„Bezártak a színházak. Vannak, akik szerint a színház most halott. És vannak, akik a kísérletezés lehetőségét látják a helyzetben. A színházi dolgozók – különösen a függetlenek – rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. De vannak, akik többet dolgoznak most, mint valaha. És vannak, akik végre kiléptek az egyhangú üzemmenetből, és egy pillanatra megállnak. Erre kérjük most: álljon […]
ARI NAGY BARBARA dramaturg Kevés dolgot értékeltem át magamban, ha őszinte akarok lenni. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy ennyire meg vagyunk lepve. Hogy ennyire készületlenül ért lélekben, amiről sejteni lehetett, hogy bekövetkezik. Régóta gondolom azt, hogy semmire nem tudunk nemet mondani, önként, tudatosan, egyenként és közösen. Mint a kutya, aki beszabadul a kamrába, és addig zabál, […]
Angol színházi körökben él egy anekdota arról, hogy a legmegrázóbb katasztrófát követő napon már kopogtat egy drámaíró a londoni nemzeti színház dramaturgjának az irodája ajtaján: „Van erről egy darabom!” Valóban, a szakma híres arról, hogy gyorsan reagál a világ eseményeire, és a színház által biztosított társadalmi és politikai fórumot használja arra, hogy fontos, a közösséget […]
Jó lenne másról (is) írni, beszélni ezekben a hetekben, lassan hónapokban a kényszerű bezártság okán, valamiről, ami nem maga a bezártság, egy idő után terhessé válik unos-untalan mérlegelni e fura emberkísérlet személyes és közösségi hatásait. Vagy legalább tágítani a perspektívát, és a múlt hasonló élethelyzeteit ezzel párhuzamba állítani. Sokak szerint épp itt az ideje bepótolni […]
A hazánkat is sújtó koronavírus-járvány miatt 2020. március 11-én veszélyhelyzetet hirdetett a magyar kormány. Megtiltották a száz főnél nagyobb beltéri rendezvények megtartását – ezzel a rendelkezéssel a színházakat bezárták. Ilyen súlyos helyzetre a legidősebbek sem emlékeznek, mert utoljára Budapest ostroma alatt nem lehetett színielőadásokat tartani. Igaz, hogy 1956 őszén és telén is zárva voltak a […]
A művészeti felsőoktatásról szóló sorozatunk második részében a tánc van terítéken. A külföldi képzési tapasztalok összegzése után (lásd áprilisi számunkban) most egyfajta kötetlen, szabadon szárnyaló oktatási vízióra, utópiára voltunk kíváncsiak. Azt kértük szerzőinktől, hogy álmodozzanak bátran, majd nekik is, nekünk is be kellett látnunk, hogy ma még álmodozni sem könnyű, a képzeletet ugyanis minduntalan és […]
Mottóm: A jövő képzésének nem abból kellene kiindulnia, hogy mit tart jónak, hanem hogy a „képzendőnek” mi kellhet a boldoguláshoz. Ezért a jövő képzése folyamatosan kérdez, jelzésekre és impulzusokra reagál, a képzendőt egyenrangú munkatársnak tekinti egy közös útkeresésben. Ehhez a célhoz kell alakítani az oktatói attitűdöt/szemléletet, az oktatás formáit, tartalmait, és ehhez kell igazítani a […]
A tánc egy szüntelen újraformálódó testnyelv. A táncos a test nyelvén szólal meg, kifejez, kapcsolódik, közvetít és van hatással a szűkebb-tágabb környezetére. A táncművészetet ma a sokszínűség jellemzi: klasszikus és kortárs balett; hagyományőrző és tradicionális modern tánctechnikákon alapuló koreográfiák; kísérleti, akció jellegű, interaktív művek; a színház, a performansz, a cirkusz, a képzőművészet határmezsgyéjén elhelyezkedő produkciók; […]
Berlin utcáin az első világháborút követően, 1919-ben megjelent egy plakát az alábbi felszólítással: „Berlin! Állj meg és gondolkozz! Táncpartnered a halál.” A plakáton e szöveg mellett egy csontváz karjaiba omló nőt, a fején birodalmi koronát viselő Berlin allegorikus alakját lehetett látni, amint szinte megbabonázva követi végzetes partnere kecses lépéseit.
„Nem nehéz előre látni, hogy ha felbukkan egy félelmetes új betegség – mert az AIDS, legalábbis járvány formájában, mindenképpen újnak tekinthető –, amelynek kiváltó okait nem látjuk még tisztán, akkor ez a betegség kitűnő alkalmat nyújt új metaforák megalkotására.”
A járványok tömegesek, és a gyógyíthatatlan járványok rengeteg egyén halálával járnak. Nem magától értetődő, hogy miként lehetne egy-egy pandémiát színre vinni. Mivel minden járvány sajátossága, hogy túllép a térbeli és időbeli kereteken, ezért sem a színházak, sem az artaud-i példában szereplő egyetemek és szólóperformanszok nem tűnnek hiteles helyeknek, médiumoknak a járvány performatív megidézésére.
Hogyan csinálsz színházat olyan emberekkel, akik soha nem találkozhatnak? Ki lehet egy ilyen színház közönsége? Tekinthető-e ez így még egyáltalán színháznak? Eredetileg 2013-ban botlottam ezekbe a kérdésekbe, amikor az ír Hélium Arts nevű művészeti és gyermekegészségügyi alapítvánnyal együtt próbáltunk megálmodni egy projektet kórházi karanténban lévő cisztás fibrózisos fiatalok számára.
