Az 5. podcast vendégei Scherer Péter színész, rendező, Szarka Eszter magyartanár és Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely művészeti vezetője. Az osztályterem-színház kapcsán szó esik arról, tudnak-e ezek az előadások változást elérni, segíthetik-e az önálló véleményalkotást, a kritikus gondolkodást. Egyáltalán hova jutottunk az elmúlt 20 évben?
A burgenlandi Somfalván, Schattendorfban, 1970-ben született Chris Haring az osztrák kortárs tánc kiemelkedő, nemzetközi léptékű alkotója. Dacára, hogy a két, szomszédos ország táncélete közt meglepően hézagosak a kapcsolatok, Haring munkásságát a hazai nézők is jól ismerhetik. Legfrissebb bemutatóját Bécsben láttuk.
Leírni is különös, hogy valaki épp azért élte túl a holokausztot, mert zsidónak álcázta magát. Pedig Malikával éppen ez történt.
Ez az erős kiinduló helyzet akár egy mai szocio-dráma alapja is lehetne, de a Kálvária Lakópark ennél sokkal költőibb és titkokkal gazdagabb mű, amelynek főszereplője talán nem is ez a különös fiatal nő, hanem maga a lakás, amelyből, mint Magda egy helyütt mondja, „nem lehet kimenni”.
…talán a börtön írja le legjobban Tamáska Mária és férje életét. Börtön, ahol Kádár többször, még Csermanekként is megfordult, börtön a párt is, ha bezár és ha kizár, börtön a barátok nélküli magány, a monoton levélbontogatás és sajtóellenőrzés, amiből legfeljebb a ’77-es varázslatos vatikáni látogatás jelentett kiszabadulást. (…) És a börtön ránk is vonatkozik…
A Gyakori kérdésekből és rájuk adott gyakori válaszokból patologikus társadalmi folyamatok rajzolódnak ki a Stúdió K színpadán. Aggasztó a dolog, de nem ismeretlen – az első látásra abszurdnak tűnő jelenetek nem a legextrémebb példák hétköznapjainkból.
„Nem hibáztatlak. Ne hibáztasd magad. Senki sem hibás.” – De akkor mi vezet az erőszakhoz? Mást jelent-e az erőszak a színházban és a színházon kívül? Vannak-e az erőszaknak típusai és fokozatai? Miért tekintik az erőszakot megtermékenyítő erejűnek? Van-e megbocsátható erőszak? Meddig és miért zárnak össze az alkotók? Mást jelent-e az erőszak a különböző színházi kultúrákban?…
A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.
Már az elmúlt évet is a legjobb művészszínházként abszolválta a Radnóti, és úgy tűnik, ennél alább nem is adják. A 10 után ismét az évad egyik legjobb előadását hozták össze.
Nem idegen napjainktól a hitre való, plakát-egyszerűségű agitálás, s ennek a játéknak is ez a leghangsúlyozottabb vonulata. Lesz is érző – büszke vagy legalább bűnbánó – közönsége, bármerre járnak majd vele. S bár iskolás a mód, ahogy az alapgondolatot elénk tárják, megrendít annak felismerése, hogy ezt tényleg vigasztalásnak szánják.
