Napról napra

A rossz (vagy tökéletlen) koncepció, a bizonytalanság nehéz helyzetbe hozza a színészeket.

A Csongor és Tündét „tanítható, előadható” felfogásban boldogságkereső szövegnek tekintik, s a boldogság tárgya a szerelem.

Kurrah időnkénti döbbent „Was?” kérdése talán arra utal, hogy a manók a magyarokat dróton rángató német urak lennének…

Kétely csak azért gyötör, mert García Lorca sztoriját ebben az esetben csupán a koreografálás laza ürügyének gondolom.

Egyenként lépnek a térbe. Ruganyosan, sportosan, szelik-hasítják. Itt mindenki önazonos: négy férfi, majd végül, meglepetésként, az egyetlen nő.

A közös nevező mindenesetre nem a tánc volt. De akkor mi? A napok múlásával új s újabb válaszok artikulálódtak, s vesztették érvényüket.

Amerikában azonban jelenléte, hatása kevésbé érzékelhető, mint Londonban, ahol a Royal Court nem „csak” legújabb darabját mutatta be, de egy egész évadot szentelt Wallace Shawnnak.

Nem szeretem azt a színházat, amely ajánlatokat tesz a nézőnek, inkább azt a fajtát, a görögök színházát kedvelem, amely magával invitál egy utazásba, egy rítusba.

A szereplők „csupán” lélegeznek, léteznek, a semmit csinálják, ám mindezt varázslatosan teszik.

Hivatalosan elfogadott szerzőként Shakespeare drámái számos lehetőséget kínáltak felforgató gondolatok közvetítésére.