai Dávid.

Más típusú, de szintén kapcsolható a Közös Tér modellben vázolt irányhoz a FÜSZI munkássága, leginkább pedig a Közösségi színház elnevezésű workshopjuk, amely során a FÜSZI színészei hátrányos helyzetű fiatalokkal, az ő személyes történeteiket feldolgozva hoznak létre előadásokat. Ez egy, a színházi közönség számára szinte láthatatlan munka, amelynek jelentőségét azonban volt szerencsém megtapasztalni, amikor egy vidéki település cigány gyerekek számára létesített tanodájában önkénteskedtem. Ugyan magában az „alkotótáborban” nem voltam jelen, azonban láthattam, amikor a 8-12 éves gyerekek bemutatták a családtagjaiknak és a tanoda munkatársainak az általuk írt, rendezett előadást. Tudom, hogy mennyire nehéz helyzetből jönnek a tanodába ezek a gyerekek és azt is, hogy mennyire nehéz szavakba önteniük a tapasztalataikat, megbízniuk bárkiben annyira, hogy meg tudják osztani, ami bennük van, nemhogy megpróbálni értelmezni, feldolgozni. Az alatt az egy hét alatt, a színházi alkotáson keresztül, nyitott és a gyerekek helyzetét valóban értő felnőttek vezetésével a kis tanodásaink saját történeteik hősévé váltak, olyan eszközöket és annyi muníciót kaptak ebben a pár napban, hogy meg tudták osztani velünk is ezt a belső utazást. Ez a workshop nem csak azért különleges, mert annak a pár gyereknek házhoz visz valamit, amiben talán soha nem lehetne részük egyébként, hanem azért is, mert ezáltal történik egy semmivel sem pótolható tapasztalatcsere a kortárs színházi alkotók és a marginalizált közösség között. A gyerekek önkifejezési eszközöket kapnak, a hivatásos alkotók pedig valódi, személyes kapcsolódást azokhoz, akiknek a tapasztalatait hitelesen igyekeznek reprezentálni saját előadásaikban.

A szakpolitika jelentősége és az alkotók felelőssége – értékteremtő reprezentáció felé

A fenti három példa témájában, műfajában, céljában is eltérő, ugyanakkor mindegyik ugyanazzal az alapvetéssel dolgozik: nyitottnak lenni arra, hogyan érzékeli a másik ember a világot, hogyan értelmezi a tapasztalatokat és hogyan alkot; majd e találkozáson keresztül valami újat létrehozni. Ami hiányzik, az az, hogy ezek az előadások minél szélesebb közönséghez eljuthassanak – ez azonban sokszor nem egy-egy alkotón vagy alkotócsoporton múlik, hanem a társadalmi és kulturális berendezkedésünkből fakad.

Sajnos gyakran tapasztalom, hogy a vezető pozícióban lévő, vagy egyáltalán a bármiféle nyilvános platformhoz való hozzáférés privilégiumával rendelkező emberek (értsünk ezalatt akár politikust, intézményvezetőt, influenszert, előadóművészt…) ahelyett, hogy teret adnának azoknak, akik kiszorulnak a színházból, oktatásból, médiából és még számos, a többség számára adott közegből, bevonnák őket a róluk szóló, (állítólag) értük születő projektekbe, vagy legalább megkérdeznék őket, mit gondolnak, mire van ténylegesen szükségük – abba a tévedésbe esnek, hogy nekik maguknak kell egy-egy marginalizált csoport szószólóivá válniuk és megmondani a többségi társadalomnak, sőt, az adott kisebbségnek is, hogy mi nekik a jó. Véleményem szerint a „Majd én leszek az elnyomottak hangja” típusú hozzáállással hatalmas károkat lehet okozni, akkor is, ha maga a cselekvés őszinte segíteni akarásból fakad. Hogy egy korábbi példánál maradjak: a cigány gyerekek ki tudják fejezni, mit élnek át és mire van szükségük. Nem azzal teszünk jót, ha egy-egy találkozás, falulátogatás, vagy rosszabb esetben újságcikkek, elméletek, médiatermékek alapján újabb olyan alkotásokat hozunk létre, amelyek a mi szűk körünknek szólnak, a már százszor megvitatott problémákról, a már százszor látott eszközökkel, hanem azzal, ha a hátrányos helyzetű gyerekeknek adunk eszközöket (neadjisten támogatjuk, hogy ők maguk kísérletezzék ki saját eszköztárukat) és teret, támogatást ahhoz, hogy ők maguk megfogalmazhassák és megoszthassák tapasztalataikat. Egyetlen sikeres színházrendezőt sem ment fel szakmai tudása a felelősség alól, hogy mielőtt cigány közösségekről (vagy bármely más sérülékeny csoport tagjairól) csinál előadást, mélyrehatóan tájékozódjon a darab témájában és bevonjon tapasztalati szakértőket a munkába – nem vonhatja meg a vállát, ha aztán a kisebbségi csoport tagjai, vagy a témában jártas szakemberek jelzik, hogy a végeredmény problémás.[7]

