Nemcsak a sötétben kuksoló és csöndben nagyokat érző tömegnek kell ilyenkor lenni, hanem demonstrálni is kell a színpadon lévőkkel az összetartozás érzését.
A színpadkép, az angolpark leghangsúlyosabb darabja a körhinta. Népcsoportok, sorsok, helyszínek forognak körbe: fegyvert kovácsoló cigányok, Mária Terézia udvara, a disznókereskedő Zsupán és az ő udvartartása.
Tök jó, csak kicsit műveletlennek érzem magam – kapom el az önostorozó szavakat a vécére várakozva. De miért az önelnyomás, minek fogadjuk el a felkínált műveltségi versenyt, pláne, ha rosszul jövünk ki belőle? A Maladype Csehovjának híres festők-kvízén szorongó nézőnek éppen a lényegen nincs ideje gondolkodni: mi végre?
…egyre erősödött egyetértésem Ion Luca Caragiale román drámaíróval, aki a drámát nem tekintette a nyelv művészetének, azaz irodalomnak. (…) Ezért aztán remény is van arra, hogy bár a nyelv mindig átalakul, a dráma lényege, néha újraértelmező kizökkentések árán, de mégis megmarad, és közvetíthető is.
Ekkor jövök rá, hogy a műsor teljesítette küldetését. Hogy a propaganda működik és áldozatokat szed. Hogy az eredeti tökéletes másaként megépített stúdió valójában az eredeti stúdió. Hogy nem máskor és ott, hanem itt és most történik mindez.
Kereken egy hét múlva dől el, kik lesznek az idei Lábán-díj nyertesei. Addig is jó olvasást kívánunk az előadásokat méltató szövegekhez.
