„Nem az vagyok, ami vagyok”[1] – mondja Jago az Othello első jelenetében. Egy olyan színházi paradigmában, amelynek alapgondolata a totus mundus agit histrionem, ahol mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen szerepbe kényszerül. Jago azért tud a drámairodalom legprofibb intrikusa lenni, mert úgy működik, mint egy fakenews-gyáros.
Hegedűs D. nem vár addig a magány megszólaltatásával, amíg szövege lesz rá. A hentes agresszív expanziójában rögtön ott vannak a gyengeség és a gyengédség jelei. Nincs szenvedélymentes tekintete. Tisztaságot kölcsönöz a levakarhatatlan mocsoknak. Lírai módszerekkel él egy olyan atmoszférában, amelyben nincs semmi költői.
Csúcsra van járatva a Vígszínház, hiszen alig van nap, hogy ne három előadást tartsanak párhuzamosan, sőt, a nagyszínpadon a zenés előadásokból hétvégeken gyakran napi kettőt is játszanak.
Milyen hagyománya, szellemisége van a Vígszínháznak? Hogyan alkalmazkodik a mai világhoz? Kik a közönsége? Kik az alkotói? Hogyan mozog a jelenlegi kultúrpolitikai térben? Mennyire tudja alakítani a saját jövőjét? GAJDÓ Tamás színháztörténésszel, URBÁN Balázs és PUSKÁS Panni kritikusokkal PROICS Lilla beszélgetett.
Hónapokig ott virított a pesti belváros egyik színházi homlokzatán: A diktátor – de ez volt-e a legbátrabb dolog, ami a Vígszínház Chaplin-bemutatójáról elmondható? Mit tud megállapítani Charlie Chaplin a nyolcvan évvel későbbi Magyarországról, és egyáltalán megkérdezte-e valaki a véleményét? A Vígszínház előadásáról beszélgetett CSÁKI Judit, a Revizor főszerkesztője, BEKE Judit, az „Önjelölt színikritikus” (bekejudit.blog.hu), PETHŐ…
A játékhagyományra rápillantva a Molnár-életmű más részeihez képest meglepő változatosságot tapasztalunk, különösen az utóbbi években. Ez azt mutatja, hogy a mű még mindig provokál, és rejtélyekkel teljes, sőt, talán egyre rejtélyesebbé válik. Vagyis nemigen van a magyar dramatikus kínálatban nehezebb feladat, mint a Liliom kortárs hazai horizontjáról fogalmazni.
Meglátásom szerint ifj. Vidnyánszky rendezéseikor először dekonstruál, majd egy új konstrukciót épít fel. Szétszedi a darabokat, és az általa hasznosnak ítélt részeket új struktúrába illesztve hozza létre előadásait. Természetesen az eredeti műből indul ki, és többé-kevésbé hű is marad annak szelleméhez, felépítéséhez, mondataihoz, de az újonnan születő produktum mégis részleteiben vagy egészében más, és mindenképpen…
Mindenkit elragad a Liliom költészete, külvárosig nyúló valóságmarkolása. Szini Gyula tapintatos a giccs kérdésével. A tragikum és komikum borotvaélén táncoló darabot sokféle veszedelem fenyegeti: „vagy hogy a halál larmoyant stílusába téved, vagy hogy a blaszfémia felé siklik le”.[1]
TARTALOMJEGYZÉK
