Bálint Zsófia – Iványi-Szabó Rita: Kísérletek, határátlépések
2026. június 13–18. között rendezték a kecskeméti Ciróka Bábszínházban a Magyarországi Bábszínházak 17. Találkozóját. Találkozó a szó szoros értelmében, hiszen a bábszínházi szakma képviselői, a kő- és független bábszínházak társulatai – színészek, rendezők, dramaturgok, díszlet- és bábtervezők és mindenki, akinek köze van ehhez a műfajhoz – ott voltak Kecskeméten. És találkozás a szó mélyebb értelmében is, hiszen a helyszínek között sétáló, beszélgető, nevetgélő csoportokat látva érződött az az öröm, kíváncsiság, értő és elmélyült figyelem, vitakészség és közösségi élmény, amely a bábtalálkozó atmoszféráját meghatározta.
Bálint Zsófia: A mostoha körülmények és az anyagi támogatás hiánya (hiszen az NKA-pályázatok kifizetését éppen a rendezvény előtt fagyasztották be) ellenére színvonalas és változatos programokkal várta a bábszínházi szakmát a kecskeméti bábszínház. Hat nap alatt huszonhét előadást tekinthettünk meg, nem beszélve a szakmai beszélgetésekről és olyan kulturális programokról, mint például a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Rippl-Rónai Művészeti Intézet látványtervező szakos hallgatóinak kiállítása.
A terjedelmes műsorfüzetet lapozva egyértelművé válik: az idei fesztivál gerincét az adaptációk adják. A hagyományos népmeseszövegek mellett klasszikusok és a kortárs gyermekirodalom darabjai is helyet kaptak. A felhasznált szövegek tekintetében szintén a sokszínűség mutatkozik meg: míg például a Graffaló, avagy az óriásfaló kisegér (Csodamalom Bábszínház, r. Szilner Olivér) az eredeti mese rímelését is megtartó, hű adaptációra törekedett, addig a Láthatatlan jóbarát (Békéscsabai Napsugár Bábszínház, r. Bartal Kiss Rita) inkább motívumaiban idézi meg Rofusz Kinga Otthon című csendeskönyvét. Baka István több szövegét is felhasználja a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Én, a vámpír című vérmeséje. A színpadi átirat szövegében – bár gerincét Baka István maró gúnnyal átitatott prózája, A kisfiú és a vámpír adja – végig jól felismerhetően hordozza a Fábián Péter rendező és író stílusára jellemző stílusjegyeket (irodalmi utalások, szójátékok). Míg a kisregény a szocialista diktatúra kritikájaként és paródiájaként olvasható, addig az előadásban nem nehéz áthallásokat találni a jelen politikai-társadalmi helyzetre vonatkozóan, miközben egy sötét, disztópikus jövőkép is kirajzolódik. A színen megjelenő karakterek – a nyugati befolyást vizionáló spiclik vagy a közösséget felemésztő hatalmaskodók – a zsarnokság archetípusaiként funkcionálnak.

Iványi-Szabó Rita: A sokféle eszközzel dolgozó adaptációk közül kiemelkedő és kiemelendő a szegedi Kövér Béla Bábszínház A Patkányfogó Projekt (r. Varsányi Péter) című előadása (Szabó Réka Dorottya beszámolója ITT olvasható), amely egyszerre aktualizálja a középkori mondát, és őrzi meg annak archaikus vonásait. A történet keletkezésének és hagyományozódásának bizonytalanságai, tehát a szöveg rögzíthetetlensége miatt a monda eleve felkínálja magát mindazoknak, akik saját képükre és hasonlatosságukra szeretnék formálni. Ez látszólag az értelmezésnek való kiszolgáltatottságot is jelenti, de valójában kölcsönös a kötöttségek és egymásra hatások rendszere. Hiszen a láthatatlan patkányoktól való félelem látható jelei a házakra fércelt, igencsak szembetűnő emeletek, és talán igazibb az a térkép, amelyet a patkányok rajzolnának a városról, mint a városlakók patkánymentessé hazudott topográfiája. Az előadás több rétegű közvetítettségének köszönhetően nézőként egyszerre látjuk az egész makett-várost benne mozgó marionett-figurákkal együtt, és figyelünk a Patkányfogó szemével. A történet egy hangsúlyos pontján azonban megtörik ez a perspektíva, és onnantól kezdve a kivetítőn a Patkányfogó marionett-bábja is megjelenik – kérdés, hogy ekkor kinek a szemszögével azonosulunk. Hogyan látjuk magunkat, a másik embert, hogyan függ össze a látás, az értelmezés és az ítéletalkotás – képesek vagyunk-e a látásra egyáltalán – szövegíróként vagy akár befogadóként mit látunk bele egy történetbe? Az adaptáció abból a szempontból is érdekes, hogy a történet különféle modern kori átiratokra is reflektál – a vetített kép egyértelműen a dán Dogma-filmeket, főként Lars von Trier Dogville című alkotását idézi.

