A Bárka Stúdiójában a nézők a terem közepén, piros forgószékekben ülnek, így (viszonylag) szabadon mozogva, pontosabban forogva követhetik nyomon a körülöttük, magasított színpadon mozgó szereplőket.
Gyarmati Kata drámájában van lehetőség, csak talán a legnagyobb hiba, amit ezzel a szöveggel el lehet követni, ha minden egyes sorát véresen komolyan veszik, lévén, hogy kizárólag jól ismert panelekből építkezik.
Furcsa módon éppen a magyarországi produkciókat kísérte hűvösebb légkör és mérsékelt rokonszenv az előadások utáni szakmai találkozókon (is).
Azzal, hogy eldöntöttem: az adott országban díjazott előadásokat választok be, tulajdonképpen alávetettem magam annak, mit tartanak ők jónak.
Ugyanennyi pénzből ennél átgondoltabb, koncepciózusabb programot is lehetett volna nyújtani.
Mogucsij a szentpétervári független színházi szcénából tagozódott be az illusztris állami színházba, ám lázadó attitűdjét itt sem adta fel, még ha ez most jobbára ki is merül a nézők rutinszerű inzultálásában.
Valójában mégsem akkora a különbség, sőt a két fölfogás szemléletileg hasonló, mindkettő reflektált viszonyba kerül a művel, mindkettő tagadja az illúziószínházat, és mindkettő használ elidegenítő elemeket.
A színház mindig a máról beszél. Engem nem izgat, hogy milyen lehetett például a Molière kori színház.
Kétségtelen, a Tavaszi Fesztiválon bemutatott mindkét Haydn-mű problematikus, és nem elsősorban azért, mert Haydn nem volt Mozarthoz mérhetően tehetséges dramaturg.
A Bangarra Táncszínházban igazán korszerű és színvonalas munka a píár-és sajtóosztályon folyik.
