Napról napra

Üzemi hőmérsékletünkre nem tudjuk felfűteni magunkat, aki segítene, azt elüldözzük. Nem játszunk és nem játszunk rá. Némán, befelé nyüszítünk. Dehogy spleen ez.

Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.

…nincs ebben semmi ördöngösség: részvételen annyit értünk, hogy „mindössze” az élet egyik legalapvetőbb és legkézenfekvőbb kérdésére kell válaszolnunk…

Tiszta és következetesen végigvitt gondolat, hogy a plüss állatok a bábok, de viszonylag kevés lehetőséget kapnak ahhoz, hogy önálló figuraként létezhessenek.

Érezhető az alkotói szándék: nagyon rafinált kontrasztnak kellene megszületnie, olyan ellenpontozásnak, amitől nehéz lesz a lélek, de ami elzár a feloldást adó meghatódástól.

Feltámad és újjászületik, aki és ami feltámadhat és újjászülethet, de a jelen nyitottsága, a fiatalok frigye csupán kétséges másolata a múlt harmóniájának, az újrakezdés az ujjongás mellett csupa szorongás, és két végleges halottat már sosem kap vissza az élet.

A hallgató pedig feszült figyelemmel várja, hogy vajon mi történik ezután. Mert milyen folytatása lehet ennek a klasszikus Stockholm szindrómára emlékeztető konstellációnak? Nos, ami következik, az nem más, mint A kékszakállú herceg vára.

A részegség és a színjózanság közötti állapotban van egy pillanat, amikor nagyon tiszta minden, és flottul működnek az ember ösztönei. Ezeket a pillanatokat keresem, nézőként is, színészként is.

A spanyol, angol, román és svéd koreográfusokat felvonultató est egy olyan izgalmasan nemzetközi társulat erejét és tehetségét hirdeti, amelyet egy, már életében halhatatlanná lett koreográfus-óriás, a cseh Jirí Kylián vitt el a tánc-parnasszusra a nevével egybeforrott NDT élén töltött három és fél évtized alatt.

Jófajta zavarban vagyok, azon gondolkodom, hogy mire fut ki most már az egész. A monodráma vagy a hajléktalanügyi revü lesz az erősebb vonal, esetleg játszunk-e még valamit közösen.

A puzzle darabkái nem feltétlenül illenek össze – és nem csupán azért, mert van, aki napsütéses őszre emlékszik, más meg a ködös időben biztos –, mégis tökéletes társadalmi totált, éles nagyképet kapunk. Ami mégis működteti az előadást, az az őszinteség, a hitelesség, az önazonosság…

A SZÍNHÁZ és szerzői köre szeretne hozzájárulni a színházról írni és gondolkodni vágyó fiatalok tehetséggondozásához és felhívni a figyelmet a művészeti szakírás képzésének súlyos hiányára.