A Patkányfogó Projekt. Kövér Béla Bábszínház. Fotó: Éder Vera
Míg a Patkányfogó esetében a képi megvalósítás és Varsányi Péter helyenként költői emelkedettségű szövege nagyszerűen épül egymásra, dicsérendően sok olyan – nem csak táncos – előadás is szerepel a fesztiválprogramban, amely elsősorban a kép és a zene összhatására épül, és a csendeskönyvek világához hasonlóan kevés szöveggel operál. Ilyenkor talán az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a nonverbális játékot az előadás mely pontján törik meg szöveges betétek, és ezek hogyan hatnak az adott kontextusban.
A győri Vaskakas Bábszínház Bambija (r. Kovács Domokos) talán nem a legjobb példa a nonverbalitás színpadi megjelenésére, hiszen a táncelőadásban a műfaj sajátosságainak megfelelően az őzike felnövéstörténete a mozgás formanyelve segítségével reprezentálódik a színpadon. A verbalitás használata azonban konzekvensen a vadász és a kutyája, azaz az emberi világ részét képezi. Persze az állat-szereplők is kommunikálnak – az emberi gesztusrendszer elemeinek használata egyértelműen jelzi ezt – mégis sokatmondó, hogy a vadász a mégoly egyszerű nyelvhasználattal élve is azonnal értelmezi, kategorizálja, névvel látja el az őt körülvevő világot, azaz teljesen másként érzékeli, mint az állatok. A mozgás-beszéd szembeállítása ezen túlmenően is a természet és az emberi világ szembenállásának sokféle aspektusát jelzi.
B. Zs. Kifejezetten izgalmas, ahogy a nonverbalitással játszik a Napsugár Bábszínház Láthatatlan jóbarát című előadása, hiszen magát az adaptált művet is – Rofusz Kinga csendeskönyvét – a vizualitáson keresztül érthetjük meg. Míg a kötet az otthon elhagyásának és az újra otthonra találásnak az érzelmi megélését helyezi középpontba, addig az előadás az új suli, új közösség és a beilleszkedés nehézségeinek ábrázolására fókuszál. Ehhez nincs szükség verbalitásra, az elképzelt, mások számára láthatatlan unikornisban barátra lelő kisfiú története anélkül is követhető és átélhető. Rofusz Kinga (az előadás tervezője is egyben) élénk színekkel megalkotott látványvilága és Kis Erzsi zenéje szervesen fonódik össze, megteremtve azt a bensőséges hangulatot, amelyből csupán a kisfiú, Gergő eltűnésekor felhangzó, őt szólongató kiáltások rántják ki – talán feleslegesen – a nézőt. Ezen túl a gyermek elveszettségét és magányát a díszletelemek (a könyv képei emelődnek át az előadásba) dinamikus mozgatása is kézzelfoghatóvá és átélhetővé teszi.

