Tamási Áron háromszor-kétszer-egyszer jelent meg ugyanis Kisvárdán: három előadással, két darabbal és egy személyben.
Jó ez a muzsika, csak néhány olyan dallam hiányzik belőle, amelyet hazafelé fütyülgethetne az ember.
Mert a színház középpontjában mégiscsak ez áll: a szabad játék.
Közhelyesen azt lehet mondani, hogy az előadás szövegkompozíciója nem drámaian, hanem líraian van megszerkesztve – de ebben a lényeg a megszerkesztettség maga.
Az előadás művészi hevülettel csapja agyon és belezi ki Milorad Pavić egész posztmodern játékát, s mi vagyunk a vendégek a halotti toron.
A szereplő-társrendező Tárnok Marica személyisége váratlanul markáns humort hív elő Gergye Krisztiánból, akinek előadásain ritkán nevetünk.
A virtuozitás mint forma vagy technika nem veszett ki a színházból, de nélkülözi az olcsó trükközést, csípőből elutasítja a kommerszet, s a legjobbaknál mondanivalóval és művészi rafinériával ötvöződik.
Ha mottót keresnénk Sellars Othellójához, azt az emblematikus pillanatot választhatnánk, amikor a tapsrendben öt fekete színész hajol meg.
A kulturális élet olyan eseményei, mint a találkozók vagy konferenciák, akkor bizonyulnak sikeresnek, ha adott időben és térben képesek megváltoztatni, strukturálni a figyelmünket.
