Napról napra

Beparáztat a részvételi színház? Akkor tolj be pár ellenpirulát, és cserébe parádés drámatanárhad palléroz, hogy élethűen oldd a pirulást. Egy slamóra pedig abban segíthet, hogy szellemesebben és szemtelenebbül érvelj, mintha slamtelen drámázásban lett volna részed.

Szárnypróbálgatás, mondanám a Cserne Klára rendezte előadásra, már ha az Artus fiatal alkotóknak megmutatkozási lehetőséget nyújtó sorozata nem „Arccal a halnak” elnevezés alatt futna. Így a képzavart elkerülendő inkább azt mondom: első karcsapások egy új úszásnemben.

Bár hosszabb-rövidebb ideig kőszínházakban is dolgozott, a függetlenek határozzák meg a színházról való gondolkodását. Alapító tagja volt a Bárka Színháznak. A számos társulati váltás, a játszás mellett a rendezés, a film, a szinkron számára az útkeresést is jelentette. A Kolibri Színház mellett többek között a Vádli Társulatban, a Stúdió K-ban játszik.

Mindenből lehet színházat csinálni. Lehet építeni közhely-kártyavárat, lehet emelni frázis-palotát, jelentése lesz, ha a rendező érzi, milyen minőségű az anyag, amiből dolgozik, és szükség esetén kirakja az idézőjeleket.

Nem biztos, hogy az életet éljük. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy azt éljük, amit az életről gondolunk. Amit az életről hiszünk. Amit az életről tudunk. Mert mindannyian tudjuk, hogy hogyan kell élni. Persze néha rácsodálkozunk, hogy a világ másik fele mindezt teljesen ellentétesen tudja, és mégis él.

Az Artus előadásai (az egyszerűség kedvéért hívjuk őket így) ugyanis – és ez alól a Raj sem kivétel– nem növelik a tudásunkat, hanem éppen hogy csökkentik. Ott tesznek fel kérdéseket, ahol nekünk már megvannak a válaszaink, vagy nem is gondolnánk, hogy lenne arrafelé bármi kérdeznivaló.