Láthatatlan jóbarát. Napsugár Bábszínház. Fotó: Éder Vera
A jelző funkciónál nagyobb szereppel bírnak a díszletek a már sokat emlegett A Patkányfogó Projektben. A hamelni patkányfogó történetét egészen új szintre emelő előadásban a legapróbb részletekig megalkotott, Hameln városát ábrázoló díszlet mint narratív elem maga is a helyiséget övező rejtély részévé válik. Különös ajtók nyílnak, majd egy kapun áthaladva láthatatlan falakba ütközik a Patkányfogó szemét helyettesítő, vagy akként funkcionáló GoPro kamera. Varsányi Péter rendezése végig lebegteti a kérdést: vajon város lakóinak bűnei szippantják magukba és tartják fogva az odatévedt idegent, vagy eleve egy Mátrix-szerű, szimulált valóságban járunk. A díszlet maga is részt vesz ebben a kettősségben, hiszen nem egyértelmű, hogy a Tim Burton-filmek világát idéző város egy gótikus bűnhelyszín reprezentációja, esetleg egy RPG játék settingje. (Az előadás role-playing game-szempontú elemzéséről ITT írtam hosszabban.)
I.-Sz. R. Az, hogy a nonverbális történetmesélés fontosságát hangsúlyozzuk, egyben az ilyesfajta narráció szokatlanságára, újszerűségére is rámutat. Még bátrabbak azok az előadások, ahol valójában még történet sincs – vagy csak a befogadó fejében képződik meg. Ilyen többek között Kovács Domokos Tryangle című előadása, amelyben két férfi mellett egy ember alakú és nagyságú báb játssza a főszerepet. Csak a néző fantáziáján múlik, hogy a testek számtalan kapcsolódásába, a mozgás különféle alakzataiba milyen történetet lát bele. Még erősebb az értelmezés szabadsága és a befogadói fantázia játékba hívása Markó-Valentyik Anna EYE-CATCHING című előadásában, ahol csupán a lenyűgöző transzformációk játéka adott, a látott – olykor szinte képzőművészeti alkotásokat idéző – képek, amelyeket a bábművész a saját teste és szemet idéző golyók által hoz létre, az értelmezés kényszere helyett sokkal inkább az értelmezés szabadságának, sokféleségének örömét ébresztik fel a befogadókban. A képekkel szervesen együttműködő zene is fontos szerepet vállal a történetek létrehozásában – a Tryangle zenéjét Vranik Krisztián és Jankó Mátyás, az EYE-CATCHING zenéjét Borlai Gergő szerezte.
Ez a két előadás is azt a szemléletet erősíti, amely a bábszínházat nem életkorhoz köti, hanem műfajként határozza meg. (Erről bővebben ITT lehet olvasni.) Persze a közgondolkodásban a bábszínház még mindig elsősorban gyermek- és ifjúsági műfaj, de a Budapest Bábszínház felnőtteknek szóló előadásai – többek között a 2025/26-os évadban bemutatott Krusovszky-adaptáció vagy a 2026. májusi Stúdió’26 fesztivál egyes produkciói –, a vidéki társulatok (főként a veszprémi Kabóca Bábszínházba betagozódott KL Színház) vagy Fabók Mariann előadásai mind a bábszínház műfaji szemléletének szélesebb körű elfogadását célozzák meg.[1] A kecskeméti programban a már említetteken túl is több kísérleti jellegű, felnőtteknek szóló előadás is helyett kapott, mint pl. a Frida (Barabás Bíborka) vagy az Örökölt honvágy (Russa Karina). Emellett persze nem véletlen a bábszínház korosztályos jellege sem, hiszen a megmutatás-elrejtőzés, a képzelet és valóság kettőssége, az a rengeteg játéklehetőség, amelyre a bábhasználat, illetve a tárgyanimáció alkalmat ad, kiváló bevezető a színházi világba, és jó alap az újabb színháznéző generációk kineveléséhez.

EYE-CATCHING. Kabóca Bábszínház, Markó-Valentyik Anna. Fotó: Éder Vera
B. Zs. Ha már az újabb generációt említed, a Színház és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatóinak előadásaira kifejezetten jellemző volt, hogy elsősorban a felnőtt közönséget szólították meg, és a fiatal-, vagy inkább felnőttkori út- és önkeresés kérdését tematizálták. Russa Karina az Örökölt honvágyban saját gyökereivel és hovatartozásával vet számot, miközben különféle bábtechnikákon keresztül venezuelai legendákkal ismerteti meg a nézőket. A darab technikai megvalósítása is hasonlóan személyes: a díszlet, a kellékek és maga az állvány Russa családjának közös munkája. Hasonló személyes kapcsolódás jellemzi Barabás Bíborka Itt vagyok, hát élek – Frida című monodrámáját is, amely Frida Kahlo művészetének vizualitását felhasználva az ember körül folyamatosan cirkuláló halál, és a sérült test csapdájába esett lélek témáját járja körül. Kiss Dorina rendezésében a paródia és a kabaré elemeivel a szerelemre találás és a párkapcsolatok nehézségeit neveti ki a Liselotte és a május.
