Napról napra

Az 5. podcast vendégei Scherer Péter színész, rendező, Szarka Eszter magyartanár és Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely művészeti vezetője. Az osztályterem-színház kapcsán szó esik arról, tudnak-e ezek az előadások változást elérni, segíthetik-e az önálló véleményalkotást, a kritikus gondolkodást. Egyáltalán hova jutottunk az elmúlt 20 évben?

A burgenlandi Somfalván, Schattendorfban, 1970-ben született Chris Haring az osztrák kortárs tánc kiemelkedő, nemzetközi léptékű alkotója. Dacára, hogy a két, szomszédos ország táncélete közt meglepően hézagosak a kapcsolatok, Haring munkásságát a hazai nézők is jól ismerhetik. Legfrissebb bemutatóját Bécsben láttuk.

Leírni is különös, hogy valaki épp azért élte túl a holokausztot, mert zsidónak álcázta magát. Pedig Malikával éppen ez történt.

Ez az erős kiinduló helyzet akár egy mai szocio-dráma alapja is lehetne, de a Kálvária Lakópark ennél sokkal költőibb és titkokkal gazdagabb mű, amelynek főszereplője talán nem is ez a különös fiatal nő, hanem maga a lakás, amelyből, mint Magda egy helyütt mondja, „nem lehet kimenni”.  

…talán a börtön írja le legjobban Tamáska Mária és férje életét. Börtön, ahol Kádár többször, még Csermanekként is megfordult, börtön a párt is, ha bezár és ha kizár, börtön a barátok nélküli magány, a monoton levélbontogatás és sajtóellenőrzés, amiből legfeljebb a ’77-es varázslatos vatikáni látogatás jelentett kiszabadulást. (…) És a börtön ránk is vonatkozik…

A Gyakori kérdésekből és rájuk adott gyakori válaszokból patologikus társadalmi folyamatok rajzolódnak ki a Stúdió K színpadán. Aggasztó a dolog, de nem ismeretlen – az első látásra abszurdnak tűnő jelenetek nem a legextrémebb példák hétköznapjainkból.

„Nem hibáztatlak. Ne hibáztasd magad. Senki sem hibás.” – De akkor mi vezet az erőszakhoz? Mást jelent-e az erőszak a színházban és a színházon kívül? Vannak-e az erőszaknak típusai és fokozatai? Miért tekintik az erőszakot megtermékenyítő erejűnek? Van-e megbocsátható erőszak? Meddig és miért zárnak össze az alkotók? Mást jelent-e az erőszak a különböző színházi kultúrákban? […]

A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.

Már az elmúlt évet is a legjobb művészszínházként abszolválta a Radnóti, és úgy tűnik, ennél alább nem is adják. A 10 után ismét az évad egyik legjobb előadását hozták össze.

Nem idegen napjainktól a hitre való, plakát-egyszerűségű agitálás, s ennek a játéknak is ez a leghangsúlyozottabb vonulata. Lesz is érző – büszke vagy legalább bűnbánó – közönsége, bármerre járnak majd vele. S bár iskolás a mód, ahogy az alapgondolatot elénk tárják, megrendít annak felismerése, hogy ezt tényleg vigasztalásnak szánják.

Egy drámaíró, akinek már majdnem bemutatták egy darabját, egy nő, aki volt már „aránylag” szerelmes, egy férfi, aki majdnem őszinte és egy vígjáték, ami majdnem vicces – ilyen volt a Csíki Játékszín vendégjátéka, A kaktusz virága a József Attila Színházban.

A jó élni érzetét sugalló személyiség. Ígéretesen indult a pályája, a Katonában volt gyakorlaton, majd Alföldi a Nemzetibe szerződtette. A Mein Kampf erotikus Gretchenétől a Lear király Cordeliáján, a Három nővér Natasáján át a Vassza Zseleznova cselédlányáig sokféle színt varázsolt elő magából. Amióta szabadúszó lett, időnként megtalálják független produkciók a Jurányiban és a Dollár Papa Gyermekeivel. […]