Napról napra

Magassarkújukból elegánsan kilépő emberek. Makulátlanra vasalt zakó hajtókáját peckes mozdulattal igazgató emberek. Buliszerkójukat levető, fehérneműs emberek. A keménykalap „súlya”alatt faarccal bámuló emberek. Haljelmezben táncoló emberek… A nem a ruha teszi az embert mondás az életben sem feltétlen, a színpadon pedig kicsit sem igaz.

Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.

Az identitáskeresés feladata nehezül erre a névtelen nőre, aki anyák, nagyanyák, dédanyák és egyéb felmenők átörökölt traumáin keresztülgázolva próbálja megfogalmazni, hogy ki is ő valójában.

Botos Bálint író Botos Bálint rendező keze alá dolgozott: laza, de jól használható alapanyagot kínált egy olyan előadáshoz, amely sokféle rétegből összeszövődő színpadi nyelven szólal meg, és amelynek a verbalitás így csak egyik, a többivel nagyjából egyenrangú alkotóeleme.