Szóba hoztad már a Budapest Bábszínház előadásait, amik közül Kecskeméten a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el című produkciót láthattuk. Már a színházterembe lépve nyilvánvalóvá válik, hogy itt semmi keresnivalója nincs gyereknek, se fiatalnak. A bábszínészek apró poharakban pálinkát kínálnak körbe, miközben a hangszórókból ordít a népi hejehuja; egy furcsa, giccses világba keveredünk. Népművészet ez, de csillámmal, flitterrel és pinkkel. A vajdasági magyar népköltészet tabudöntögető oldalát ismerhetjük meg, egy kapós rókakisasszony történetét, akit bárkihez is adnak hozzá, malacot szül, vagy kétfarkú férfit. A poénok a szóvicceken át a nyuszibáb felbukkanását kísérő pukkanó effektig széles skálán mozognak. Az előadás legtalálóbb jellemzője a szakmai beszélgetésen hangzik el: dizájner magyar.

Russa Karina, Liselotte és a május. Fotó: Éder Vera
A műfaji határok kitágítása vagy átlépése egyelőre a ritkább eszköz ahhoz, hogy a felnőtt nézők számára is szórakoztató vagy azonosulási pontokat kínáló lehessen a bábelőadás. Sokkal jellemzőbb a gyerekeknek szóló darabokban a kifejezetten felnőtteknek szóló kikacsintás vagy utalás. A tendencia a gyerekirodalomból ered, elég csak Dániel András Kufli-sorozatára gondolni, ahol a szövegbuborékok kifejezetten a köteteket felolvasó szülők számára szólnak. Ezt a kettőséget egy-egy kiszólásnál komplexebb módon aknázza ki a Füge Produkció és a DanteCasino közös alkotása, a Ha már lúd…. Míg a gyerekek a kedves, de kelekótya lúdért izgulhatnak, akinek furcsamód vágya, sőt életcélja, hogy a farkas megegye őt, addig az idősebb nézőközönség különféle, bár kissé leegyszerűsített elképzeléseket hallhat az élet értelméről. A poénok hasonlóan egyensúlyoznak a két életkor között: míg a legkisebbek jót mulatnak a fuldokló lúdon, akinek tudnia kellene úszni, a felnőttek a családját hőn szerető, de túlhajszolt, elfojtott agresszióval küzdő nyúlmamán nevetnek (vagy épp ismerhetnek magukra), aki elszántan igyekszik bizonygatni, hogy a család a legfontosabb – bár közben azért kiderül, hogy apuka lelépett egy menyéttel. Könnyű kapcsolódni Messaoudi Emina alakításához, finom iróniával példázza a napjainkra jellemző nevelési módszerek stílusát.
I.-Sz. R. A nyelvi duplafenekűség legvégletesebb formája, amikor A sárkányfutó átka (adaptáció: Fábián Péter) szövegében teljesen váratlanul és kontextusidegen módon Petri leghíresebb sora bukkan fel, mintegy a jó tanuló felel cinkos összekacsintásaképpen. Kecskeméten ilyesmire azért nem volt példa, de például A szegény halász, meg a túl sokra vágyó felesége (Magamura Alkotóműhely) többrétegű utalásai olykor erőltetettnek hatottak. Az a törekvés mindenképp üdvözlendő, hogy a népmese egyes elemeit – pl. tárgyi, földrajzi környezet – a gyermekek saját tapasztalataira alapozva helyezték el térben és időben, felidézve a színpadkép segítségével is a nyaraláshoz kötődő sztereotípiákat, vagy akár a közös mesélés helyzetét – de a mese szövetéből sok helyütt mégis rosszul fércelt szálakként lógtak ki a felnőtt közönséget megnevettetni hivatott, ismerős, aktuális szólamok. A Markó Róbert rendezte Kőszívben sokkal organikusabban fonódtak egybe az aktuális utalások, a cigányság saját identitását megalapozó történeteinek, hagyományának elemei, az önreflexív gesztusok és az előadás alapjául szolgáló Hauff-mese motívumai.

