Napról napra

TARTALOMJEGYZÉK

…végzett rendezőként nehezebb szabadon rendezőnek lenni, mint „nem-rendezőként”. Sokkal több elvárást gördíthetnek eléd, például már azzal is, hogy amikor felkérnek, azt mondják, válassz egy darabot. Nem mondják azt, hogy: „Min flesselsz?”, és te nem mondhatod azt, hogy „szeretnék növényekről csinálni egy előadást, és kell az egész színházépület hozzá, mert babokat fogunk csíráztatni”.

Az önmegvalósítás mámorában az ember mindenfélét szeretne megcsinálni, de tudomásul kell venni, hogy nem körülöttem forog a világ, hanem létezik egy struktúra – mindegy, hogy független vagy kőszínházi –, ami akkor működik jól, ha minden fél kölcsönösen figyel egymásra. Ez a színházcsinálás végtelenül logikus adottsága.

Olyan színházi világban szeretnék majd lenni, amelyben sokkal nagyobb az átjárhatóság az intézmények közt. (…) Decentralizációt szeretnék, azt szeretném, hogy ne legyenek „bárók”. Hálózatszerű működést szeretnék, amelyben persze vannak csomópontok, de alapvetően mindenki tud érintkezni mindenkivel, és ismeri a másik fél helyzetét.

Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.

…ahány ház, annyi szokás – és az újcirkuszban éppen ez a jó. Hogy nem akar letolni semmit a torkunkon, hanem beleránt a csodálkozásba, hagy hüledezni, érezni a veszélyt, élvezni a zenét, a látványt, hogy adott esetben még a mereven ellenálló nézőket is képes bevonni a játékba…

Fekete Péter rendezése valójában olyan újcirkuszi előadás, amely a Cirque du Soleil-féle látványos show-műsorok szegényesebb kiadása, ha úgy tetszik: vidéki rokona szeretne lenni, de kezdetleges dramaturgiája miatt számos ponton csak a hagyományos cirkusz kódjai felől olvasható.

A vissza-visszatérő és az újonnan a társulathoz érkező rendezők többségéről elmondható, hogy különböző módon és különböző színvonalon ugyan, de a színház alapkarakteréhez igazodva színesítették valamelyest a repertoárt.

A pályázatok lényeges többségéből a mai társadalmi igényekre reagáló, ténylegesen XXI. századi magyar színház képei rajzolódnak ki.

A Trafó szimbolizálja a magyar független színház pillanatnyi kultúrpolitikai jelentőségét, intézményrendszerét és kiteljesedésének jelenlegi határait. Megmutatja, hogy a magyar független szféra esztétikai jelentősége dacára – ellentétben a nyugat-európai kultúrákkal – ma sem a kortárs színházi kultúra centrumát képezi, hanem a peremvidéket. Intézményi értelemben az államszocializmus ellenkultúrájának örököse.

Hol vannak már azok az idők, amikor a Rosas több estén át az Erkel Színházban, a Nederland Dans Theater (NDT) az Erkelnél alig kisebb Vígszínházban, Marie Chouinard és társulata pedig a Tháliában lépett föl? Elmúltak, talán már vissza se jönnek.

Látok magam körül embereket, akiknek elképesztő technikájuk van, és ez engem egyre jobban idegesít. Nem az ügyességre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogyan bőg otthon a párnáján, milyen, amikor szakítanak vele, és a többi.