A bábszínház, sőt a bábművészet elméletének történetébe kell alámerülnünk, ha arra a kérdésre keresünk választ, miért is magától értetődő bábszínház és „élő” színház különállása, mi több, szembenállása a köznyelv, a kritikai diskurzus vagy akár az intézménystruktúra számára.
A választott bábtechnika a munka kezdetétől hatással van a szövegkezelésre, a dramaturgiára és az értelmezésre, ezért ideális esetben a rendező, a tervező és az író az ötlet megszületésétől kezdve szorosan együttműködik.
Összetett, folyton alakuló a magyar bábszínházi közeg, amely talán épp jelenleg megy nagy változásokon keresztül. Megújul a műfaj, és miközben a szakma egyre nagyobb figyelmet igényel, csak az a kérdés, megkapja-e.
Négy alkotó, akiknek jelentős szerepe volt a magyar bábművészet 2000-es években zajló megújításában. Kinőtték a „fiatal tehetség” skatulyát, ők ma a derékhad és a mainstream: bábszínházak arculatát, művészi irányát határozzák meg, dolgoznak szerte az országban, tanítanak. Máshonnan indult pályáik íve közel párhuzamos, útjaik időnként metszik egymást. Egyszerre gyakorlatiasak, realisták, reménykedők, de hurráoptimizmus nincs bennük.
TARTALOMJEGYZÉK