Nyomatékosítom: az általános hozzáállás megváltoztatása nem egy-egy ember felelőssége. Egyénként mindenki a saját megnyilvánulásaiért, munkafolyamataiért felel, és bár elengedhetetlen, hogy ennek a súlyát komolyan vegyék, a rendszerszintű változáshoz több kell. Idő, pénz, sokrétű társadalmi változás – és még sorolhatnánk a rengeteg hátráltató tényezőt, amiket ilyenkor szokás felhozni. Azonban most éppen egy olyan időszakot élünk, amikor lehetőségünk van alaposan átgondolni, milyennek kellene lennie a kulturális közegnek, milyen feladatai vannak egy kulturális intézménynek és ezen belül kinek mi a felelőssége. Több színház élén is vezetőváltás várható, én pedig azt remélem, a pályázók átgondolják azt is, hogyan lehetnének valóban inkluzívak, mind munkahelyként, mind a társadalomban jelentős szerepet betöltő intézményként.

Magyar nyelvű kivonat a Közös Tér modellből

A Közös Tér modell és más hasonló anyagok magyar szakma számára is elérhetővé tétele, ezek beemelése a kulturális szféra újragondolásának diskurzusába reményeim szerint hozzájárulhat ahhoz, hogy a közeg különböző szereplői bátrabban, tudatosabban kísérletezzenek a jövőben. Nem lenne korrekt részemről, ha megpróbálnám egyetlen cikkbe sűríteni a bő 140 oldalas (angolul online is elérhető) Art by and for all: a new language of theatre in practice kiadványt, a modell 10 lépésének rövid összefoglalója viszont jól mutatja, milyen alkotói hozzáállást képviselnek a szerzők és további olvasásra, vagy a kötetben is említett előadások mélyebb megismerésére inspirálhatja a szakmabelieket.

LETÖLTHETŐ KIVONAT

[1] a Katarzyna Pągowska és Magdalena Jasińska által kidolgozott Shared Space, azaz a Közös Tér modell és a róla szóló kiadvány, az Art by and for all: a new language of theatre in practice bemutatása 

Art by and for all: a new language of theatre in practice. Learning from the Universal Art Design project., szerk.: Magdalena Jasińska., The Regional Centre for Cultural Animation in Toruń, Toruń, 2026.

[2] A Universal Art Design, azaz Univerzális Művészeti Dizájn a toruń-i Regionális Kulturális és Közösségi Központ, az olasz Stabile del Veneto színház és az interszekcionális művészeti projektekkel foglalkozó szerb Kulturanova együttműködésével jött létre, az Európai Unió Kreatív Európa programjának finanszírozásával.

[3] Lengyelország: Gorgon Syndrome; NIC; zbroja; Errors and Failures; Szerbia: Through the Eye of a Needle; AFTER, We Are All Heroes; INTERWEAVING; Olaszország: To Be Young, Gifted and Black; PLEASE, ANYONE BUT RICHARD III.; By any other name. Playing Juliet and Romeo

[4] előadják: Tatsiana Popova, Yana Alekseenko, Alana Ivory, Nela Agrenich, Sonia Rosa

^[5] Jakub Studziński: Sign Language is not a mere copy of words; it is a multidimensional space, in: The Language of Space. The Power of Sign Language.; Art by and for all: a new language of theatre in practice. Learning from the Universal Art Design project., szerk.: Magdalena Jasińska., The Regional Centre for Cultural Animation in Toruń, Toruń, 2026. 98-100.o.

^[6] Politikus színház alatt Antal Klaudia nyomán azt a színházat értem, amely politika fogalmát (civil) politikai értelemben használja, azaz amelyek során a nézőknek lehetőségük van érdemben befolyásolni a történéseket, cselekvőként fellépni és megvizsgálni a felvetett problémákat, véleményüket nyilvánosan artikulálni, majd gondolatcserében részt venni és felülvizsgálni álláspontjaikat.

Vö.: Antal Klaudia: Előszó és Mi a politika? c. fejezetek, in: A részvételi színház politikussága, Kronosz Kiadó, Pécs, 2025., 9-31.o.

[7] Baj van A Cigányokkal – levelet kapott a Katona igazgatója. https://hvg.hu/kultura/20130129_Baj_van_A_Ciganyokkal__levelet_kapott_a