Bodor Panna (1992) dramaturg, Budapesten él Boros Kinga (1982) teatrológus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója, Csíkszeredában él Darida Veronika (1978) esztéta, Budapesten él Gajdó Tamás (1964) színháztörténész, Budapesten él Anca Haţiegan (1978) színháztörténész és egyetemi oktató, Kolozsváron él Karsai György (1953) klasszika-filológus, egyetemi tanár, kritikus, Budapesten él Kovács Viktor és Kovács Dominik (1996) írók, drámaírók, […]
Aki színházzal foglalkozik, jól tudja: az antik görög színháznak köszönhetjük, hogy létezik az európai – nyugati – színház, ez a korokon és társadalmi rendszereken átívelő kulturális entitás, amelynek szűkebb pátriája ma is Európa, de hatása kétségtelenül az egész világra kiterjed. Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész drámái a görög kultúra aranykorában, az i. e. 5. században […]
Kétezer-négyszázhatvannégy éve Athénban egy színdarab tomboló sikert aratott. 2022-ben két magyar színház is műsorára tűzi ugyanezt a művet. Régóta foglalkoztat bennünket az olümposzi rejtély: mi a görög dráma töretlen (sőt felívelő) népszerűségének oka? Az embert szabályosan megmosolyogtatja a sokat emlegetett kifejezés, amellyel általában az ilyet el szoktuk intézni, hogy „ma is aktuális”. Egy Csehov- vagy […]
Hogy lesz az antikból kortárs? Honnan lopnak a Marvel-filmek és a Netflix? ENYEDI ÉVA színész-dramaturggal, TARNÓCZI JAKAB színházrendezővel, TASNÁDI ISTVÁN és ZÁVADA PÉTER drámaírókkal BODOR PANNA beszélgetett arról, hogy miként merít a kortárs színház és dráma az antik görög mítoszokból.
Giorgio Steiner 1961-ben megjelent könyvében a tragédia haláláról,[1] pontosabban a tragikus életérzés eltűnéséről, a tragikus hang elhallgatásáról beszél. Ez a változás azonban nem a 20. században kezdődött, hanem még a 17. században, Isten csendjének vagy az emberektől való elfordulásának pillanatában, mivel „a tragédia olyan művészeti forma, amelynek szüksége van Isten jelenlétének elviselhetetlen terhére. A tragédia […]
A Színház folyóiratban 2013 óta közlünk tematikus összeállításokat női fókusszal. Az első ilyen nekirugaszkodást rá egy évre máris követte a második – még Koltai Tamás főszerkesztése alatt, Tompa Andrea közreműködésével. A szerkesztőség és a lap 2015. őszi átalakulása óta ennél is rendszeresebben, de már nem tematikus lapszámokban, hanem egy-egy lapszámon belül tematikus fókuszokban gondolkozva vittük […]
Romániában a hivatásos színházi közeg megjelenése a 19. században egybeesett a Román Fejedelemségek függetlenségi harcaival az oszmán uralom ellen. A nemzet eszméje mintegy szekuláris vallássá vált ebben az időszakban, a színház templomába pedig a nők is hamar bebocsátást nyertek – afféle diakonisszákként, felszentelve egyszerre a művészetnek és a nemzetnek. Az első román színházi iskolák tanulói […]
Az operettet nemcsak idejétmúltnak és haladásellenesnek, hanem bukottnak is mutatja az 1945 utáni erdélyi magyar kultúra. Ennek a bukottságnak az okát keresni azért érdemes, mert nem csupán az ötvenes-hatvanas évek történéseire és operettel szembeni averziójára találhatunk választ, hanem ahhoz is fogódzót kaphatunk, hogy miért ódzkodik még ma is az igényes (elit) színházi kultúra Erdélyben az […]
Tehetség és szerencse az a két paraméter, amelyek alapján a színház világában szakmai érvényesülésről beszélni szoktunk. A színházat természeténél fogva és ideálisan meritokratikus közegnek tételező alapállás egyfajta romantikus zsenikultusz továbbörökítőjeként a színházi alkotó veleszületett, objektíve nem mérhető és nem leírható, de nagyon is érzékelhető „istenadta tehetségét” tartja az érvényesülés legfontosabb tényezőjének. Színművészeti felsőoktatásban beszélnek időnként […]
Le Roy koreográfiája viszont nem következmény, hanem előzmény (méghozzá a karmesteri pozíciónak köszönhetően, amelyet „talált tárgyként” átimprovizálva használ, hiszen tudni lehet, hogy Sir Simon Rattle egy Sacre-direkciója ejtette rabul, annak hatására döntött a Tavaszi áldozat színrevitele mellett). Le Roy koreográfiája megelőzi, megelőlegezi a zenét, mielőtt az bekövetkezne. Egy lépéssel, egy gondolattal mindig Sztravinszkij előtt jár. […]
Kétség sem férhet hozzá, hogy a kortárs tánc közelmúltbéli alakulástörténetének Xavier Le Roy központi jelentőségű figurája. Jérôme Bel, Jonathan Burrows, Boris Charmatz, Thomas Lehmen, Martin Nachbar, Vera Mantero, La Ribot, Jochen Roller, Mårten Spångberg és mások társaságában ő is azon koreográfusok közé tartozik, akiket – találóbb elnevezés híján – a konceptuális tánc kategóriájába szokás besorolni. […]
Ami engem érdekel most, és amit felfedeznék – bár már tíz éve elkezdtem –, az a nem színházi helyzetekben való munka. A múzeumi terek vagy a közterek egyre inkább vonzanak. De ez a Tavaszi áldozatban vagy más színházi darabjaimban is tetten érhető, ahol a színházat mint helyzetet vizsgálom, és arra reflektálok, hogy ez mi mindent […]
