Napról napra

Bár a PLACCC téli kiadása a hideggel kapcsolatos ellenérzéseink meghaladására is lehetőséget nyújtott, én végül éppen a hidegfóbiámmal való szembenézést segítő előadásról maradtam le, helyette a közösségi masszázs és korcsolyázós performansz kalandjára vállalkoztam.

Egy nő ül a kis körasztalnál, a tér közepén elhelyezett pódiumon. Keresztrejtvényt fejt és közben hallgatja a misét a rádióban. Figyel a prédikációra, mondja a liturgia szövegét, énekli a zsoltárokat, míg egyszer csak el nem megy az áram. Kialszik az asztal felett lógó kislámpa, elnémul a rádió. A nő – később kiderül, az Anya, akit […]

A Színház folyóirat egyetlen forint állami támogatást sem kapott a 2025-ös megjelenésre. Nem gondoljuk, hogy ez rendjén van, de változtatni rajta nem tudunk. Te viszont, kedves olvasó, dönthetsz úgy, hogy bármily kicsi összeggel is, de segíted a független színházi szaksajtó fennmaradását. Az ezzel kapcsolatos információt megtalálod a cikkek végén és a honlap nyitó oldalán. Köszönjük, […]

Sokat tud rólunk Tasnádi István. De a tudását úgy osztja meg velünk, hogy közben nem ítélkezik. Azt viszont eléri, hogy szinte minden bemutatója után támaszt keressünk, nyugtalanul feszengjünk, hosszú heteken át. S együtt kell rájönnünk, hogy – legalábbis egyelőre – nincs mibe kapaszkodnunk.

Általánosan elismert igazság, hogy mindenkinek megvan a maga meghatározó Büszkeség és balítélet élménye. Sokaknak a „Colin Firth a tóban” BBC-sorozat égett be, míg másoknak a Keira Knightley által fémjelzett játékfilm. Magyarországon kisebbségben vannak azok, köztük én is, akik a bollywoodi Bride and Prejudice verziót látták először, melyben az egész regényben meghúzódó osztályfeszültséget a legegyértelműbben mutatták […]

„Küszöbön az ezredforduló” – ez a címe az Angyalok Amerikában első részének. Érdekes címválasztás, hiszen határozottan kapcsolja egy idősíkhoz a darabot, amely erősen kötődik ugyan a kilencvenes évek társadalmi-politikai kríziseihez (az AIDS keltette pánik, a reagani adminisztráció mulasztásai és hazugságai, a homofóbia, a minden „másság”-gal szembeni intolerancia, a politikai hazugsággyár működtetése), de a mű egészén […]

Két meghatározó színművészünk szinte egy időben megjelent életrajzi kötetének kiindulópontja radikálisan azonos: mindketten súlyos, az életüket fenyegető betegségen estek át, amely ha pályájukat nem is roppantotta meg, de jelentősen befolyásolta lehetőségeiket. A visszapillantás, az élettel, az eszmékkel és a művészeti pályával való számvetés tehát természetes alaphelyzete a két munkának: Csáki Judit Cserhalmi- és Gyárfás Dorka […]

A Rémségek kicsiny boltjának főszereplője egy kaktuszféle ragadozó növény, ami embervérrel, sőt emberhússal táplálkozik, és étvágyának növekedésével egyenes arányban terebélyesedik. Kitenyésztője Seymour, egy New York-i eldugott virágüzlet kétbalkezes segédje, aki a húsevő virágot szerelméről, az eladó kisasszony Audrey-ról nevezi el. A szenzációszámba menő Audrey II. fellendíti a bolt forgalmát, ám ennek ára van: etetni kell […]

Az elmúlt években a fiatal – különösen a Freeszfe képzéseiből kikerülő – alkotók előszeretettel nyúlnak olyan témákhoz, amelyek Magyarországon tabunak számítanak, vagy éppen kiélezett politikai vita alakult ki körülöttük, ellehetetlenítve a valódi párbeszédet, feldolgozást.

A Színház folyóirat egyetlen forint állami támogatást sem kapott a 2025-ös megjelenésre. Nem gondoljuk, hogy ez rendjén van, de változtatni rajta nem tudunk. Te viszont, kedves olvasó, dönthetsz úgy, hogy bármily kicsi összeggel is, de segíted a független színházi szaksajtó fennmaradását. Az ezzel kapcsolatos információt megtalálod a cikkek végén és a honlap nyitó oldalán. Köszönjük, […]

Esterházy Péter utolsó darabjában Janis Joplin utolsó száma, a címadó Mercedes Benz szól; Zsótér Sándor adaptációjában a szereplők éneklik. A két mű találkozása akkor is érdekes momentum, ha az ebből fakadó esetleges megrendült nézői alapállapotnak kívül kell maradnia a bírálaton. Annyit azért rögzíthetünk: a cím a túlélés, valamiféle tökéletesség és az ahhoz kapcsolódó vágyott öröklét […]

Igen, jól olvasták/olvastátok, mert ritkán történik ilyen a művészeti szaksajtóban, és persze nem is csak ott, hiszen ha valaki valamit „megkaparint”, akkor általában – tisztelet a kivételnek – évtizedekig rajta tartja a kezét: leköszönünk. Önszántunkból, önként, bár nem dalolva.