A szegény halász meg a túl sokra vágyó felesége. Magamura Alkotóműhely. Fotó: Éder Vera
Éppen ennek fordítottja történik akkor, amikor az előadásban a gyermeki nézőpont válik uralkodóvá, és a felnőtt befogadók számára elengedhetetlen, hogy maguk is gyermekké váljanak. A kecskeméti fesztivál különlegessége többek között abban is rejlik, hogy itt kizárólag a bábos szakma képviselői alkotják a közönséget, így a gyermekközönség reakcióiról nincs tapasztalatunk. Sokszor maga az előadás is alakul, változik ennek megfelelően, hiszen a társulatok sokszor – szinte észrevehetetlen, mégis nagyon kedves és bensőségesen improvizatív módon – alkalmazkodnak ahhoz a nem megszokott helyzethez, hogy kollégák, alkotótársak, kritikusok ülnek a közönség soraiban. Nem kecskeméti élmény, hanem a veszprémi Kabóca miniévadának egyik előadása, a Veres András rendezte Garmann nyara (Mesebolt Bábszínház) igényelte az évadban látott produkciók közül leginkább ezt a nézőpontváltást, hiszen az előadás nagyjából eseménytelen, fordulatoktól mentes narratívája egy kisfiú szemén keresztül mutatja meg az őt körülvevő figurákat, legfontosabb élményeit, szorongásait, félelmeit és azokat az apró eseményeket, amelyek a nyári szünet időtlenségében mégis valamilyen különös, opálos, nyugodt ragyogást árasztanak. Kecskeméten az Én és a cseresznyefa (Harlekin Bábszínház, r. Siflis Anna) című előadás volt ebből a szempontból a legemlékezetesebb, hiszen az in medias res kezdet, a kislány kizárólagos szólama eleinte kuszának láttatta a dramaturgiát. Persze ebben az esetben sem csak a gyermeki látásmód – a szó szoros értelmében – volt a meghatározó, hanem a saját tapasztalat is – évtizedek óta rövidlátóként azonnal egyértelmű volt, hogy miért nem tud lemászni a kislány a cseresznyefáról, és milyen távolságot számolgat aggodalmaskodva. Aki próbálta már így ki magát, aggódva konstatálva az egyre növekvő dioptriaszámot, annak a narratíva hézagait kitölteni sem okozott nehézséget. Persze a gyermekkori élmények újraélése – még ha saját élmény is – a gyermeki nézőpontot erősíti, az előadás a központi kérdést, a szemüvegesség, a betegség kérdését ebből a szemszögből tematizálja, és a gyermek tudását veszi alapul a világ értelmezéséhez. Üdvözlendő tendencia, hogy a gyermekeknek, fiataloknak szóló bábelőadások sokszor egy-egy konkrét betegséget, félelmet tematizálnak, mint a Stúdió’26 fesztiválján látott Tono (Mesebolt Bábszínház, r. Fodor Orsolya) az autizmus kérdését, vagy a Ciróka Bábszínház Atanáz, a lámpaláz (r. Varsányi Péter) című előadása a nyilvános megszólalástól való félelem (legyen az akár egy osztálytermi felelet) fenyegető rémképét.

