Category Archives

Archive of posts published in the category: 2016. június-július, Folyóirat

Nem tudok manipulálni

Szakács Lászlóval Proics Lilla beszélgetett

Lehet, hogy már korszerűtlen ezt gondolni, hiszen a színház valóban performatívabb lett. Ugyanakkor mostanában többször hallom, hogy egyesek mindinkább térnek vissza a klasszikusokhoz: szerzőkhöz, játékmódokhoz. Színészként persze azt is meg kell oldani, hogy itt is és ott is legyek.

A színház maga is társadalom

Wolfram Lotzcal a Theater Heute szerzői beszélgettek. Az interjú végén Gáspár Ildikó kommentárja olvasható

…a színházban dolgozó emberek életéről van szó, és arról, hogy a színház jelenthet-e még egyáltalán valamit a társadalom számára?! A legtöbb fiatal színházi embernek, akivel beszélgetek, elege van ezekből a hierarchikus struktúrákból, egész egyszerűen azért, mert nem lehet kibírni. Közösségi hálózatokat hoznak létre, és más eszközöket keresnek. A meglévő színház tartálya ezen a ponton léket…

Upor László: A csupasz tér és a megélt idő

Peter Brook mesél

Az öt előadó magától értetődő plaszticitással műveli a szót és a zenét. Az arc, a tekintet, a mozdulat, a gesztus tisztaságában, elengedett koncentráltságában a történet megjelenítődik. Tapintható az adatközlő, a mesélő öröme, hisz minden történetmesélés célja az átadás.

Thomas Irmer: Frank Castorf vad regény-színháza a megrázkódtatások Európájában

A Karamazov testvérek (Volksbühne), Švejk (Residenztheater, München)

Az Istentől elhagyott szereplők sorsát tehát Castorf (az istentelen kommunizmus után) az abszolút istentelenség koráig tolja ki, és ezzel kijelöli a legfontosabb dramaturgiai vonalat.

Králl Csaba: Úristen, táncolok!

Jérȏme Bel: Gala – Tanzquartier Wien

Nem vagyok egy túl érzelgős fazon, de eltörik a mécses. Ember és mozgás innentől szétválaszthatatlanok. A mozgás maga az ember. És mesél, mesél, mesél…

Patrice Pavis: Érti-e az idegen mások előadását?

Pavis Koreában

Amikor annak az országnak néhány színházi előadásáról vagy művészi alkotásáról írok, mintegy visszaadok valamit abból, amit elvettem, de ennek van határa: nem tudok mindent visszaszolgáltatni, elmondani, különösen, ha – idegen mivoltomból fakadóan vagy más miatt – nem jól fogtam meg a dolgot, vagy félreértettem. A fikcióhoz kellene fordulnom, hogy őszinte lehessek, és kimásszak ebből a…

Hermann Zoltán: Trilógia

Éjjeli menedékhely, Állami Zenés és Drámaszínház, Tbiliszi; Sirály, Théâtre de Vidy, Lausanne; 6, Nemzeti Színház, Budapest

A fesztivál programjában látható három orosz klasszikus (…) radikálisan különböző színházelméleti és „játéktechnológiai” kereteit vagy meglepő hasonlóságait a néző aligha fogja bármiféle tendenciát nélkülöző jelenségnek látni, és nem fogja a rendezői koncepciók kiszámíthatatlan egyediségének vagy a véletlennek felróni.

Molnár Zsófia: Valèriana, avagy befogad és kitaszít (ez) a világ

Nevek erdejében – MITEM, Nemzeti Színház

…Novarina szövegei nem kiáltanak színpad után, mégis „befogadhatóbbak”, sőt – leginkább a szerző rendezésében – remekül működnek a színpadon. Nem mintha a szavak „térbe helyezése” valamiféle koherens értelemre világítana rá, csupán a mechanizmus(oka)t tárja fel a folyamatosan megszólított közönség előtt.

Adorjáni Panna: Szép és hasztalan

Silviu Purcărete és Bocsárdi László rendezése a MITEM-en – Nemzeti Színház

Románia két emblematikus, ám színházesztétikájában és látásmódjában két igen különböző világot megjelenítő rendezője mutatkozott be.

Juhász Dóra: A tánc elbeszélhetetlen könnyűsége?

Táncművészeti beavatás, kortárs előadó-művészeti közönség- és közösségépítés

…kortárs táncművészettel kapcsolatos legerősebb sztereotípia és a műfajtól a legnagyobb visszatartó erő, hogy lila, érthetetlen, esetleg túl elvont. A nem értéstől vagy a nem megfelelően értéstől való félelem, úgy tűnik, bénító erejű alapélmény…