A történet során a gyerekeken keresztül három családot ismerünk meg, s mindben van valami törés: hiányzó felnőttek vagy túlzott elvárásokat támasztó szülők. Ők viszont még mind napraforgók. Még gyerekek, tehát nagy túlélők.
A sterilen szürkésfehér falú, funkcionálisan alig-berendezett rendelő kis dobogóra épült, így szinte laboratóriumi a helyzet, és könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy egy demonstrációs tandráma zajlik előttünk, melynek szereplői az üvegfal másik oldalán nem tudnak rólunk.
E két blog a legjelentősebb a színházi előadásokra adott „külső” reflexiók internetes választékából, és azért is érdemes velük foglalkozni, mivel a hivatásos („szakmai”) kritika mint olyan, egyre kisebb teret kap (lásd: állami támogatás megszüntetése), így ezek a fórumok egyre nagyobb súllyal esnek a latba visszajelzésként… Talán furcsa dolog blogokat kritika tárgyává tenni – maga a […]
A Kisvárdai Fesztivál természetesen ma is a határon túli magyar színházak fesztiválja, akárhogy is nevezik.
A rendező egyébként számos remek ötlettel dobta fel ezt a giccs közeléből nehezen elrángatható művet…
A magányos, öntudat nélküli lényektől jutunk el a külvilágot érzékelő, azzal kommunikáló, megmérkőző, társulásra immár képes, csoportokba rendeződő élőlényekig.
Esterházy úgy lépett a drámaírásba, a drámaírók, azaz a drámát írók közé, ahogy egy prózaíró az akkor már megszokott félhomályos, otthonos szobájából az éles, vakító reflektorok közé lép, kicsit talán hunyorogva, mosolyogva, zavartan, szerényen, úgy esterházysan.
Ha először látnám ezt a szcenikai ötletet, minden bizonnyal izgalmasan eredetinek gondolnám. (…) Az egyre inkább rendezői kézjeggyé (kevésbé udvariasan fogalmazva: modorossággá) váló rendezői elképzelés mindig kissé művivé és statikussá teszi a játékot, a világítás pedig túlontúl erősen vezeti a befogadót…
[Az otthon békéjét feldúló hatalom] csak része – sőt olykor úgy érezzük, az előadás kedvéért létező ürügye – annak a nagy lélegzetű morális belső disputának, ami az emberi autonómiára, a független cselekvés határaira vonatkozik egy erénnyel kapcsolatos kérdés apropóján.
Az eset és az Úrhatnám polgár két világ, szcenikában, térkezelésben, dramaturgiában alapvetően különbözik a két előadás, ugyanakkor mégis felfedezhető mindegyik mögött a szuverén rendezői olvasat.
A koreaiság fogalma összezavart. Miért lenne valami különlegesen és egyedi módon koreai? Képtelen voltam meghatározni ezt a feltételezett „koreaiságot” – amely fogalmat sokkal gyakrabban használják a nyugatiak, mint a koreaiak maguk ‒, akár az általam elemzett előadásokban, akár más kulturális termékekben.
Milyen típusú nézőnek kellene lennünk? Olyan megfigyelőnek, aki figyel az előadás létrejöttének történelmi pillanatára! De hol helyezkedünk mi el a történelemben?