Én és a cseresznyefa. Harlekin Bábszínház. Fotó: Éder Vera
B. Zs. Különösen izgalmas jelenség a felnőtt gyermekké válása a babaszínházi előadások esetében. Kecskeméten az Illaberek Bábszínház Doboz című előadása, illetve a veszprémi miniévadon a Billenések című produkció esetében is felmerült az igény arra, hogy egy-egy időpontot csak felnőttek számára hirdessenek meg. A Doboz egyszerű papírdobozokkal – mindennapi tárggyal – játszik, a kreatív használat végtelen lehetőségeit állítja középpontba, és kifejezetten a néző játékosságára apellál. Az egyszínű, majd színes dobozokkal játszó Nizsai Dániel és Nyirkó Krisztina kapcsolati dinamikája számos humoros pillanat forrása. Az alkotók végig nagy figyelmet fordítanak a nézők bevonására – a húszperces előadás végén magam is izgatottan vártam, hogy vajon szórhatok-e majd papírkonfettit a fejemre. Úgy tűnik, a mindennapi tárgyakkal való játék képes a legtermészetesebb módon hatni gyerekekre és felnőttekre egyaránt. A Dobozhoz hasonló technikával dolgozik a Boxlife is, amellyel a svájci bábtársulat, a Their Unparalleled Majesties’ Grand Royal Tabletop Theatre Company a 32. Szabadkai Gyermekszínházi Fesztiválon fődíjat nyert: ez az előadás szintén dobozok mozgatásával és pakolásával mesél a gyászról, a veszteségről és a barátok közötti kapcsolati dinamikákról, ám kifejezetten az ifjúsági és felnőtt közönséget célozva. Bár a nonverbális tárgyjáték fókuszában ebben az esetben is a kreativitás végtelen lehetőségei állnak, emeli a tétet, hogy akárcsak a Ha már lúd… esetében, a játék a kiüresedettség elleni harc és a gyászfeldolgozás eszközévé válik. A Kabóca Bábszínház Billenések előadása a gyermekek látásfejlődésére fókuszál: a közönség egy derékmagasságig érő, fehér sátorkorong alatt fekve ismerkedhet meg fényekkel, árnyékokkal, mintákkal és színekkel. Markó-Valentyik Anna babaszínházi darabja a maga nyugalmat árasztó, lágy zenéivel, a száraz termések halk zörgésével, ahogy árnyékuk elsiklik a fejünk feletti vásznon, ellazító, meditatív élmény, ahol a kisbabákkal együtt magunk is rácsodálkozunk egy-egy színre vagy formára (kedvencem a szárított narancs vásznon átsejlő színe volt).

Doboz. Illaberek Bábszínház. Fotó: Éder Vera
Akárcsak a szombathelyi II. Monobáb Fesztiválon, a kecskeméti találkozón is izgalmas kísérleteket láthattunk olyan vizuális világ megalkotására, amelyekben egy-egy képzőművészeti alkotás vagy több alkotásból készült montázs elevenedett meg a színpadon. Vizuális alkotásokból kiindulva építkezik a komplex formanyelvet használó Barabás Bíborka előadása, az Itt vagyok, hát élek – Frida. A darab néhány elnagyolt (ecset)vonással festi fel Kahlo életútjának főbb fordulópontjait: a balesetet, a házasság válságát és a vetéléseket. Az összművészeti produkcióban keverednek a báb-, a mozgásszínház, illetve a képzőművészet elemei, hogy bemutassák a festő egész életen át tartó küzdelmeit: a villamosbalesetben összetört test kényszerű rabságának és a lélek szabadságvágyának kettősségét. Ezt a feszültséget a díszes, gipszmíder-báb és a Barabás Bíborka által megformált Frida-alak teszi kézzelfoghatóvá. Az Ágfay Míra által készített, zsinórokkal felfüggesztett, merev, középen kettéhasított fűzőn megjelennek a Kahlo művészetére jellemző jelképek: a törött oszlop, a madár, a szem és a lepke. A történet narrátora, Bíborka pedig a testi korlátokon túllépő Fridát megjelenítve énekel, vagy épp erejét megfeszítve próbálja elszakítani a míder vastag zsinórjait – ám kudarcot vall. Bár az előadás nem lép túl a közkeletű Frida-képen, a bábok és kellékek használatával tapinthatóvá teszi annak a művésznek a belső világát, aki talán elsőként ábrázolta női perspektívából kendőzetlenül a női testet és fizikai traumáit. Ezek a témák konkrét Kahlo-festmények színpadi ábrázolásaként válnak kézzelfoghatóvá: Bíborka vörös fonalakat tép ki a torzót idéző míderből, majd egy asztalra feszítve húzni kezdi őket, így A Henry Ford Kórház című kép elevenedik meg; amikor pedig maszkot és fehér inget terít egy aranyozott képkeretre, Az álom (Az ágy) kompozícióját látjuk. Habár a mexikói kultúrából csak bizonyos elemeket merít az előadás, a használt kellékek pedig kissé véletlenszerűnek tűnnek, az összhatás színeiben, képeiben és hangulatában mégis megidézi a festő vizuális világát.

Frida. Barabás Bíborka. Fotó: Éder Vera
I.-Sz. R. Az általam látott bábelőadások szinte mindegyikére igaz az invenciózus, fantáziadús, szinte képzőművészeti igényességű látványvilág, amely a legtöbb esetben az előadás szerves részét képezi, egyfajta összművészeti alkotást hozva létre a vizualitás, a verbalitás és a zene egységében. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház előadása, a Csodaszarvas – az EYE-CATCHINGhez hasonlóan – részletekből, jelekből épít formákat, amelyek aztán egymásba alakulnak, a folyamatos változás és az állandóság illúzióját keltve a színpadon. Pontosan erről szól, és így működik az előadás alapjául szolgáló Csodaszarvas-monda is: a történet a vadat űző testvérekről nemzeti identitásunk egyik alapja, de a szájhagyomány többféle változatban adja tovább, és a tárgyi emlékek is – a csodálatos aranykincsek – töredékesek. A Csodaszarvas egyik különlegessége, hogy a bábosok nem látszódnak, még fejüket is fekete kendő takarja, így rendkívül pontos és összehangolt mozgásra, bizalomra és alázatra van szükség ahhoz, hogy a színpadon a megfelelő pillanatban a megfelelő alakzatok elevenedjenek meg. De éppen ez a könnyűség – ahogy a fabábok részei szinte maguktól úsznak a levegőben – teremti meg azt a különleges atmoszférát, amely Fabók Mariann rendező csodálatos szövegmondásával és a zenével kiegészülve egy mindig új és mindig régi, seholsincs dimenzióba varázsolja a nézőt.
Sok szó esett az utóbbi időben a különböző országos színházi fesztiválok – mint a POSZT, az OSZT vagy Kisvárda – múltjáról, jelenéről és jövőjéről, és leginkább arról, miért nem valósulnak meg igazán azok a célok, amelyek ezeket a találkozókat életre hívták. A kecskeméti bábtalálkozó nekem megmutatta, hogy igenis létezik egység és szakmai párbeszéd – ha nem is a magyar színházi élet teljes spektrumát tekintve, de a bábszínészetet illetően mindenképp. Összetartó közösség ez, ezt jelzik a szakmai közönség előtt játszott teltházas előadások, az egymás iránti figyelem, nyitottság, érdeklődés, az a baráti – szinte családias légkör, amely még külsősként is érezhető volt. Kecskemét valamit tud, amitől igazán előremutatónak és szakmailag is hatékonynak tűnik ez a fesztivál – érdemes lenne ellesni tőlük a titkot.

Csodaszarvas. Cimborák Bábszínház. Fotó: Éder Vera
A Magyarországi Bábszínházak 17. Találkozójának részletes programja itt olvasható.
[1] Nem tartozik szorosan ennek a beszámolónak a témájához, de üdvözlendő, amikor a bábosok törekvéseit a nagyobb (kő)színházak is támogatják, gondolok itt Markó-Valentyik Anna 2026 tavaszi Örkény Stúdiós vendégjátékára (Alaine), vagy a Trafó Capitalism for Children (Fodor Orsolya, Varsányi Péter) című előadására (itt: https://szinhaz.net/2026/04/11/holpar-anna-egy-idezestechnikarol/). Ebbe a sorba tartozik a 2026 januári Kemény Henrik Bábfesztivál az erzsébetvárosi Kult7 közösségi házban (amelynek programjában: https://www.kult7.hu/programok/2026-01-29/kemeny-henrik-100-babfesztival-vitez-laszlo-visszater-a-bab-ami-el/ szintén több, felnőtteknek szóló előadás – pl. a Kemény Henrik életét feldolgozó A bábjátékos és Fabók Mancsi Bábszínháza: Azért a kis bolondságért… – szerepelt).



